Szíjártó Imre
A mozgókép-törvény a nemzeti filmkultúra létének szükséges, de nem elégséges feltétele: a piac átírja a szabályokat.
A Varsó-Zágráb-tengely hat országában a köznyelvben „filmtörvénynek” nevezett dokumentumok a legkülönfélébb címszavak alatt jelentek meg. Tévedés lenne azt gondolni, hogy a szűk húsz éve tartó folyamatos politikai átalakulás zavarta meg a nyelveinket, ezért volna nehéz közös nevezőre hozni a hasonló törekvéseket. A kulturális függetlenség és a kulturális sokszínűség megőrzése ugyan a hat országból ötöt tagjai között tudó EU egyik alapelve, de épp a rendszerváltás erősítette fel szinte valamennyi országban a nemzeti gondolatot. A nemzeti kultúrák támogatásának szándéka egyfelől, a közösségi pénzek reménye a másik oldalon, nos ez a rendszerváltó országok filmes életének két meghatározó összetevője.
*
A filmgyártásról, a forgalmazásról és az intézményrendszerről átfogóan rendelkező, 2005 júniusában elfogadott lengyel törvény az éppen soros politikai krízis közepén született meg. A válság egyébként a lengyel film és a lengyel társadalom alapállapota, amelynek szemléleti gyökerei valószínűleg a romantika korába nyúlnak vissza. Pedig a lengyel film – legalábbis bizonyos időszakokban és területeken – nem teljesít rosszul: az 1989 után bemutatott filmek nézettségi listájának első három helyét lengyel film foglalja el; a lengyel filmek első harmincas mezőnyében a megaprojektek mellett három-négy „szerzői film” szerepel. Talán éppen ezek a szuperprodukciók teszik azonban láthatóvá, hogy a filmkultúra kettészakadt Lengyelországban. A filmtörvény létrehozásának indoka az volt, hogy a nemzeti film saját bevételekhez jusson, minek révén hozzáférhet az európai alapokhoz. A központi támogatás elosztásának szabályozásához szükség volt a lengyel film fogalmának meghatározásához – ez a passzus egyébként valamennyi dokumentumban megtalálható. A film lengyel mivoltának fő feltétele ezek szerint, hogy a producer vagy koproducer székhelye a Lengyel Köztársaságban legyen; az egyéb feltételek a költségvetés arányaihoz és az egyes alkotók állampolgárságához vannak kötve. A koprodukciókról szóló, 1992 októberében kiadott európai konvenció egy film nemzeti hovatartozásának megállapításához pontrendszert használ – ennek a pontrendszernek az elveit a 2006-ban módosított magyar filmtörvény is alkalmazza. Ha tipizálni akarjuk a régió országainak filmgyártását, a lengyelt teljes szerkezetűnek nevezhetjük: az infrastruktúra kiépült, a műfaji kínálat széles, vannak hazai kasszasikerek. A tágabban értelmezett régióban az orosz filmgyártás képes minderre.
Csehország különleges helyzetben van, hiszen 2006 májusában a köztársasági elnök megvétózta a cseh film támogatására létrehozandó állami alap törvénytervezetét. Indokai között egyebek mellett az szerepelt, hogy nem ért egyet a filmipar állami támogatásának a törvényben előirányzott emelésével. Az elnöki vétó kétségtelen módon visszhangja volt annak a társadalmi közérzületnek, amely Lengyelországban talán elnéző félmondatokban, Magyarországon közönyben, Csehországban és Horvátországban pedig határozott művészfilm-ellenes megnyilatkozásokban jelentkezik. „Egyetért-e ön azzal, hogy az állam támogatja a cseh filmipart?” – hangzott a szokásos, veszedelmesen egyszerűsítő kérdés a Klaus aláírás-megtagadásával kapcsolatos cseh újságcikkek mellett. Az egyik fórumon a válaszadók ötvenöt százaléka nemmel szavazott. A lengyel filmtörvény egyébként szintén a művészfilm támogatására született, bizonyos produkciók – a „nehéz filmek”, ahogy a szöveg fogalmaz – akár költségvetésük kilencven százalékát is megkaphatják. A magas művészi minőség létrehozása viszonylag alacsony költségvetésből formulája a filmgyártás kelet-közép-európai modelljének lényege. Talán némileg más a művészfilm megítélése Szlovákiában és Szlovéniában, mert ez a két ország nem régi politikai átalakulásoknak köszönheti magát a létét, és viszonylagos közmegegyezés övezi a nemzeti kultúra megőrzését és fejlesztését. A cseh a magyarral együtt a hiányos szerkezetű filmgyártások közé tartozik, ami azt jelenti, hogy a film intézményrendszere kiépült ugyan, de bizonyos irányzatok és műfajok hiányoznak. A nemzeti film nem, vagy csak bizonyos filmek esetében képes versenyezni az idegen nyelvű filmekkel. A cseh filmtörvény a hírek szerint 2008 őszén kerül újra a parlament elé.
A szlovák audiovizuális törvényt 2007 júniusában fogadták el. A 2008. január 1-jén életbe lépett dokumentum éppen az ország helyzetének megfelelően sok tekintetben tisztán mutatja meg a térség filmgyártásainak érzékeny pontjait. Először is világosnak látszik, hogy a hasonló, a hagyományos nemzeti kultúrán és az információs társadalom kialakulásának kezdeti állapotain nyugvó törvények alig képesek kezelni azokat a változásokat, amelyeket az új technológiák és közvetítő eszközök idéztek elő a filmkultúrában. Ez Szlovákiában egyebek között a kiskorúakat védő egységes jelrendszer (a JSO) bevezetése kapcsán vált nyilvánvalóvá: a megszólalók egyik része azt tette szóvá, hogy a korhatár-besorolás szabályai nem egyértelműek, mások pedig felhívták a figyelmet az internetes vásárlásra, valamint a kiskorúak hozzáférési lehetőségeire a műholdas és kábeltévés platformok szolgáltatásaihoz. A másik ütközőpont az állami monopóliumok leépítése a filmipar területén – ezt az államtalanítást a lengyel filmtörvény kevéssé körültekintő módon irányozza elő. A hasonló filmtörvények a filmet és a tágabban értelmezett audiovizuális szolgáltatásokat a kereskedelmi értelmezés szinte teljes kizárásával kulturális alapon tárgyalják, ami rámutat a törvények egyik leglényegesebb szerepére, arra, hogy tulajdonképpen valamennyi dokumentum a nemzeti kultúra (a nemzeti szerzői film) definíciójára építi a közpénzek elköltésének szabályozását. Tanulságos ebből a szempontból a mozgóképről szóló 2004. évi magyar törvény 2006-os módosítása, amelyben a szöveg a filmalkotás fogalmából kizárja a nem esztétikailag formált mozgóképeket. A kultúra közérdekkénti felfogása természetesen a politikai közösség alapvető törekvése, ez azonban feltételezi és szükségessé teszi a közszolgálati feladatok pontos meghatározását. A nemzeti film támogatásának módja elvezet bennünket a finanszírozás kérdéséhez. Szlovákia mellett Lengyelországban volt a legnagyobb vita arról, jó-e, ha a filmművészet támogatásának terheit a törvények a terjesztőkre, illetve a tévétársaságokra hárítják. A lengyel filmtörvény 19. paragrafusa elleni panaszt az Alkotmánybíróság azzal utasította el, hogy nem újabb adóról, hanem afféle hozzájárulásról van szó. A dolog további részletezését mellőzve: a forgalmazók, a tévécsatornák és a kábelcsatorna-társaságok a reklámokból és a filmterjesztésből származó bevételeik másfél százalékát kell hogy átutalják a Lengyel Filmintézet (PISzF) számlájára – ez az újonnan létrehozott intézmény afféle csúcsszervként működteti a filmgyártás egészét. A szlovák tervek szerint az állam az Audiovizuális Alapon keresztül 2010-re meg akarja duplázni a bevételeket, azaz a filmgyártásra fordítható források összegét.
Szlovéniában egy 1994-es törvény rendelkezik a Szlovén Köztársaság Filmalapjának létrehozásáról. Több törvénymódosítás után 2000 szeptemberében történik meg az intézmény közalapítvánnyá való alakítása. Az állam az alapító jogokat és kötelességeket a felügyelői bizottsági tagságon keresztül gyakorolja, közvetlenül tehát nem szólhat bele az intézmény működésébe. 2006 végére kaotikussá vált a finanszírozás. A működési zavarok mögött az az egész térségre jellemző feszültség húzódik meg, amely a hasonló közalapítványok szervezeti kultúrája és gazdálkodása, illetve a produceri irodák igényei és érdekei között húzódik. Az az alap, amelynek működése nyomán 1998 után kibontakozott a „szlovén tavasz” alkotóinak tevékenysége, ma már alig is képes kezelni olyan helyzeteket, hogy egy film forgatókönyvét szlovénül adják be, de a forgatás más nyelven folyik, vagy hogy egy film teljes alkotói gárdájából csupán a produceri iroda székhelye van Szlovéniában. És a térség filmgyártásaira általánosságban érvényes adalék: a válságból való kilábalás jeleként könyvelték el, hogy a 2007-ben bemutatott tizenkét egész estés filmből nyolcat az alap támogatott – nem tévedés, tizenkét egészestés filmről beszélünk egy kétmilliós országban. Ami az egyik oldalról virágzás, az a másikról túltermelési válság. Az alkotói nemzedékek egymásra torlódtak, a források szétaprózódása pedig a filmek minőségének rovására megy. Pedig Szlovéniában gyakorlatilag nem léteznek azok a nagy öregek, akik az amúgy is szűkös közpénzekre igényt tartanának. A szakember-utánpótlás ellentmondásaira világít rá ugyanakkor, hogy az országban a stábok sorban állnak az egy vagy két hadra fogható vágóért. Mindezek alapján a szlovént a részlegesen kiépült filmgyártások közé sorolhatjuk: törekszenek az infrastruktúra kiépítésére, de az országban nincs elég szakember, hiányoznak a gyártókapacitások; évente átlagban legfeljebb öt film készül, a film nem nyerte vissza azt a tekintélyét, amellyel a politikai változások előtt rendelkezett. A szlovénon kívül hasonló helyzetben van a szlovák és a horvát, továbbá a tágabban értelmezett térségből a szerb, a bosnyák, a macedón, a bolgár, a román és az ukrán film.
2007. júliusi keltezésű a horvát törvény „az audiovizuális tevékenységekről”. A mindenkori fesztiválszervezők a megmondhatói, hogy megfelelő intézmény híján milyen nehéz volt hozzáférni a horvát filmekhez. Ezt hivatott orvosolni a Horvát Audiovizuális Központ (HAVC), amely egyéb tevékenységek mellett pályáztatja a filmgyártásra szánt forrásokat, közvetítői szerepet tölt be a nemzetközi projektekhez, könyvkiadói tevékenységet végez, valamint közreműködik az audiovizuális örökség megőrzésében, védelmében és bemutatásában. Még valami, ami ugyancsak közösnek látszik a régió országaiban, ám a filmtörvényekből ugyancsak hasonló módon nem lehet kiolvasni: az elmúlt években változatos harc folyt a Jadran film tulajdonlásáért – az „(újra)államosítani vagy privatizálni” kérdése ugyancsak visszaköszön. Nos, a 2008 elejéig húzódó ügyek úgy állnak, hogy a végénél tart a valahai jugoszláv örökség ingatlanainak értékesítése.
*
A hetvenmilliós lakosságot magában foglaló térség filmtörvényeiben a következő szempontok látszanak fontosnak és közösnek. A szövegek meghatározzák a nemzeti film fogalmát. Ehhez kapcsolódik az állami tehervállalás aránya és mikéntje. A támogatások elosztásának szabály- és intézményrendszere kialakult vagy kialakulóban van. A következő láncszem a tőkebevonás módja (a beszedett járulékok kérdése). Láthattuk, hogy az audiovizuális piac és a film kapcsolatának rendezésével a jogalkotók alig boldogulnak. A filmvagyon kérdése több országban rendezetlen. A nemzeti film viszonyát az európai filmalapokhoz további dokumentumok rögzítik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9507 |
