Spiró György
A németeknek kötelességük segíteni a hollandokat és a franciákat, akik ottan szenvednek Boszniában. Nagy dolog az európai egység, díjaztam az érvelést. Világrémség a Spiegel TV-n.
A Spiegel TV, ahogy nézem, az utóvédharc egyetlen folytatója az általunk is fogható csatornákon. Nem tudom, hogyan csinálják, és gyanakszom, már nem sokáig.
Július elején a havi műsorukban valamiképpen végig a mai világrémséggel foglalkoztak. A németek ebben hagyományosan nem rosszak. Ugyanígy jók lehetnénk ebben mi, magyarok is, de pont ezzel nemigen foglalkozik nálunk a médiában senki. Nyilván félnek. A félelem rossz tanácsadó, mint tudjuk.
Nos, a Spiegel TV szerkesztői és riporterei sok magas labdát lecsaptak. Hosszan tudósítottak a berlini Szerelem-fesztiválról, amelyen ruhában, félmeztelenül vagy csaknem egészen pucéran sokszázezer fiatal hetero és homo jelent meg, és persze nem tudtak mit kezdeni magukkal, unatkoztak, vedeltek, kábítóztak, integettek, betört szélvédőjű kocsiban ücsörögtek egykedvűen. A fontosabb cégek PR-szakemberei értelmesen nyilatkoztak, tehették, övék volt a haszon, meg az utcaseprőké másnap – mutatták. Az idősebbek közül volt, aki szörnyülködött, volt, aki liberálisan helyeselte a dolgot. Az ifjak sokat nem tudtak beszélni, ott is szószűkében szenved a legújabb, reményteli nemzedék; amit mondtak, felejthető közhely, dadogósan. Jó kis szkeccs volt, világvégi.
Aztán mutattak a műsorban egy 93-as felvételt, melyen az eisenachi Opel-főnök büszkén avatja fel a Corsát; az apropót az adta, hogy az államügyészség vádat emelt ellene csúszópénz (Schmiergeld) elfogadása miatt. Ama főnök nem állt többé a kamerák elé, kertjében a fák mögé rejtezett, láttuk, mialatt felesége bizonygatta, hogy nincs otthon, és nem is megy haza.
Láttunk továbbá egy motoros koncertet, vékony bőrből készült aligbugyiban billegő lányok tisztogatták erotikusan a többszáz lóerős járgányokat, minden pókhasú férfiú fekete bőrbe öltözött és Rolling Stones számokat üvöltött, felkészülőben a híresek koncertjére, amely majd elközelg; a lányok tinik voltak, a palik olyan negyvenes-ötvenesek, és kéz a kézben verték el az unalmukat szegények.
A műsor főszáma a blokk közepén szerepelt.
Bevetésre készülnek a Bundeswehr repülői Boszniában. Jugoszláviáról kérdezgették a derék tiszteket a riporterek, nemigen volt értékelhető válasz. Az egyik pilóta azt mondta, parancsot teljesít. Ezt már ismerjük. A másik indignálódva mondá: ne hozzanak fel már ötven évvel ezelőtti sztorikat, kit érdekel. A Bundesverteidigungsminister beült az egyik vadászgépbe és integetett, majd sajtóértekezleten elmondta: a németeknek kötelességük segíteni a hollandokat és a franciákat, akik ottan szenvednek Boszniában. Nagy dolog az európai egység, díjaztam az érvelést.
Aztán a stáb elment szépen Zágrábba, és ott talált egy igen figyelemreméltó egyéniséget, hajdan usztasaként a németekkel együtt harcolt a második világháborúban, és erre szerfölött büszke mindmáig. El is énekelt néhány német katonanótát, köztük a Lily Marlene-t. Az illető úr mostanában képviselő a horvát parlamentben. Nemcsak énekelt, hanem felidézte az egykori német parancsszavakat is nagy boldogan. Elmondta: Augen rechts – és jobbra kapta a fejét. Aztán: Die Augen links – és balra kapta a fejét. Miután ezt párszor megismételte, közölte: Augen rechts – nincs névelő, Die Augen links – van névelő. Úgyhogy már a névelő hiányából vagy meglétéből tudhatták a katonák, mikor merre kell kapni a fejüket! Gyöngébbek kedvéért a képviselő úr hozzátette: e névelő megléte illetve hiánya egyszerűen zseniális. Mert ugye ha nincs névelő, abból a katona tudja, hogy jobbra rántsa a fejét. Ha pedig van névelő, abból már tudja, hogy balra.
Aztán elmentek a riporterek Split városába – arrafelé futott a mi IV. Béla királyunk a tatárok elől –, a város polgármestere büszkén mutogatta az egyik utca nemrég megváltozott nevét, mely a táblákon olvasható. Az utca új neve: Kohl–Genscher utca. A riporterek arrafelé portyázó német turistákat is megkérdeztek, mi erről a véleményük. A kérdezettek – két német középkorú házaspár – szerfölött elégedettek voltak mindennel, a vendéglátással is, de hát az utca új nevével még inkább, le is fényképezték gyorsan. A feleségek sokat és felszabadultan beszéltek, a férjek bólogattak. A férjeken tisztára vasalt kockás ing volt, úgy vélem, ez a feleségük szorgalmát bizonyítja.
Láttuk aztán, hogy a szuvenír-boltok kirakatában együtt látható Tudjman elnök, Kohl kancellár és a Pápa szobrocskája, ha jól láttam, marcipánból – ami a mi vidékeinken Lenin privilégiuma volt. Ausztriában pedig Mozarté szokott lenni.
Július közepén a Spiegel TV dicséretesen folytatta. Steffi Graf adócsalási ügye ugyan nem nagyon érdekelt, de a Greenpeace hajójának francia kommandósok általi megrohamozása figyelemre méltóra sikeredett. Nem is tudom, hogyan tudták ezeket a felvételeket elkészíteni, és kicsodák. Alle achtung, mondaná erre a német. McTuggart úr, a mozgalom alapítója, ma idős ember, elmesélte, negyedszázada szintén agyba-főbe verték őket, ahol megjelentek, és azóta is állandóan. A folyamatosság lenyűgöző tehát. Ráadásul mindezt nemzetközi vizeken szokták csinálni a hivatásos állami verőlegények – minden állam verőlegényei –, és tudomásom szerint nemzetközi bíróság ilyen ügyekkel nem szokott foglalkozni.
Aztán egy német, diplomával természetesen nem rendelkező csodadoktor került sorra, aki Ausztriában gyógyít, ahol nem tiltja törvény úgy, mint Németországban. Rákos gyerekeket kezel, bele is halnak mind. Valami éteres olajjal kenegetik a gyerekeket, akiknek pár napjuk van hátra – mutatták. Az orvosok egyetértettek abban, hogy ez feltétlenül halálhoz vezet. Nálunk még több ilyen vajákos működik, mint Ausztriában, ahogy a hirdetéseket figyelem, és senki föl nem lép ellenük, a Magyar Televízió sem. Inkább reklámozzák őket.
Aztán mutatták a spanyol fiesztát, ahol a bikák halálra döftek július 13-án egy amerikai fiatalembert, ő volt a bikafuttatás 13-dik följegyzett áldozata. A megkérdezettek hol Hemingwayre hivatkoztak, hol a veszélyesen élni régóta ismert elveit hangoztatták – például a megkérdezett, Spanyolországban működő német üzletemberek (kereskedők, orvosok), meg egy másik amerikai fiatalember, aki kisebb sérülésekkel megúszta. Utóbbi így fogalmazott: „jó dolog flörtölni a halállal”. Nagyon szép volt, amikor az Enrice nevű, szorongó torreádort mutatták a viadalra való felkészülése közben, szállodai szobájában több száz Madonna-kép díszelgett, és ivókupájának oldalára is a Madonna képét verték. Ja, és a bikafuttatás előtt a kérdéses utcában, ahol a bikákat szélnek eresztik, egy falmélyedésbe szintén Madonna-szobrocskát állítottak.
A kórházban egyébként televízión figyelték a bikafuttatást az ügyeletes orvosok és nővérek, úgyhogy már szépen felkészülve várták a megszúrt fiatalembert, de hát az sajnos túl sok vért veszített.
Az amerikai konzul azt mondta, a bikaviadal hagyján, ott küzdelem folyik, de a bikafuttatás már rég túl veszélyes, mert túl nagy lett a tömeg, és nincs hová menekülni.
Ettől még jövőre is megrendezik. Vigyázzanak magukra a turisták, ajánlották a vörös nyakkendős, fehér ruhás helybéli németek – ez a futtatás egyenruhája, egyébként.
Boszniából részletes jelentést láthattunk – Srebrenica menekültjei sátorokban, víz nélkül, minden nélkül –, erre most nem térek ki.
Az RTL kitett magáért júliusban, az EXTRA Magazinban egy nappal később a Németországban ténykedő sarlatánokról – boszorkányokról, magnetizálókról, tűzjárókról – sugárzott hosszabb blokkot, remek volt. Ugyanis a szakértők bemutatták, hogy amit a kivételes képességű boszorkák tudnak, azt a tévériporterek is tudják, róluk sem esik le a hatalmas vasaló meg a jókora balta, mert semmi mágnesesség nincs a dologban, hanem fizika: súlyponti kérdés; a stáb tagjai is sértetlenül átmentek az izzó parázson, az meg biológia; és a léleklátó asszonyt behúzták a csőbe, egy élőről kértek tőle halott-beszélgetést, amit a léleklátó asszony produkált is. Haha. Wolfgang Hund, a szakállas szakértő szépen mutogatta a trükköket – nálunk miért nincs ilyen? Az asztrológusok előrejelzései közül pedig bemutattak jó sokat, amelyek nem jöttek be. Nálunk miért nem mutatnak be?
Szép kis filmecske volt a popó-modellekkel készült interjú: semmi másukat nem filmezi, csak a seggüket, fiúknak, lányoknak, jó pénzért. A modellek semmi kivetnivalót nem találnak a dologban. Ebbe az Európába igyekszünk mi.
Volt ugyanezekben a napokban (3sat, július 16.) egy jópofa tudósítás a Harley Davidson motorkerékpárok szerelmeseinek találkozójáról, fiúk-lányok-macskák-kutyák-ifjak-öregek bőrruhában, magányosan vagy családosan táboroztak – ilyen táborozás nálunk is volt nemrég, csak szerényebb motorokkal, a német filmen láttuk, valaki fogat is mosott a mezőn, ez azért mégis a civilizáció, gondoltam. A főhősként kiválasztott amúgy csinos lány – civilben a Harley Davidson cég eladója, milyen érdekes! – nem tudta észérvekkel megmagyarázni, miért imádja ezt a motort annyira. Azt azonban leszögezte, nem megy férjhez addig, amíg nem talál egy megfelelő pasast, akinek ugyanez a mániája.
A csúcs 1995 júliusában a német televíziók általam fogható adásai közül a Sat 1 július 16-i Csak a szerelem számít című műsora volt. Ők nem leleplezték a rémségeket, hanem alkották. Ifjú párok szerepeltek, akiknek egymással valami problémájuk volt és szakítottak. Erre a riporter szépen összehozta és addig kínozta őket a kamera előtt, amíg elküldhette őket előnászútra, ahonnét általában felfrissülve és házassági tervvel érkeztek a tapsoló emberekkel kipárnázott stúdióba. Saját nevükön, saját fizimiskájukkal szerepeltek e szép műsorban a csinos német fiúk és lányok – csúnya nem is volt köztük, azokat nyilván előzőleg eliminálták –, és örvendhetett a szívünk, hogy minden akadályt legyőzve a polgári házasság hímes mezejére fognak lépni, miután magánéletükben hagyták a tévét vájkálni, és abba beleszólni. Jó okkal remélhetjük, hogy e frigyekből szép, derék németek fogannak majd, a Szövetségi Köztársaság dicsőségére.
Mi van? Fasizmus van.
Ezt a jobb műsorok bemutatják, a műsorok zöme pedig csinálja. Egyébként nem akarom a német adókat bántani, csakhát a mi senkiföldünkön az éterben ők vannak túlsúlyban. Sajnálom, hogy már nem látható orosz adás – amíg látható volt, szép példáit mutatta az ugyanannak.
Ötven évvel a második világháború után látható: a békét a világfasizmus nyerte meg, a világszellem pedig már alig tud hova hátrálni többé. Még egy lépés, és a szakadék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=951 |
