Varró Attila
Journey to the Center of Earth – amerikai, 2008. Rendezte: Eric Brevig. Írta: Jules Verne regényéből Michael Weiss, Jennifer Flackett és Mark Levin. Kép: Chuck Shuman. Zene: Andrew Lockington. Szereplők: Brendan Fraser (Trevor Anderson), Josh Hutcherson (Sean Anderson), Anita Briem (Hannah Ásgeirsson), Seth Meyers (Alan Kitzens). Gyártó: Walden Media / New Line Cinema. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 92 perc.
Az idén újult erőre kapó háromdimenziós filmkészítés kevés eredendően alkalmas történetsémával rendelkezik (búvárkommandók, kamikaze-hadtest, gyomormosás), az irodalmi klasszikusok közül pedig jóformán egyetlen kiált egyenesen polárszűrös szemüvegért: mint már címe is jelzi, az Utazás a Föld középpontja felé sci-fi regényét mintha egyenesen azért írta volna Jules Verne bő 150 éve, hogy a majdani IMAX-termek ismeretlen térmélységekbe csábíthassák nézőiket a két német geológus földalatti kalandjaival.
Az 1959-es hollywoodi moziverzió óta szépen gyarapodó adaptációk legfrissebbje nem csak érzéki hatás tekintetében írja felül elődje cinemascope és sztereó illúzióvilágát, de arra is gondosan ügyel, hogy a történetet hozzáigazítsa a 3D-technikához. Többről van szó, mint hogy stúdiónk az ifjabb célközönség tudatában a nagybáty-unokaöccs párost tizenöt évvel megfiatalítja, és markos parasztlegény-segítőjükből karakán barlangászlánykát kerekít (az alapműből erősen sugárzó homoszexuális olvasat elkerülése érdekében, amelyet fél évszázada is női pluszkarakterrel orvosoltak), tevékeny szerepet szán a mobiltelefonnak, sőt egy tüchtig Disney-madárkát is belerajzol a képbe – ennél sokkal látványosabb, ahogy a cselekménymenetet átalakul a hevesebb tempó és gyakoribb térélmények jegyében. Hőseinket ezúttal nem tudásvágy sarkallta több hónapos gyalogtúra vezeti a centrum felé, hanem egy eltűnt fivér nyomát kutatva zuhannak mind mélyebbre az izlandi Snaefell tűzhányó fenséges kráterében, a puszta véletlendramaturgia gravitációjától: a végeredmény másfél órányi összetákolt hullámvasút-menet, amely során a 3D-dramaturgia szabályai rendre erősebbnek bizonyulnak a fizika, sőt a józan ész törvényeinél. Cserébe csinos katalógust kapunk a kötelező motívumkincsből jojótól a T-Rexig, egy csillés száguldás formájában visszaigényli a történet mindazt a jót az Indiana Jones-szériából, amit Spielberg az 1959-es verzióból ellesett, és annyit zuhanunk szabadesésben, akár egy ejtőernyős deszant. Ha pedig valami őskövület a Verne-regényt hiányolná, vérbeli posztmodern gesztusként megtalálhatja a főhősök kezében, akik amolyan bédekkerként használják a mélyben – nem csoda, hogy a Vezúvon át jutnak felszínre a Stromboli helyett.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 59. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9488 |