Kolozsi László
Szokatlan látvány, ha nem a diák, hanem a professzor lóg a szeren. Ryan Fleck filmjében megfordul a szereposztás.
A klasszikus iskolai történetek középpontjában a tanár–diák konfliktus áll: a tanár vagy egy megalázott ember, a nemzet napszámosa (Aranysárkány), vagy kegyetlen diktátor, akinek kezében mindig suhog a nádpálca, és a legkisebb pisszenést is körmössel torolja meg. Az előbbi nem bír a diákokkal, és azok, hiába csöndes elszántsága, sárba tiporják, az utóbbi a „vagy megszöksz, vagy megszoksz” kérdést szegezi nebulóinak, akik a legszívesebben, ha szüleik jóváhagynák, legalább olyan svunggal, mint az ajtót, rávágnák a választ. A legfontosabb magyar nyelvű iskola-regényből, az Iskola a határonból, a szerző (Ottlik Géza) engedélyének híján, nem lett film. Bár éppen a kegyetlen Schulze szerepére lenne megfelelő emberünk. Egy Schulze típusú vérnősző barmot könnyebb hitelesen eljátszani, mint egy, a gyerekekkel a hangot megtaláló, őket jól formáló, nekik sokat adó, jellemes tanárt.
Ilyet is látni, főleg amerikai filmekben: az olyan vérlázítóan idealista darabokban, mint a Veszélyes kölykök, a tanár a leglázadóbb osztályt is, ostor és jutalomfalatok nélkül, megszelídíti (itt éppen Michelle Pfeiffer az idomár). Ezekben a tulajdonképpen hazug, de jóravaló művekben a tanár mindig magára hagyott lény, aki nem szerencsés a szerelemben, ellenben kártyában pókerbajnok diákját is megveri. A magány, úgy tűnik, elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy tanár a hivatását a lehető leghatékonyabban gyakorolja. A tanár: egydimenziós figura. Még az irodalomban is az. Frank McCourt A tanárembere minden középiskolai oktató számára éppen azért is adható ki bátran olvasásra, mert ennek a figurának számos gyengesége van, de ezeket mind felhasználja az órákon: hazudni is jól tud. És amikor tanítványainak hazudik, nem azt érezzük, hogy hiszékenységükkel visszaél, hanem azt, hogy jól mesél.
McCourt háromdimenziós tanárának közeli rokona a Fél Nelson központi alakja Dan Dunne, aki annak ellenére nem egydimenziós – nem eleve győzelemre ítélt típus, mint az idealista tanárfilmek az erkölcsösséget vagy a politikai korrektséget képviselő hősei –, hogy magányos is és számkivetett is.
De nem ettől lesz különös – az idealista bálványoktól nagyban különböző, vagyis háromdimenziós – figura Dan Dunne, hanem attól, hogy nem egy olyan színész formálja meg, akiről már az első pillanatban is tudjuk, hogy nem marad, nem maradhat alul, akinek az arcáról is leolvasni a győzelmet, az erkölcsi fölényt (ha nem is a tisztaságot), hanem egy olyan színész, aki a szerepben rejlő minden esélyt megmutatja. Ryan Gosling azért is gyűjtötte be Oscar-jelölését, mert Dan Dunne története rejtélyes: nem tudni, hová fut ki: drogos marad-e, egy lecsúszott junkie, akihez már hébe-hóba sem térnek be a volt tanítványai, vagy a szokásos erkölcsi győztes, akinek sorsa biztató lehet minden elszánt, és elhivatott oktató számára. Az már nem Gosling, hanem a rendező Ryan Fleck érdeme, hogy a film végén sem derül ki, mi is lesz tanárunk további sorsa. Nincs egyértelmű válasz. Kérdés annál több van. Lehet-e egy ilyen elveszett ember jó tanár, milyen véleményét alakíthatunk ki róla? Együtt érezhetünk-e vele?
A Fél Nelson nem tanár-kontra-diákok film: ha valaki veszi a bátorságot, és újra megnézi, már nem csupán azt a filmet láthatja, amit a kezdő képek – vagy a lepukkant osztályterem látványa – miatt elvár, vagyis nehéz sorsú gyerekekről szóló idealista opuszt, hanem színtiszta és erős melodrámát is. E kissé szokatlan melodrámában az eseményeket mozgató – tehát az izgalmakat okozó – kapcsolat a tanár és a fekete kislány között (Shareeka Epps méltó partnere Goslingnak) bontakozik ki. E kapcsolatban a fekete kislány az erőszakosabb és az erősebb lény. A tanár és – az őt crackelésen kapó – diákja közti nexusban egyik fél sem alárendelt, mindkettőjüknek égetően szüksége van a másikra: Dreynek sokkal inkább helyén van az esze, mint egyre bódultabb nevelőjének.
Dan Dunne-t nemcsak idealizmusa, hanem idealista eszméi is bajba sodorják. Történelemfelfogása szokatlan, de nálunk – ahol kötelező tárgy volt a dialektikus materializmus – nem hat furcsán: a történelmet mint osztályok és eszmék harcát mutatja be. Amit mond, az sokkal kevésbé érdekes, mint ahogy mondja. Ryan Gosling egy-egy mozdulattal, egy-egy nyakkendő-igazítással is izgalmassá tudja tenni a figurát. A történetet (és a történelmet) jobb, ha a sutba vágjuk. Ez a film az ő és Shareeka Epps reakcióitól, arcjátékától lesz több, mint egy szokványos iskola-dráma.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9479 |
