Barotányi Zoltán
Az USA első számú emberének lenni önmagában még nem elég egy biopic-hez, érdekes személyiség, különös sorsfordulatok és drámai környezet is szükségeltetik.
A hősközpontú amerikai filmipar fennállása óta keresi a heroikus szerepekre alkalmas figurákat, mint tudjuk, meglehetős sikerrel. A sajátos amerikai politikai szisztéma, az erős elnökre épülő prezidenciális rendszer tulajdonképpen tálcán kínálta volna a megfelelő személyt: az ország első emberévé választott férfiúk szinte minden, a zsáner megkívánta funkciónak megfeleltek volna – úgyszólván egyetlen kivétellel. Azt azért egyikükből sem nézte volna ki a választópolgár, hogy képes volna néhány jól irányzott ökölcsapással rendet tenni a világ ama bizonyos zenés kocsmájában (s ha némely delikvensből mégis, akkor – hála a kötelező álszentségnek – belőle úgy sem lehetett volna elnök). A hipokrita néző korántsem vette volna ily rossz néven, ha legalább a filmvásznon találkozhat egy igazán tökös államfővel, ám az álomipar, nehezen értelmezhető szűkkeblűségből kifolyólag, egészen az utóbbi évtizedekig megfosztotta ettől a harcos elnökre vágyakozó publikumot.
*
Az elnökfilmek (mármint azon alkotások, melyekben hangsúlyos, ha nem rögvest főszerep jut az elnököt alakító színésznek) a kezdettől fogva két vágányon haladtak. Egy részük valós történelmi szereplők életét próbálta valamiféle drámai keretbe foglalni – ezt a műfajt hívják odaát biopic-nek. Tehették: az Államok elnökei, előbb egy regionális középhatalom, majd lassan-lassan egy párját ritkító szuperhatalom vezetőiként, világtörténelmi léptékű tetteket hajtanak végre (rajtunk), némi túlzással szólva nap mint nap. Ha pluszban még egyéni, ha úgy tetszik magánéleti drámáikat s személyre szabott sorsfordulóikat is elővesszük, akkor már túl is biztosítottuk magunkat: jónéhányuk ellen követtek már el merényletet (négyüket – Lincoln, Garfield, McKinley, Kennedy – még hivatali idejükben meggyilkolták), s akkor nem beszéltünk a trükkös csalóról (Nixon alias Tricky Dick), a notórius szoknyavadászokról (abból több is akadt), vagy a II. világháborús Amerikát tolószékből irányító Rooseveltről. És hát persze nem is véletlen, hogy éppen ők kerülnek terítékre: Kennedy jónéhány filmben támad fel – elég csak a zseniális Sinatra–Dean Martin–Sammy Davis triónak emléket állító tévéfilmre, a Rat Packre utalni (Rob Cohen, 1995), ahol az utóbb Nr. 1 helyszínelőként elhíresült William Petersen formálja meg az alapvetően köpönyegforgatóként és semmilyen eszköztől vissza nem riadó szoknyapecérként beállított elnököt. Mindez nem is véletlen – a többek között a család által is szorgalmasan építgetett Kennedy-legenda eróziója nyomán egyre inkább előtérbe kerülnek a mártír elnök nagyon is emberi vonásai, a mai, sokkal hipokritább Amerikában immár alig tolerálható mentalitása, kalandjai, hódításai és „gyanús” társadalmi kapcsolatai. A legenda másik oldala persze a színtiszta összeesküvés-elmélet – ez a hajtómotorja Oliver Stone JFK-jének, ahol a címadó hős éppenhogy hiányával tüntet. Kennedy már nincs jelen, hiszen megölték, egykori jelenlétét és a végzetét okozó cselszövést egy másik rögzített felvétel (film a filmben), amúgy minden idők tán legmagasabbra taksált elnök-témájú mozgóképe, a Kennedy-gyilkosságról készült úgynevezett Zapruder-film bizonyítja. A második világháború utáni Amerikát határozatlan körvonalú, ám annál világosabb karakterű, nehezen felismerhető, még nehezebben feltárható, de a csontjainkban is érezhető sötét erők irányítják: halálra szánták a két Kennedyt, Martin Luther Kinget, majd hatalomra juttatták Nixont, hogy később, mint haszontalant, őt is ejtsék – ez a sokak által dilettáns fantasztának tartott Oliver Stone saját történeti víziója. S ez motiválta, amikor a JFK után s a kulcsfigura 1994-es halálát követően megcsinálta a Nixont, amelyben saját generációjának gyűlöletteli ellenérzéseit is leküzdve megpróbált ismét embert faragni egy eleven politikai antitézisből, mi több, hajlandó volt némi megértéssel kezelni hősét. A meglehetősen érdekes, korántsem hibátlan filmjében mindenesetre sokkal jelentősebb szerepet játszik a több elsődleges forrásban is dokumentált valóság, mint a puszta konfabuláció – ami határozott előrelépés a JFK-hez képest. Mindehhez hozzájárul ezúttal a jól eltalált szereplőválasztás is: Anthony Hopkins pontosan és meggyőzően tárja elénk Nixon életének fontosabb mozzanatait. Jellemző, hogy még a néhai elnök famíliája is kiakadt azon, ahogy Nixon amúgy tagadhatatlan alkoholizmusa megjelenik a filmben – kevesebbet foglalkoznánk azon fontoskodó ellenvetésekkel, amelyek szerint a baj ott kezdődött, hogy a színész nem is hasonlít Nixonra. A hazai (Államok-béli) publikum mindenesetre nem volt különösképpen hálás Stone-nak: a Nixon akkorát bukott, mint a ház, s a készítése óta eltelt tizenhárom évben tán harmadát se hozta be elkészítési költségeinek. Hopkinsnak nem ez volt az utolsó (amúgy Oscarra jelölt) elnökalakítása. Két évvel később a megfilmesített történet (egy spanyol rabszolgahajó foglyainak lázadása, majd a szabadságukért folytatott jogi küzdelem) idején már „csak” ex-elnök, a legendás John Quincy Adams szerepe jutott neki az Amistadban. Az éppen akkor regnáló, s jellemtelen opportunistaként beállított Van Buren elnök alakjának megformálása egy másik zseniális brit színész, Nigel Hawthorne számára jelentett hálás feladatot. Az állampolgári egyenlőség s a rabszolgaság eltörlésének elkötelezett harcosként ábrázolt Adams figurája tán nem is esik oly messze a történelmi valóságtól – a 75 millió dolláros költségvetéssel készült Spielberg-megafilmet annál inkább támadták a folyvást fontoskodó historikusok, kisebb-nagyobb ferdítések és holmi pontatlanságok miatt. Mint azt oly jól tudjuk, az efféle vádak többnyire leperegnek a termékeny alkotóról, amúgy meg az vesse rá az első követ, aki ellenáll a kísértésnek, és nem tömi tele saját filmjét a mának szóló utalásokkal és a didaktikai szempontból is gyümölcsöző anakronizmusokkal. A történelmi szereplők iránt fogékony publikum figyelmének megragadására rendre a miniszériák kínálják a legjobb alkalmat – remélhetőleg hamarosan nálunk is látható lesz az amerikai függetlenségi küzdelmek idején, majd az önálló államiság első évtizedeiben játszódó John Adams (Tom Hooper, 2008), amelynek főszereplői között – több neves alapító atya, mint például Franklin vagy Hamilton mellett – felbukkan az Államok első három elnöke: Washington (David Morse), a címszereplő John Adams (Paul Giamatti) és Jefferson (Stephen Dillane) is. A remek színészekkel képernyőre állított mozgó történelemlecke ezúttal a nézőket is lenyűgözte – a történészek pedig ezúttal csupán apró megjegyzésekkel bírták bosszantani az alkotókat (mindazonáltal megjegyeznénk, hogy még a történeti hűséget kiemelten hangsúlyozó biopic-nél is hagyhatnának némi teret a fikciónak meg a fantáziának, elvégre ez mégiscsak játékfilm s nem történelmi monográfia, pláne iskolai olvasókönyv).
A fenti példák csupán azt tanúsítják, hogy amerikai elnöknek lenni önmagában még nem elég ahhoz, hogy film épülhessen a figura köré: egyrészt a filmes szakma érdekes személyiségre és különös sorsfordulatokra vadászik, másrészt olyan drámai környezetre, ahol (egyéb, könnyebben mediatizálható harci erények – a kard, a pisztoly és a nuncsaku szakszerű használata – híján) mód nyílik a klasszikus retorika és az államfilozófiai prudencia közérthető megnyilvánulásaira (sajnos magasröptű jogbölcseleti és alkotmánytani viták megfilmesítését még mostanság sem vállalja az amerikai filmipar). Amúgy a katonai előélet sem lesz feltétlenül erény – Washington, Jackson, Grant vagy a múlt században Eisenhower is katonából lett az államok elnöke, ám közülük is csak Washington s hellyel-közzel Grant volt kellőképpen érdekes ahhoz, hogy legalább néhány tévésorozatot szenteljenek személyének.
*
A biopic-en túllépve, az elnök mint tisztán fikciós alak is érdekes lehet a filmiparosok számára – a valóságtól elemelt s a konkrét történeti alakok tetteitől elvonatkoztatott figura pontosan azokat a konfliktusszituációkat játszhatja el, amelyekkel egy átlagember is szembesül: szerethet, gyűlölhet, ölhet, ölelhet, csalhat, lophat és hazudhat. Persze hősies tetteket is véghezvihet – ilyeneket azért a köznapi emberek nem igazán szoktak (habár az elnökök se, ebben megint egyformák vagyunk). A különbség csupán annyi, hogy ő mindeközben az első amerikai, birtokában mindazon hatalomnak, amely oly erősen nyűgözi az átlagember képzeletét. Ahhoz, hogy az immár arctalan (de más értelemben nagyon is határozott karakterű) elnök is csak afféle szereplő lehessen a játékban, szükség van ahhoz is, hogy személye körül elillanjon a szakrális tisztelet maradéka is, hogy teret adjon az ironikus távolságtartásnak, ami lehet szeretetteljes vagy keserűn kritikus.
Nem is véletlen, hogy a filmtörténet egyik legemlékezetesebb amerikai elnökfiguráját két – több értelemben is – kívülállónak köszönhetjük: a Kubrick-féle Dr. Strangelove (1964) Peter Sellers által megformált kulcskarakterei között ott az elnök, Merkin Muffley: egy gyengekezű, gerinctelen opportunista, akinek erejét teljes mértékben felőrlik, tehetségét pedig meghaladják hivatali feladatai. A tanácsadói stábja kezében báb, s közben hiába próbál szót érteni a notórius alkoholista szovjet pártfőtitkár/államvezető kollégával s annak kőbunkó követével. A zseniálisan sötét hidegháborús komédia pojácaszerű elnökfigurája aligha tetszhetett az amerikai publikum egészének, de minden csak idő kérdése: a Dr. Strangelove immáron nem „csak” filmhistóriai érték, de sajátos módon része a korszakra vonatkozó történeti emlékezetnek is. Sellers pedig még eme korszakos alakítása után sem mondott le arról, hogy politikai szatírákban szerepeljen s így formálja a néző s egyben választóközönség érzékeny ítéletét. Utolsó filmjében, a Hal Ashby által rendezett (és Jerzy Kosinski által írt) Being There-ben (1979, nálunk ismeretlen okból Isten hozta Mr.-ként vetítették) megint csak meggyőző formában állítja elénk Chance-t, a csaknem autista kertészt. Az establishment mély allegóriákat és magasröptű gondolatokat lát bele az ő kerti munkák körül forgó, nem túl tekervényes gondolataiba, az Elnök (Jack Warden) pedig tanácsadójául választja. Utóbb persze féltékeny lesz leendő utódjára, mindhiába: mikor elköszönünk tőle, a Chancey Gardinerré változott kertész már éppen a vízen jár: mi akadálya is lehetne, hogy beleüljön ama bizonyos székbe.
Gyenge jellemű elnökből persze sosincs hiány – Clint Eastwood Absolute Powerjében (1997) például a Gene Hackman minden színészi rafinériájával megformált Allen Richmond elnök a lehető legtávolabb áll a nagy tekintélyű, tiszteletre méltó államférfi ideáljától. Egy dúvad, egy szexuális ragadozó, egy brutális gyilkosság társtettese és eltussolója – a nagyhatalmú szörnyeteg, akinek eltiprásához mégiscsak elég a kétórányi filmidő. Az sem számít már meglepőnek, ha az állam felelőtlen feje a gonosz erők bábja és tehetetlen eszköze, mint az amúgy nem túl érdemdús Pelikán-ügyirat elnöke (Robert Culp, a zseniális karakterszínész kezelésében – őt amúgy esténként Columbo szokta volt leleplezni).
Ehhez képest a másik véglet, amikor az elnökből kiszakad a hérosz, s az emberiséget, de leginkább Amerikát fenyegető veszélyekkel immár puszta kézzel, esetleg valami engedelmes masina nyergében száll szembe. Meglehet, puszta véletlen, de az Eastwood-filmmel egy időben készült el „a tengeralattjárós” Wolfgang Petersen Air Force One-ja (magyar nézőknek: Az elnök különgépe), ahol a közhelyes akciófilmek örök hősei, orosz terroristák (Gary Oldman, naná) kerítik hatalmukba a címszereplő légi járművet. Számításaikban csalódnak, hiszen a filmbéli Marshall-elnök háborús hősből avanzsált államfővé, s harci képességeit (és jellegzetes, szinte ikonikus kacska ujjtartását) bemutatva puszta kézzel gyakja le a terroristákat és a velük cimboráló árulót. A kardozós-harcos elnök persze már sokkal inkább tudománytalan fikciós eset, mint a gonosz-buta-vérnősző barom fajtájú, de azért a filmkészítők korántsem haboztak még egy prototípust kiállítani: az egy évvel korábban elkészült, a bombasztikus, mégis lélegzetelállító csacskaságok mestere (Roland Emmerich) által rendezett A Függetlenség Napjában Bill Pullmann kelti életre Thomas J. Whitmore elnököt, aki (még az eggyel előző) öböl-háborús pilótából lesz gyengekezű elnök, majd a haza igazi kormányosa, egyben a gonosz és kegyetlen ufók réme és a világ megmentője. A nem szándékolt komikus hatások tekintetében is verhetetlen ez a film, ráadásul nevezett megmentendő világ lakóinak jelentős részében csak erősödik az Amerika-fóbia, amikor a gyűlölettől eltorzult arcú Whitmore-Pullmann száját elhagyják a legendás szavak: „Atomot nekik!”
Az akcióhős-elnök figurája persze csak játék a lehetőségek határaival: az első polgárnak akkor is fontos szerepe van, ha kataklizma fenyegeti a Földet: üstökös, kisbolygó, sáskajárás, mágneses vihar, szupervulkán, földön kívüli paraziták vagy pandémia, egyre megy: az elnök (miként Morgan Freeman a Deep Impactban) hosszas vívódás és mérlegelés után a köz elé áll és bejelent: bizony, nyomorult halált haltok majd, legalábbis többnyire. A szerencsés túlélők pedig egy dologban nem szenvednek majd hiányt: bölcs és megfontolt elnökük az apokalipszis elültével is kéznél lesz.
Akit riasztanak a nyilvánvaló blődlik, még mindig találhatnak maguknak egy fokkal kedvesebb szórakozást: mint már mondtuk, az elnök voltaképpen közülünk való, megáldva s megverve hétköznapi szenvedélyekkel. A Szerelem a Fehér Házban (Rob Reiner, 1995) Michael Douglas alakította elnöke beleszeret egy bájos környezetvédő lobbistába, és a romantikus komédiák kissé régimódi szabályai szerint, leküzdve politikai intrikát, álszemérmet és képmutatást, egymáséi lesznek. Az imádott, ám menet közben kissé elárult nő (Annette Bening) megbocsájt, az üvegházhatásért felelős széndioxidnak pedig viribus unitis a torkára lépnek. A mű hatástörténeti szerepe sem csekély – jelentős részben ez inspirálta minden idők legsikeresebb amerikai elnöktémájú sorozatát, Az elnök embereit (The West Wing, 1999–2006). Utóbbi főszereplője, Martin Sheen (immár sokak számára „az igazi elnök”) is innen lépett elő – az eredeti komédiában még az elnöki kabinet főnökét játszotta.
És ha már az amerikai elnökről van szó, nem maradhat el az örök vígjátéki téma: a hasonmás, aki élve az alkalommal, nagy hatalmú kópiájának helyére áll, s idővel felnő a feladathoz, sőt határozottan jobb lesz, mint az eredeti. A Dave című versenydarabban (Ivan Reitman, 1993) a Sigourney Weaver által domborított, frissen megözvegyült First Ladynek is egy teljes filmidő áll rendelkezésére, hogy megszokja, sőt megszeresse néhai férje Doppelgängerét (Kevin Kline – mindkét szerepben). A film, amely mellesleg A zendai fogoly című örökbecsű fércmű sokadik adaptációja, sokat merít a nemes elődöktől – mit nem mondunk, hiszen az 1979-es filmváltozat főszereplője nem más, mint Peter Sellers! Az eredeti elnök sunyi szoknyapecér, az ideiglenes helyettes viszont naiv, romantikus idealista, a végén minden jóra fordul, aminek fontos jele, hogy a pozitív figurák sorra hátat fordítanak a nagypolitikának. Kacagni bőven lehet az efféle zsánermunkákon – de hát, mit ne mondjunk, mi is Keleti Márton-filmeken szocializálódtunk, s melyikünk ne látta volna tucatszor a hasonlóan mély értelmű Meztelen diplomatát. Kline kétségtelen tehetsége elviszi a filmet, a mozinéző pedig kacagni és egy kicsit meghatódni szeretne: a film jórészt mese, de hát a média korában a „valóság” is csak fikció.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9499 |
