Pápai Zsolt
Első filmjével Gigor Attila nem csupán becsatlakozott a magyar bűnfilm-hagyományba, de rögtön újra is írta azt.
A bűn nem kifizetődő, szól a közhely, és jóllehet ez nem mindig igaz, a magyar filmtörténetet szemlélve helytállónak tűnik. Már a legelső hazai hangosfilm, a sete-suta Kék bálvány is erre mutatott. A film közepén elindult egy izgalmas krimiszál – eltűnt a címben nevezett tárgy –, ám a szereplők és a rendező nem jártak utána a dolognak: csak csigázták a nézői kíváncsiságot, de nem elégítették azt ki. A Kék bálványban a felvetett, majd elejtett krimiszál a magyar bűnügyi filmmel kapcsolatos problémákat előlegezte meg. A honi rendezők sokáig húzódoztak a bűnügyi daraboktól, a bűnügyi műfajcsalád már a magyar hangosfilm első, egyébiránt zsánermesékre specializálódott korszakában is népszerűtlen volt az alkotók körében. Egyesek megpróbálkoztak ugyan a bűnügyi filmekkel (mint azt a legelső magyar krimi, az 5 óra 40, az első noir, a Bűnös vagyok vagy a negyvenes évek elejének kémfilmjei mutatják), de nem igazán kedvelték azokat. A későbbi filmtörténeti szakaszok, a szocializmus időszaka és a rendszerváltás utáni periódus sem hozott újat. Igaz, a hatvanas években még csak-csak születtek bűnügyi filmek, de korántsem olyan számban – illetve színvonalon –, mint kívánatos lett volna.
Kivált a thriller frontján érthetetlen a hiány, hiszen a thriller azon kevés műfaj közé tartozik, amelyek töretlenül népszerűek az egyetemes filmtörténetben. Thrillerelemeket ugyan már Radványi Géza Európa nem válaszol című filmje is tartalmazott, szintúgy az ötvenes évek termelési rettenetei közül néhány (nem beszélve a kiváló Defektről 1977-ből, a haloványabb Az áldozatról 1979-ből), ámde lényegében Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című munkájáig kellett várni a magyar thriller megszületésére.
Ilyen történelmi, hagyománybéli deficit után nagy bátorság szükségeltetik, netán az esélytelenek nyugalma kell ahhoz, hogy valaki bűnügyi filmet forgasson Magyarországon. A Filmművészeti Egyetem rendezőszakán tavaly végzett, és már rövidfilmjeiben (Ember a tükörben; Rossz helyen szálltunk le) jelentős műfajérzékenységről tanúbizonyságot tevő Gigor Attila elég bátor volt ahhoz, hogy becsatlakozzon a papírvékony magyar bűnfilm-hagyományba, mi több, rögtön újra is írja azt. A nyomozó olyan – sztorivezetésében és hősábrázolásában krimi- és thrillerelemeket, képi világában pedig noir-motívumokat alkalmazó – műfajjáték lett, amely a kortárs midcult mezőnyben is sikerrel veszi fel a versenyt bármely művel.
A séma a klasszikus thrillereké (valaki szörnyű konspirációba keveredik, ahonnan csak fokozott aktivizálódásával és nem utolsósorban élete kockáztatásával képes kikeveredni), azonban erre az alapra nem egy posztklasszikus építményt húzott fel a rendező. Minden fordítva van, A nyomozó igazi szerepcserés bűnfilm: a gonoszok célkeresztjében álló protagonista nem ártatlan, hanem gyilkos, aki ráadásul idővel nyomozóvá alakul át, hogy első gyilkossága után kutatni kezdjen – áldozatának identitása után. Mindez így leírva túlzottan szövevényesnek, akár zavarosnak is tetszhet, Gigor azonban jó érzékkel vezeti elő az ágas-bogas sztorit, végig figyelve a nézőre, nem terhelve túl őt a fordulatokkal, és közben ügyelve arra is, hogy a történet egyetlen pillanatra se veszítsen érdekességéből.
Amely történet természetesen nem minták, modellek nélkül való. A Gigort feltehetőleg megihlető művek hatása egyaránt érzékehető a figurák rajzán, néhány történetvezetési megoldáson, továbbá az egész filmet uraló ironikus szemléletmódon. Mindenekelőtt Aki Kaurismäki opusainak inspirációja tapintható ki. A történet hőse, az apa és valamirevaló élmények nélkül felnőtt Malkáv Tibor kórboncnok igazi múlt nélküli ember, akinek profilja, továbbá szoborszerű mozgása és szögletes gesztusai több Kaurismäki-hőst idéznek. Hasonlóképpen a zöld szín különböző árnyalatai által koptatott terek – kivált a Malkáv munkahelyén játszódó jelenetekben – a Gyufagyári lánytól a Gomolygó felhőkig számos Kaurismäki-filmet előhívnak, míg a történet alapjáraton a Bérgyilkost fogadtamra hajaz. Kaurismäki mellett a Gigort megihlető másik alkotó Robert Altman lehetett, a fonák műfajjátékok nagyatyja, kivált A játékos című film. Ez elsősorban iróniájával, másodsorban szintén a hőseivel szolgálhatott sorvezetőként a rendező számára (A játékosban Gigor filmjéhez hasonlóan egy gyilkos kezd nyomozni, de a Malkáv Tibor nyomában koslató két nyomozófigura – egy férfi és egy nő – is A játékost idézi).
Persze Gigor nem annyira az egyes filmekre, mint inkább műfajokra reflektál. Mesteri például az a jelenet, amelyben egy auditóriumba tereli színészeit, és a lehetséges főgonosz kilétéről faggatja őket. A krimihagyomány szerint a történet végén az összes szereplő összegyűlik egy helyre, ahol is megtörténhet a leleplezés: A nyomozóban az erre a hagyományra reflektáló epizód ironikus, egyfelől azért, mert mindenki ott van a teremben, aki korábban feltűnt a filmben (a sztori előrehaladása során elhunyt figurákat alakító színészek, sőt néhány stábtag is), másfelől azért, mert a jelenetben nem derül fény az eseményeket mozgató nagy konspirátor személyére, azaz nincs leleplezés.
A groteszk szemlélet, az ironikus hangütés mellett a film két további védjegye a stíluseklektika (a reklámfilmek szirupos világa keveredik a noirhagyománnyal, realisztikusabb textúrájú képek stilizáltabbakkal), illetve a fajsúlyos és lepkesúlyú pillanatok egymásba oltódása. A nyomozó részben fordulatos bűnügyi film, részben sorsdráma: tudósítás egy született vesztes győzelméről, egy emberi roncs, egy élőhalott visszatéréséről az életbe. Műfaji aspektusból ezért a film fordított „who-done-it” krimiként is szemlélhető, olyan krimiként, amelyben az obligát „ki tette?” kérdés nem a gyilkos személyére, hanem a személyiségére vonatkozik. Malkáv Tibor a saját múltja után nyomoz a testvérgyilkosság apropóján, kérdéseit elsősorban magának teszi fel, és az őt megvezetni szándékozó antagonistákhoz közeledve önmagához is egyre közelebb jut.
Malkáv Tibor figurája tehát csak látszólagosan egydimenziós, és ezért az őt alakító színésznek különleges feladatot kellett ellátnia. Anger Zsolt vállára óriási terhet helyez a rendező, de Anger elbírja azt, Malkáv Tiborjának a magyar film ikonikus figurái között a helye. A nyomozó nagy erénye a kitűnő színészválasztás, nem csupán Anger, hanem a partnerei közül mindenki – Terhes Sándor, Tóth Ildikó, Kerekes Éva és, kivált, Rezes Judit – a maximumot hozza.
A rendező–forgatókönyvíró is kiválóan teljesít, de néhol hibát vét. A film elején fontosnak mutatott körülmény – az anya halálos betegsége – idővel feledésbe merül (túlságosan is látszik, hogy az anyai történetszálra a főszereplő motivációs ellátásához volt szükség, és miután a dramaturgia gépezete mozgásba lendült, Gigor elejti, nem pedig elvarrja ezt a szálat). A bonyodalom megoldása és Malkáv felmentése pedig kissé elmaszatolt.
További problémát vet fel Malkáv Tibor történetbeli pozíciójának megítélése. A tömegfilmben és a midcultban a gyilkosság leggyakrabban két esetben motivált: ha büntetés vagy bűnhődés követi, illetve ha bűnelkövetés előzi meg. Az első esetben változatos lehet a gyilkos sorsa: vagy a halálával bűnhődik; vagy életben marad ugyan, de börtönbe kerül; vagy nem kerül ugyan börtönbe, de valamilyen módon – például feltámadó lelkiismeretének nyomására – mégis vezekel.
Ezzel szemben a második esetben a gyilkos nem bűnhődik, hanem büntet, olyasvalakit öl meg, aki gyilkosságot (netán más szörnyű bűnt) követett el. A gyilkosok gyilkosát – akit bűne alól tehát az áldozatának bűne ment fel – a populáris kultúrában metakillernek nevezik (Király Jenő a Frivol múzsában hosszasan értekezik erről). Tény, hogy a metakiller nem a film saját kineveltje (az európai kultúra első metakillere Odüsszeusz), de itt futott be szép pályát. A metakillerek köre a westernek igazságosztó magányos hősétől kezdve a thrillerek vagy horrorfilmek protagonistáin keresztül egészen bizonyos animált figurákig vonható meg (lásd például Jerry egeret, Tom krakéler vitapartnerét).
Metakillernek tehát csak az a figura tekinthető, akinek az áldozata valamilyen módon motiváltan vétkes – egyéb esetben közönséges gyilkosról van szó, akinek meg kell bűnhődnie tettéért. Gigor Attila egyébiránt kitűnő filmje ebben a vonatkozásban erősen kérdőjeles, ugyanis egy olyan protagonistával kényszeríti ki az azonosulást, aki vétlen embert ölt (ez az első gyilkosságra vonatkozik, a többire nem). Az egész filmet uraló ironikus szemlélet oldhatná fel a problémát, csakhogy A nyomozóban – ellentétben például a már emlegetett A játékossal – az irónia végeredményben nem gátolja meg, vagy legalábbis nem teszi ellentmondásossá a hőssel való azonosulást. Nem teszi, de nem is teheti, hiszen azzal a film lényege veszne oda.
A nyomozó egy újraértékelt élet története, egy hamvaiból újjászületett ember sztorija, de a mese katarzisát lerontja a kiindulópont, a testvérgyilkosság. Mégpedig azért, mert a testvérgyilkosság túlságosan nagy ár az önismereti utazás megkezdéséhez. A film paradoxonja, hogy éppen ez a tett az önismereti tréning feltétele: ha Malkáv nem a testvérét öli meg, akkor nem kezd nyomozni, a nyomozás folytán nem kerül közelebb önmagához, és végeredményben nem értékelődik újra az élete. A rendezés érdeme, hogy ez a paradoxon a film zárlatára mintha feloldódnék: már nem kísérti a nézőt. Malkáv tehát megússza, és a heppiend minden csalafintaságával együtt is teljes.
A nyomozó furmányos vonalvezetésű, többé-kevésbé jól centírozott dramaturgiájú, szellemes jelenetekkel és kiváló színészi teljesítményekkel teli film. Ráadásul nem csupán születésének időpontját tekintve, hanem a szemléletét illetően is abszolút kortárs, minden ízében mai, azaz maximálisan korszerű mozi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9508 |
