Varga Zoltán
A burzsoázia diszkrét bája (Le charme discret de la bourgeoisie) – francia–olasz–spanyol, 1972. Szereplők: Fernando Rey, Paul Frankeur, Delphine Seyrig. 102 perc; A szabadság fantomja (Le fantome de la liberté) – francia, 1974. Szereplők: Michel Piccoli, Julien Bertheau, Monica Vitti. 104 perc; A vágy titokzatos tárgya (Cet obscur objet du désir) – francia–spanyol, 1977. Szereplők: Fernando Rey, Carole Bouquet, Angela Molina. 102 perc. A filmeket a Caesar Film International forgalmazza.
A populáris moziban ismert trilógiákkal ellentétben a művészfilmes trilógiák darabjai között – Theo Angelopoulosz filmjeitől Lars von Trier műveiig – ritkábban a főhős személye és a hasonló cselekmény az összekötő kapocs; a folyamatosságot inkább a rokon problematika vagy bizonyos stiláris és elbeszélő eszközök csoportja teremti meg. A csoportosítást olykor kritikai (esetleg kereskedelmi) önkény is szülheti: Bergman híres-neves trilógiájából például A csend nem a rendező előző, hanem következő két munkájával mutat nagyobb rokonságot. A Luis Buñuel életművét záró filmhármassal is hasonló a helyzet. A burzsoázia diszkrét bája (1972) és A szabadság fantomja (1974) a megszakadó epizódokra épülő elbeszélés szempontjából sokkal szorosabban kötődik az 1969-es A tejúthoz (maga Buñuel is ezt a három filmjét vélte trilógiának), még ha annak vallási pikareszkjétől távol kerülnek is. A vágy titokzatos tárgyát (1977) pedig látszólag hagyományosabb elbeszélése és a mozgatórugójának megtett szexuális frusztráció – továbbá Fernando Rey személye – még korábbi alkotásokhoz fűzi, a Viridianához (1961) és a Tristanához (1970). A hetvenes évek Buñuel-filmjeit mégis együtt emlegetik, elsősorban mert mindháromnak a nagypolgári miliő a mozgástere: hősei innen kerülnek ki, s a buñueli szarkazmus céltáblája is alapvetően ez a közeg (mint a nyitófilm címe is gúnyosan sejteti), még ha az egyház, a katonaság, a rendőrség és egyéb intézmények sem maradnak ki. Ezeket a munkákat a ’68-at követő illúzióvesztésből is levezethető „válság”- és „csömör”-filmekhez (A nagy zabálás; Sweet Movie) is szokás kapcsolni, de nem annyira trendkövetésről van szó, mint inkább a rendező bő negyven évig érlelt rögeszméinek frenetikus kiteljesedéséről. Ha Az andalúziai kutya és Az aranykor avantgárd antréja dióhéjban megelőlegez mindent, ami rendszeresen feltűnik az életműben, úgy a „búcsúzó” filmhármas Buñuel kései korszakát összegzi: a filmekben a szenvtelen – szinte klasszikus – formanyelv az elbeszélő konvenciókat kikezdő többértelmű játékkal párosul, és a mester a maga utánozhatatlan fekete humorát is felhasználva a beteljesíthetetlen vágy groteszkségét mutatja meg. A vezérmotívumok a szürrealizmus alappilléreire épülnek: A burzsoázia diszkrét bája az álom, A szabadság fantomja a véletlen találkozás(ok), A vágy titokzatos tárgya az őrült szerelem filmje. A burzsoázia… Az öldöklő angyalban kompromittált elegáns társaság koncepcióját is örökli: itt egy hattagú kompánia (köztük egy kokaincsempész nagykövet) éli át a legkülönfélébb képtelen helyzeteket, melyek minduntalan megakadályozzák, hogy közösen vacsorázhassanak (igazi buñueli önirónia, hogy a beteljesületlenség ezúttal nem szexuális, csak „gasztronómiai” természetű). A szituációk abszurditásáért az álom szavatol, ez az epizódok kötőanyaga és csapdája: sorra derülnek ki a jelenetekről, hogy a hősök csak álmodták azokat, s az „álom az álomban”-csavarral Buñuel a legpimaszabb tréfákat is megengedi magának. A szabadság…-ban még stabil szereplőgárda sincs (bár visszatérő karakterek akadnak), az epizódokat az egyikből „kilépő” és a másikba átvezető figurák kötik össze, valamint ismétlődő motívumok, ezek variációi teremtik meg a film fejtetőre állított világát: Buñuel egyik legmerészebb remeklése, tele kulturális, biológiai, szexuális tabusértésekkel (nekrofília, incesztus, ürítkezés) – a lehető legártalmatlanabb tálalásban. A vágy titokzatos tárgya egy orránál (altesténél) fogva vezetett férfi többnyire visszapillantásokban előadott meséje, egy metaforikusan és szó szerint is robbanásveszélyes helyzetekkel szegélyezett kapcsolat portréja: a megfoghatatlan, két színésznő által fölváltva játszott Conchita bolondot csinál az elbeszélő Don Mathieu-ből, megalázza és kigúnyolja őt, s ez mintha soha nem akarna véget érni. A rendező hatvanéves korától kezdődő, remekművek sorából álló nagy visszatérésének tételei (Viridiana, Az öldöklő angyal, A nap szépe, A tejút, Tristana) mellett immár a legendás trilógia teheti teljesebbé Buñuel-gyűjteményünket. Extrák: Előzetesek; fotógalériák; Luc Lagier egy-egy dokumentumfilmje Buñuel munkáinak keletkezéséről és jelentéseiről.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9490 |
