Molnár Gál Péter
Marcet Carnétól tanulta el a világ a francia külvárost, az ócska hoteleket, a családias bisztrókat, a meredek és kopott lépcsőházakat, ahol a kaptatón szomszédasszonyok nyelvelnek.
Fejlődést gátló vén marhának tekintették az életművét bevégzett, ideges kézimunkákkal bíbelődő Marcel Carnét a Cahier du Cinéma vetítővászon ostromló úrigyerekei. Elméletileg alaposan elagyabugyálták. Undorítóan sikeresnek látták. Új nemzedék számára a művészetben nincs visszatetszőbb a sikeres elődnél, miközben fél szemüket adnák saját sikerükért. Papájukul Hitchcockot választották. Mert külföldi. És Renoirt. Mert értő nézői inkább csak a Tallier és Myrga alapította Studio des Ursulines mozibuzijai közt akadtak.
Chabrol Unokafivérek (1959) című világnézeti kiúttalanjának párdarabja az előző nemzedékből Carné Csalok-ja (1958). A Latin Negyed fiataljai közé teszi a felvevőgépet. Pascal Petit, Terzieff, Belmondo és a frissen megözvegyült Mme Stroheim (Denis Vernac) a szereplői. Maximo Saury, Ray Brown, Roy Eldridge, Hern Hellis, Stan Getz, Dizzy Gillespie, Coleman Hawkins, Gus Johnson, Oscar Peterson, Sonny Stitt, Norman Granz lemezfelvételeinek jazzdallamai adják a kísérőzenét. Carné tagadhatatlanul mórikál. Fiatalabbnak óhajt látszani koránál. Kétségbeesetten bizonykodja, nem öregedett még ki a kamera elől. Pedig reménytelenül dinoszaurusz.
49 éves.
Első önálló filmjét (Nogent, a vasárnap eldorádója, 1928) alacsony költséggel forgatta Michel Sanvoisinnal. Ami Truffaut munkásságában a Csirkefogók (1958), az a filmújságírást rövidre megszakító Marcel Carnénál a Nogent. Truffaut Nimesben forgat. Carné a Marne partján. Mindkettő rövidfilm. (Carné tollpróbája rövidségével kivétel a némafilm történetében.) Képi nyitány mindkettejük életművében. Carné átlelkesíti a tárgyakat, drámai atmoszférával ruházza föl a környezetet, érdeklődéssel fordul az „egyszerű emberekhez”. Truffaut megpendíti kukkolómotívumát és leszögezi, hogy az ártatlan fiatalsággal foglalkozik majd.
Az amatőrfilmes közjátékot követően Carné visszamegy filmújságírónak. Asszisztenskedik a Párizsi háztetők alatt-nál (egészen szabatosan nem Clair, hanem Georges Périnal segédoperatőre). Feyder asszisztense lesz: a komor belga átengedi neki a Jenny című filmet: ekkor összeismerkedik a főszereplő Françoise Rosay-vel, a főszereplővel, későbbi feleségével, valamint Jacques Prévert költővel, későbbi forgatókönyvírójával.
Luxushotelek oszlopcsarnokaiból átköltözteti a kamerát munkásnegyedek családi ebédlőasztalai köré. A nizzai strandok törzsközönségétől idegenkedik: rakodó dokkok életében otthonos.
Carné lesz a franciás francia film mestere. A 30-as évek Párizsának mozi-idegenvezetője. Tőle tanulja a világ a francia nagyvárosok külterületeit, munkásfertályait, ócska hoteleket, családi klientúrájú bisztrókat, meredek és kopott lépcsőházakat, ahol a kaptatón szomszédasszonyok nyelvelnek. A franciás francia megtanította a franciákat is körülnézni honukban. Szegényes szállodai szoba Havre-ban, szórt fénytől szűk külterületi utcák, málló vakolatú házfalak látványát a galloknak a magyar Trauner Sándor fedezte föl. A tangóharmonikán nyúzott érzelmes keringőket, fülbemászó, olcsó szerelmi lírát, a franciás sanzonokat Kozma József komponálta. A Montand-t fölfedező Az éjszaka kapui (1946) tőrőlmetszett párizsi dalát – Les feuilles mortes – Kozma szerezte.
A kisemberek mindennapi realizmusát föltáró meséket a szürrealista-patafizikus satrapa Jacques Prévert költőnek köszönheti. Igaz, hogy a szökött katonák és munkáslányok veretes szabatossága a párbeszédekben értelmiségi szövegeket kínál.
Látszik az ellentmondásokból: dokumentaristának Carné költő, de a parnasszista képi nyafogásoktól valóságérzéke mindig megóvja. (Egyetlen kivétel akad: a filmtörténetek túlértékelte Éjféli látogatók (1942), a trubadúrvilág kimódolt szépelgése és méltóságteljes mélyértelműsége. Az ördög maga Hitler volna, és a néma köveknek is szerelmesen dobog érző szívük… A megszállt Franciaország esztétikai ellenállása.)
A Mire megvirrad (1939) legelején egy munkás (Gabin) megöl egy kutyaidomárt (Jules Berry), a rendőrség körülzárja a házat, ennek égbe törő felső emeletén elbarrikádozza magát a gyilkos. Finom füst. Átható köd. Sfumato. Illékonyság. Carné képsorai sugallják: látszat csupán a világ, tünékeny ábránd az élet. Filmjei értelmiségi ponyvák, fanyar melodrámák megfilmesítései. A Külvárosi szálloda (1934) Eugène Dabit regényét viszi vászonra, a Ködös utak (1938) Pierre Mac Orlanét, a legfranciásabb groteszk, a Jarry gúnyosságát folytató Drôle de Drame (1937) az angol Storer Clouston regényéből való. Visszatérő hőse Jean Gabin, Jean Valjean-szerű magányos marcona. Carné Sue és Hugo Párizsát mutatja, ahol időközben bevezették a házakba a villanyt. A romantika nem irodalmi folytonosságú Carné filmjeiben. Többet köszönhet a kommunista Marcel Cachinnek és a Népfrontnak, mint Balzacnak. Ugyanebben az időben Kassák programszerűen osztályszempontokat működtet: az ember osztályának determináltja. Carné munkásai fölruházottak a magányosság intellektuális fényűzésével: az osztályharc közben ugyanolyan néma kínlódással szenvednek, mint Henri Bernstein szalonhősei. A Felszabadulás után kollaborálása miatt kivégzett filmkritikus Brasillach és sógora, Bardéch közösen írt filmtörténetükben némi joggal írják, hogy Carné „költői realizmusa” félúton van az 1933-as népiesség és az 1945-ös egzisztencializmus között. Az talán túlzás, hogy megtagadnak tőle minden nagyságot, valamint megvádolják „zsidózó esztétikával”.
Carné ízlésvízválasztó.
Megosztják filmjei a világnézettel rendelkezőket. A kommunista Sadoul csalfának tartja munkásábrázolását. A német megszállás idején indexre kerülnek lírai alkotásai.
Napjainkban Renoir nagyobb tiszteletet kap nála.
Csak a nagyközönség előzékeny alkotásaival.
Illik alábecsülni a Szerelmek városát, a Bűn körútjának melodráma-színházaiban játszódó érzékeny melodrámát, ami tökéllyel egyesíti a film, a színház, a színészet, a némajáték, a regényirodalom, a képzőművészet, a zene erejét. Elbájoltja lettem kamaszkororrban. Főiskolásként évente megnéztem. Míg azután egyszer a teljes film megérkezett Pestre a csehszlovák filmgyűjteményből. Tudniillik a háború utáni forgalmazók eltúlzottnak tartották epikus ráérősségét az akkoriban kivételesen hosszú 182 percével. Megkurtították. Szinopszisra kivonatolták. Így is hatott. Barrault a színészek színésze lett Baptiste szerepében. Arletty a hollywoodi titokzatos nők után európai mozi-Mona Lisa. Élettel lett teli a történelem. Napi valóság a művelődéstörténet és a színháztörténet. Harsogó, zsúfolt népünnepélyek, maszkarádékkal teli karneváli utcák, előkelőségekkel tömött színházi szalonok, török fürdők és vásári vigasságok költői ábrázolása a történelmi dokumentumok hitelességével működött.
Carné filmjei mintha mindig délelőtt játszódnának. Ebéd előtti fények hullanak a takarítás alatti szobákba. Sem a déli napfény föltüzelő szenvedélyessége, sem az éjfélnek elmúlást érzékelő magába szállása nem sajátja. Az ebéd előtti bánatos várakozások, a hosszú délutánok kínzó ürességét és a hajnal reménytelenségét árasztják képsorai.
Őszikéi némileg kínosak. Arlettynek készült Mme Communal, a házmesterné szerepe (Du mouron pour les petits moineaux, 1962). A színésznőt baleset érte, megvakult, Suzanne Gabriello játszotta el helyette, érdektelenül. A bérház lakóinak mozaikjai ízetlen epizódokra hullottak szét.
A méltányosság emlékeztet rá, hogy mesterének, Feydernek néma Zoláját újraforgatta: Thérèse Raquin (1953). A jelen Lyonjába menekített Zola-megfilmesítés Simone Signoret, Raf Vallone, Jacques Duby és a székhez kötözött, néma Sylvie nyomatékos szemjátékával, ezzel a felejthetetlenül súlyos kamarajátékkal visszaidézte, mire volt képes egykor: egyetlen, alig bebútorozott szobában, a Jónak és Rossznak misztériumjátékait tudta megeleveníteni hónapos szobákban és penziók étkezőjében.
Az öreg Marcel Carné a Zola-megfilmesítéskor 44 éves.
Talán még ma is él. Filmjei minden esetre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=948 |
