Wostry Ferenc
Az ázsiai mozi tavalyi, gyengébb évéért más régiók filmesei a fél kamerájukat odaadnák. Az idén tízéves udinei fesztiválnak is volt miből válogatnia.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az udinei Teatro Nuovo negyedik emeletén helyet foglaló sajtószoba ablakából az egész város panorámája elénk tárulna, hiszen az út túloldalán máris valamilyen provinciális középület – a rendőrség lenne? épp most vezetnek arra valakit bilincsben, egyenruhás kísérettel – állja útját a tekintetnek. A mozi előtti hatalmas téren azonban végiglegeltethetjük a szemünket: ázsiaifilm-rajongók eklektikus tömege, mindenféle rendű és rangú jótét lélek hever a fűben, ácsorog a betonon vagy az éppen lecsengő filmet vitatja meg a társaival.
A mozi körül hatalmas, vörös léggömbök lebegnek – rögzítő drótjaik láthatatlanok. Bolygókként keringik körül a Teatro Nuovót.
Tízéves Európa egyik legjobb filmfesztiválja. Európa egyik legkisebb fesztiválja. Sehol semmi csinnadratta: csak filmek meg vendégek. És állítólag esténként bulik, de egy komolyabbnak sem akadtunk nyomára.
Valahogy minden jobb, mint tavaly. A filmek, a megszülető professzionális és magánkapcsolatok, az útitársak, a kedv… Egyedül az időjárás nem áll be a sorba: abban a pár napban, míg itt vagyunk, végig esik.
A fesztiválkatalógus (nagy, gyönyörű, vastag) gyászos szalagcímektől feketéllik: a hongkongi filmes bevételek alászállásáról, a japán mozi minőségi gyengüléséről, a koreai mozivasút zötyögős menetéről kárál. Hoz azért jó hírt is: a kínai film feltörőben! Hát ez nem újdonság… A malájok filmipara a katalógus szerint „megosztott”, a tajvaniak moziszisztémája pedig a „majd meglátjuk” elvére épül – mintha valamely hazai, magyaros-depressziós tényfeltárást olvasnék.
Egyszóval jó kis lehúzós, a magánvéleményemmel némileg ellentétben lévő helyzetjelentéssel nyitnak a fesztivál által felkért szakértők. Bizonyos fokig persze igazuk van (ezért szakértők), ugyanakkor természetesen minden relatív: a média által rosszabbnak ítélt ázsiai mozi egyetlen évéért más régiók filmesei a fél kamerájukat odaadnák… Íme néhány az emlékezetesebb alkotások közül.
Nyugodtan állíthatom, hogy a fesztivál legtöbbek által várt premierje Johnnie To legújabb filmje, a Bolond detektív (Mad Detective) volt. Az alkotók rendesen fel is sorakoztak mögötte, eljött maga To, a főszereplők közül pedig Lau Ching-wan és Lam Suet. To 2006-os, a hongkongi bloodshed műfaja előtt tisztelgő és legjobb pillanataiban azt sikerrel összefoglaló Száműzöttek című (nálunk is megvásárolható) már-már mesterműve szinte a teljesíthetetlenség szintjéig srófolta a Bolond detektívvel kapcsolatos elvárásokat.
Lau Ching-wan a hongkongi rendőrség különös nyomozóját alakítja, akinek excentrikus módszereit kollégái csak addig tolerálják, míg Bun a saját fülét nyújtja át búcsúajándékul nyugdíjba vonuló főnökének. A nyilvánvalóan pszichotikus Bunt elcsapják, ezek után magánélete is összeomlik.
Évekkel később fiatal kollégája kéri segítségét egy gyilkosság felderítésében – egyik detektívtársuk a gyanúsított. Sikerül rávennie Bunt az együttműködésre, és arra is rádöbben, hogy a „bolond detektív” talán nem is annyira őrült, hanem egy különleges képességnek van birtokában: képes meglátni mások valódi, emberi alakot öltött személyiségét. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy egy skizofrén megfigyelt körül akár hat-hét személyisége is ott cselleng…
To és legendás produceri irodája, a Milky Way Productions egyszer már megpróbálkozott egy hasonló filmmel, a bevett műfaji strukturális megoldásokat elvető Running On Karma szintén a modern nagyvárosi létet ütköztette a buddhista világnézettel. Bár a Bolond detektív messze nem annyira absztrakt, mint a Running On Karma, megvannak a maga erényei, elsőképpen Lau Ching- wan szenzációs alakítása. Lau, aki Francis Ng és Anthony Wong mellett Hongkong legtehetségesebb színésze (mindhárman ott vannak a Száműzöttek között – nem csoda, hogy az a film annyira jó!), valami egészen egyedi módon formálja meg a szokatlan figurát: elesettség, zsenialitás és végletes elhivatottság hármasa határozza meg.
Ha már Anthony Wongnál tartunk: ő a Mr. Cinema főszereplője, azé a filmé, amelyet Samson Chiu rendezett. Chiu készítette a 2002-es Aranycsirkét (Hongkongban a csirke a prostituált szinonimája), utóbbiban Sandra Ng egy, az élet keménységével lelkiereje által szembeszálló, mindig csak a pozitívumokra odafigyelő kurvát játszott. Az Aranycsirke után keserű íz maradt a számban, és nem voltam elájulva a Mr. Cinemától. Sem. Anthony Wong egy kommunista-szimpatizáns mozigépészt játszik, akinek politikai nézetei megkeserítik családja és a saját életét. Hongkong utolsó negyven évének krónikája bontakozik ki előttünk, zavargásokkal, gazdasági válságokkal, örömmel és szenvedéssel egyetemben – utóbbiból jóval kevesebb jutna ki Mr. Cinema családjának, ha apuci nem a maga bárgyú feje után menne. Propagandafilm ez, az egykori városállam balos stúdiói hozták össze Nagykínai kooperációval. Mr. Cinema szerintük félreértett antihős. Szerintem csak hülye.
Kongkiat Komesiri tájföldi arcrombolója, a Muay Thai Chaya ambíciói ugyan nem túl eredetiek, de bizonyos kivételektől eltekintve (Rocky, Sonny Chiba pár munkája) ez az első sport-, urambocsá harcművészeti film, amely a bunyót sikerrel elegyíti egyébként testidegennek tűnő műfajokkal. Épp a megfelelő mennyiségben folyik bele a melodráma, a figurákat kellően elmélyítve.
A Muah Thai Chaya az Ázsiában, macsófilmes körökben oly népszerű hármas férfifelállást használja, magyarán azt az alapvetést, hogy három gyermekkori barát együtt indul neki a nagyvilágnak, és rövid időn belül egyikük keresztbetesz a többieknek. Korábban olyan klasszikusok, mint Chang Cheh Vértestvérekje (1972) vagy John Woo Golyó a fejben (1991) című eposza épített ugyanerre. A Muah Thai Chaya a bunyósfilmek műfajához igazítva, lebutított változatban használja fel ezt a narratív alapot, kőkemény thaibox-meccsekkel (szó szerint) megfejelve.
Kollégáim az egyik ritka, bár meglehetősen vérszegény éjszakai bulin kapták le a tíz körméről A mi városunk (Our Town) rendezőjét, Jung Kil-youngot (na jó, ez talán agresszívebben hangzott, mint ahogyan valójában megtörtént: állítólag volt ölelkezés, együtt-iddogálás satöbbi), ugyanis képtelenek voltak a film egyes fordulataira csomót kötni, a joviális rendező pedig készséggel állt rendelkezésükre a thriller elvarratlannak látszó szálainak elnyisszantásában.
És újra itt a hármas felállás! És A mi városunk főhősei is a szerencséjüket keresik. A szerencsétlenségben. A kilátástalanságban. A fájdalomban, a gyilkolásban, a pusztításban. Két sorozatgyilkos és egy rendőr története – hogyan hatott kegyetlenségük a másikra már gyermekkoruktól fogva, hogyan formálták egymást tudatosan és tudattalanul, hogyan lettek szörnyek – és felnőttkorukban hogyan próbálnak leszámolni a múlt borzalmával, friss borzalmakat világra hozva. Hogyan próbálják a másikat – a lehető legtöbb ártatlant magukkal rántva – kivégezni.
A koreai filmbetegség, a fullasztó melodráma A mi városunkba is beszivárog, borzasztóan lelassítja, emlékek és a nyomukban kelt képzettársítások rántják vissza a film lendületét. A koreai színészekre jellemző manierizmus azonban jelen esetben hiányzik, a rendező az alakítások letompításával a figurák hidegségének átérzéséhez szükséges distanciát teremti meg.
A fesztivál számomra legkedvesebb filmje Daihachi Yoshida első munkája, a Funuke, amely az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb, ugyanakkor legbizarrabb alkotása is. Japánban tradíciója van a szürreális családi tragikomédiáknak (a Miike-féle, kultikussá vált A Katakuriék boldogsága a legjobb példa erre), de céltudatosságával a Funuke mindegyiket maga mögött hagyja. A begyepesedett tradícióknak, idejétmúlt értékrendszereknek és a túlzásba vitt individualizmusnak egyaránt fityiszt mutat – sőt, csonkolja őket!
Sumika Wago hazatér gyermekkora apró, most éppen a nyári forróságtól elviselhetetlen falujába. Szüleit egy teherautó passzírozta laposra, a temetésük a visszatérés apropója. A szülői házban Sumika bátyja, annak újdonsült felesége és introvertált hugicájuk lakik. A családtagok közti feszültség tapintható: Sumika évekkel ezelőtt örök sebet hagyott egy késsel bátyja arcán (még mielőtt sikertelen színésznőnek indult volna a nagyvárosba), később kálváriájukat és egyéb családi horrorjukat a hugi megrajzolta mangaformában, majd képregényeposzával elhozta az országos fődíjat. Pellengérre állított emberi esendőség, megaláztatás, szexuális perverzió, valamint a bátyó újdonsült feleségének kielégítetlensége elegyedik – és e turmix csak arra vár, hogy széjjelrobbantsa a háztartást…
Yoshida szinte skizofrén módra, néha jelenetenként vált műfajt, slapstickről véres tragédiára kapcsol, a melodrámából horrorra. Hozzá még a brutális fináléra képregényes formát erőltet rá, panelről panelre haladhatunk végig a testvérek közötti leszámoláson. Meghökkentő formai megoldás, amellyel eléri a célját – a vásznon haldokolnak, a néző viszont röhög. Konzekvens rendezői víziója miatt, a műfaji kavarodottság ellenére – vagy éppen okán – a Funuke zavarba ejtően erős, emlékezetes film.
A helyhiány miatt (bár a tárgyaltaknál vagy háromszor több filmet sikerült megnéznem) immár lezárásképpen egy, a nemzetközi fesztiválokon is szokatlan műfajú mozit érdemes kiemelni, egy úgy nevezett pinku ejgát, amely gyűjtőnév a japán erotikus filmeket fogja össze. Az utóbbi években persze olyan nagyhírű mesterek, mint Teruo Ishii vagy Norifumi Suzuki klasszikus pinkujai kijutottak a nyugati világba, de friss pinkut, ráadásul olyat, amelyet videóra forgattak, tehát csupasz-kommerciális tucatcikket, fesztiválon soha vagy nagyon ritkán látni csak.
Komino Masashi 2007-es filmje, a Love Master példaértékű lehet bármelyik alacsony költségvetéssel dolgozó alkotó számára: a videotechnika vizuális hiányosságain fluid kameramozgatással, kiváló plánozással lép át, teljesen megfeledkezünk róla, hogy nem celluloidra forgott a sztori. A nőket fantasztikus szextudásával kielégítő Kikonosuke története kapcsán le sem lehetne tagadni, hogy egykor csak mangaformában létezett: képregényes könnyedsége, akciódús sztorija az első rész elkészülte óta állítólag már folytatást kölykedzett.
A város, a fesztivál, a filmek, az emberek – Udine idén is jó erősen megfogott. Aki csak teheti, jövőre próbáljon meg maga is kiutazni, nem csak mindenféle beszámolókból informálódni róla. Megéri!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9475 |
