Kolozsi László
Sztárjaink viselkedése nem csak gasztronómiai, de mindennapi kultúránkat is befolyásolja.
Újabban mintha mindkét földi sugárzású kereskedelmi tévécsatorna ugyanabban az üstben főzné ki a műsorait. Ráadásul a teljesen hasonló ízekkel megbolondított főzős műsorokat mindketten ugyanabban az időben is szolgálták föl. Mígnem a TV2 úgy döntött a Hal a tortán sikerén felbuzdulva, hogy azt az esti műsorsávba teszi át. A Hal a tortán – és a Vacsoracsata, vagyis a konkurens csatorna főzőshowja – alkotói bár licencből dolgoztak, vagyis meg voltak adva a hozzávalók és hogy azokat milyen mennyiségben kell adagolni, egy unikális, valódi magyar műsort tettek le az asztalra. Az eredeti műsorban egymást nem ismerő idegenek invitálták meg a nekik kisorsolt éhes sorstársakat otthonukba, ezzel szemben náluk egy speciális, sztárokkal körített variáns sült ki a főzés népszerűsítésére szánt ötletből. A magyar verzióban, vagyis a Come Dine With Me paprikás verziójában sztár főz sztárnak, és az, hogy mit, szinte lényegtelen, már csak azért is, mert mint az három hónap után már jól látható, a magyar sztárok többsége nem konyhatündér (vagy konyhatünde). A főzés roppant odaadást és elhivatottságot követelő művelet, nem lehet csak úgy ímmel-ámmal csinálni, nem lehet belefogni évtizedes gyakorlat nélkül egy többfogásos vacsora elkészítésébe.
Ha nem értek is egyet azzal, amit Nádas Péter mond, hogy csak három igazi konyha van, a francia, a kínai és a török, és minden más konyha ezeknek az alapkonyháknak az ízeit variálja (mert mi van akkor például a besorolhatatlan mexikói konyhával?), elismerem, van azért ebben valami: a magyar konyha belterjes, és a magyar gasztronómia azért is volt a rendszerváltás után olyan siralmas állapotban, mert azt hittük, nagy konyhanemzet vagyunk. Abba a tévhitbe ringattuk magunkat: a konyhánk olyan nagyszerű, hogy nincs is szüksége idegen hatásokra. Ezt a siralmas régi gasztronómiai állapotot tükrözi egyébként maga a műsor is; a sztárok többsége – tisztelet a kivételeknek: a nagy konyhák kedvelőinek, a gourmande-oknak, a hasbarátoknak, hiszen akadtak ilyenek is – mintha átaludta volna azt az időszakot, amikor berobbant a tévébe Jamie Oliver, Nigella Lawson vagy sápatag magyar verziója, Stahl Judit (nekem a vérbő Nigella nagy kedvencem, ezt nem tagadhatom). Mintha nem lett volna rendszerváltás az éttermekben; pedig elég nyilvánvaló, hogy a sztárok többsége vagy hozatja, vagy mással főzeti az ebédjét, vagy rendszeresen étteremben ebédel. Igaz, a magyar éttermek jelentős része még mindig hetven fogásos, zsírpecsétes étlapot tesz le a vendég elé, és a magyar vendég a legnívósabb helyeken is a bécsi szeletet vagy a kispörköltet keresi. Még mindig él az a tévhit, hogy a kockás abroszos kisvendéglőkben lehet igazán jó magyar ételeket kapni: a vendéglátás fekete lyukai – ahol nem csak az újító szellem tűnik el nyomtalanul, de a régi hagyományok is, a kiszolgálás eleganciája – nem a Kádár-korban keletkeztek, hanem, mint azt a negyvenes évek filmjeiben is megfigyelhetjük: a Horthy-korszakban. Ez már nem Krúdy világa: itt – ezekben a lyukakban – a pincér nagyszájú vagy behízelgő, nem segítőkész és nyájas; nem barátságos, hanem bratyizós; és ha arról érdeklődünk, hogyan sikerült borjúra szert tenni, csak néz, mint az elfogyasztásra felkínált állat a nagykapura.
A Hal a tortánból is kiderül: van még mit javulunk; vannak ugyan kiváló éttermeink, de jó alapanyagot beszerezni legalább olyan nehéz, mint egy politikust rábírni a vagyonnyilatkozatra. Hol lehet ma Budapesten borjút kapni, hol lehet bárányt? Mi sem jellemzőbb a magyar konyhákra, mint az, hogy a ruccola csak pár éve jött divatba. A magyar konyha Kolumbuszai csak egy bő évtizede hódították meg az igazi konyha Amerikáját. De vargányát még mindig csak szombatonként árulnak némelyik piacon, és nyúl sincs mindig a hentes pultján. Jamie Oliver rendszerint azzal kezdi műsorait, hogy kimegy a piacra, és kiválogatja a legjobb alapanyagokat. A Hal a tortánban olykor feltűnik a Nagyvásárcsarnok, de inkább csak mint szép díszlet. A kamera nem mutatja a féldeciket lehörpintő hajléktalanokat a karzaton. És ismerjük be: a Santa Maria még mindig a bécsi Naschmarkton vesztegel.
A sztárok többsége – ismétlem, tisztelet a kivételnek – nem tud főzni: vannak, voltak egészen extrém esetek, Vad Kati (korábban: Michelle Wild, de az ő filmes alakításai nem e lap hasábjaira tartoznak) sütőrácsnak gondolta a lábtörlőt: azt melegítette meg. A Vacsoracsata szimpatikus hőse, Ördög Nóra a nagymamájával készítette el a halászlét, neki csak a hagymapucolás volt a reszortja. Nacsa Olivér a barátnőjével, illetve olasz szakácsokkal látott neki, egy olasz étteremben. Keveseknek áll jól a kezében a fakanál, és ezen keveseknél – mint Somán vagy Szőke Andráson – érződik az odaadás, hogy belátták, jót enni otthon is lehet. A nagymamám szerint csak akkor mondhatjuk el, hogy tudunk főzni, ha a tésztát is meg tudjuk gyúrni, ha a borsót mi fejtjük ki, ha arra is odafigyelünk, milyen zsírt használunk (lehetőség szerint azt, ami az otthoni vágáskor keletkezett). Ebben az értelemben jó szakács nincs is a sztárok közt.
A Hal a tortánt produkáló TV2 hamar ráeszmélt, hogy nem a főzésre kell kihegyezni a műsort. Főzés csak annyi legyen, gondolták merészen, amennyi erős paprika kell egy kis halászléhez: lehessen érezni rajta, de ne rontsa el. Eltolták a sztárparádét az esti műsorsávba, és váratlanul a Hal a tortán a csatorna egyik legnépszerűbb produkciója lett: megesett, hogy megverte az RTL Klub napi sorozatát is.
A Hal a tortán összetétele is megváltozott: egyre kevésbé hasonlít egy főzőshowra. És egyre jobban egy szappanoperára.
A műsor szerkezetének változása ékes bizonyítéka annak, hogy az alkotók szerint is a sztárok a fontosak, nem az, amit nagy nehezen kifőznek: a konyhában egyre kevesebbet tartózkodik az operatőr, a kommentátor már egyre kevesebb időt fordít a főzés kommentálásra, és egyre többet beszél arról, hogy miért is kellene szeretnünk nagyszájú Judyt vagy Komár Lacit a táncoló fekete lakkcipőben. És bár az valóban lábjegyzeteket kíván, hogy az itt is feltűnő sztárok – Keresztury Tibor pontos definíciója: sztár az (ma, Magyarországon), akinek visszaköszön a paraszt – miért népszerűek, miért is kellene szeretnünk, netalántán becsülnünk őket, épkézláb magyarázatokat erre nem kapunk.
A sztárrá válás folyamata nem rejtélyes; a hozzávalók: egy megfelelően öntelt és magamutogató személy, aki vállalja, hogy a bulvármédia vegzálja, és olykor olyat állítson róla, hogy utána csak fejkendőben merjen visszamenni a falujába, egy kis szerencse és nagy adag hit abban, hogy e honban a nevük ismert lett, jelent valamit (egy csipetnyi örökkévalóságot) – és a sztár életéből szappanoperát író újságírók.
Amerikában a sztárvilághoz csak nagy munkával lehet csatlakozni, a gépezet, ami a sztárokat létrehozza, elvár teljesítményt is, hiszen ott, a sztárvilág valóban Olümposzt is jelent: egy amerikai sztár olyan a tévénéző átlag amerikainak, mint a régi görögöknek egy isten: bűnei bocsánatosak, hiszen azok isteni lényegének, a sztárságának attribútumai. Az amerikai sztárokban úgy lehet hinni, mint az istenekben. Hollywood selymes ködbe vész. Kopár hegycsúcs. Az amerikai sztár nem abból él, hogy sztár. A magyar sztárok többsége, bár ki tudja fizetni a havi számláit abból, hogy sokat mutogatják a bulvárlapok, nem él jól. Nem él fényes, selymes ködbe vesző életet. Házát nem veszik titokban helikopterekről, nem fészkelnek jachtok náddal benőtt magánkikötőjében. Átlagéletet él: ezért is alkalmas arra, hogy szappanopera sztár legyen. (Vannak kivételek: Kozsó úszómedencés haciendája nem a tincseknek köszönhető, hanem a magyar popfogyasztó szánalmas ízlésének).
Annak a kétszáz embernek, akiről rendszeresen írnak a bulvárlapok, akikre nem egy média épít, az élete szappanopera. Abban az értelemben is, hogy fikció: kevés köze van egy valódi sztár valódi életéhez. Ezért is veszélyes, hogy annyi fiatal (általános iskolás) akar sztár lenni, sztárként élni. A sztárok életéről úgy tudósít egy-egy bulvárhetilap, hogy abból, ha a cikkeket egymás mellé tennénk, kijönne egy csapnivaló regény.
Akárcsak Nyugat-Európában, nálunk sincs beleszólása a sztárnak abba, hogy mi jelenik meg róla. A sztárrá válás megszünteti a személyiségi jogokat. Olykor még az alkotmányos alapjogokat is. Egy a közszereplők jogi védelméről szóló alkotmánybírósági határozat kimondja, közszereplésnek minősül „az a megnyilvánulás, amely a szűkebb vagy a tágabb társadalom életét, a helyi vagy az országos viszonyok alakulását befolyásolja”: a sztárok élete kétségtelenül befolyásolja viszonyainkat, nem csak konyhai, de lélektani viszonyainkat, a kultúránk alakulását is.
A magyar sztárok közt nem egy van, aki szinte büszke arra, hogy keményen iszik vagy ivott. Komár László és Koós János – két lejárt szavatosságú énekes, akiknek ki tudja, mikor jelent meg utoljára lemeze – azzal visz színt a műsorba, hogy nem veti meg az italt. A poharazgatásnak persze az a vége, hogy a pontozásnál – a műsor végén pontozzák a vendéglátást és az ételeket – már nem tudnak összekotyvasztani egy épkézláb mondatot. Ők is részei a magyar kultúrának. A hatásuk nyilvánvaló: még mindig jópofának tűnik, ha valaki részeg, még mindig beszédtéma lehet, ki mit mondott pityókásan.
A sztárok többsége tisztában van azzal, hogy egy szappanopera szereplője éppen. Tisztában van azzal, hogy a saját életét is el kell játszania. Van, aki rosszul játszik, hamis és fád és fáradt, van, aki jobban. Kozsó mintha azt gondolná, hogy az a valódi élete, amit a tévé mutat: a szerepe rásült az arcára. A műsor előtt fodrászhoz megy, a haját lakkal fújatja be. Amikor rákerül a sor, azzal, hogy ismét a szeretetről, a megértésről prédikál, lakkot fúj erre a rászikkadt arcra is. Szőke András legalább őszintén hebehurgya. Bohóckodása Horváth Éva fürdőkádjában többet ért, mint a legutóbbi filmjei: hasonlított az Európa kemping hősére.
A magyar szappanoperák vagy sztárokat használnak, vagy sztárokat kreálnak: a Barátok közt színészei két szerepet alakítanak: a sorozatbeli figurát – amit nem hoznak túl hitelesen – és a színészt, aki a sorozatbeli figurát játssza. Hogy ez utóbbival mi történik, legalább annyira fontos, mint a papírmasé figura története. A magyar sztár életéhez az átlagos – fizetésű, igényű – magyar honpolgárból vették a kreátorok a mintát (úgy is néznek ki, mint azok a Köjálnak félretett kis üvegek, amiket a menzák hátsó traktusában látni): a magyar sztárt magyar ecsettel festették meg. Honi igényekhez igazították (van, aki e honi igényeket kiszolgálja – például Dundika pusztán az alkatával –, van, aki egyszerűen csak a honpolgár mása, mint Komár László), egy magyar sztárhoz nem is illene a túl fényűző élet: az átlagvágyakat testesíti meg (és ezeket az átlagvágyakat tükrözik az ételei is).
A magyar sztár ugyanazokat a közhelyeket ismételgeti, mint a hírműsorok vagy a szórakoztató délutáni adások műsorvezetői. A közhelyek szaporodnak: ma a magyar tévében minden közhely; közhelyekkel mondják el a vezető híreket, közhelyekkel fejezik ki magukat a közszereplők, közhelyes fordulatokkal élnek a labdarúgó-mérkőzést közvetítők: mindenki „kommunikál”, alig akad valaki, aki valamit el is tudna mondani, mindenki „megpróbálja megvalósítani önmagát”, „megismerni a benne rejlő ént”. De ez a benne rejlő én, a magyar sztárok esetén: kreáció. Több köze van az alkotókhoz, mint magához a sztárhoz (hiszen sztárok többsége önmagában nem élne meg, vagyis önmagában nem sokat érne; szemben az amerikai sztárral, ő csak azzal tud kitűnni, hogy gyakran írnak róla, gyakran firtatják a magánéletét).
Ha nem bújna a sztár közhelyek mögé, őszinteségére felszisszennének azok, akik kultuszát (kényük-kedvük szerint) életben tartják: ha csak egy pillanatra is kivillanna igazi énje (az, ami még maradt belőle), megszűnne közhelyes lenni – és elképzelhető, hogy röhejessé válna.
A magyar sztár a közhelyes nyelvi fordulatokkal mutatja meg, hogy csak annyiban más, mint a tévénéző, hogy többen ismerik (azoknak a száma, akiket ő ismer, csekély töredéke azokénak, akik azt hiszik, ismerik őt: arcmemóriája megkopik, neveket már évek óta nem tud megjegyezni): a magyar sztár „az irodalom terén nem tud megnyilvánulni”, viszont sok témában „képben van”, vagyis tudja, „miről szól ez a történet”.
Ez a nyelvi közeg határozza meg a beszélt nyelvet is. Ezek a közhelyes fordulatok köszönnek vissza az utcán: ahogy a konyhaasztalon, a tűzhely mellett súlyos kudarcot valló sztárok főztjei. Hiszen a recepteket le lehet tölteni a weboldalakról.
A sztárok boszorkánykonyhájából semmi jó nem sülhet ki. Maradjunk inkább a mesterszakácsoknál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9476 |
