Schreiber András
Már rég nem az a kérdés, a magyar filmesek ismerik-e a mai könnyűzenét, hanem hogy tudják-e használni. Könnyűzene és magyar zsáner: pop, bajok, satöbbi.
Számít-e Lajkó Félix díja, amelyet a 39. Magyar Filmszemlén kapott a Delta zenéjéért? Azaz, számít-e üzleti és karrier-szempontból? Azt a cseppet sem lényegtelen tényezőt, hogy ez az alkotót mennyire érdekli, vagy mennyire hagyja hidegen, most tegyük félre. Hiszen a kérdés az: több lemeze fogy-e, felfedezi-e magának a saját közönségén túli publikum is? Kap-e felkérést – nemcsak szerzőktől, hanem műfaji filmesektől is? Utóbbi kérdés esetében azonban cseppet sem lehet elvonatkoztatni attól, hogy milyen a mai magyar zsáner, és milyen zenékkel operál. Azaz lenne kedve, már ha a díja számítana, a zeneszerzőnek műfaji filmmel kacérkodni?
Nincs egyébként a marketingszemlélettel semmi baj: a szélesebb közönséget megcélzó műfaji film mindig is élt a népszerű zene toborzó funkciójával. Idehaza is. Ha magyar zsánerről esik szó, akkor (egyelőre) főként vígjáték (esetleg melodráma) juthat eszünkbe, a hazai komédiák (és melodrámák) esetében pedig nagy hagyománya van a mozi- és zeneipar kölcsönösen gyümölcsöző összeölelkezésének, gondoljunk csak vissza Ábrahám Pál, Eisemann Mihály vagy Márkus Alfréd fehértelefonos filmslágereire: nem csak a Hotel Kikelet, a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó ment jobban egy-egy „édes kis szám” buzdító dallamára, de a filmek láttán megannyi néző – úrinő, cselédlány, sofőr és ifjú hivatalnok – rohant dúdolva a zeneboltokba. Sokszor tűnik úgy, hagyománytisztelők a honi zsáner-alkotók, a filmes könnyűzene mintha alig mozdult volna el az operett-gyökerekről táplálkozó békebeli filmzenétől. Férfi szereti nőt, nő szereti férfit, s ezt dalban mondják el. Ments meg szerelem, micsoda nő ez a férfi!
A kurrens popslágerekkel és előadóikkal megtámogatott újabb magyar vígjátékok gyakran fordulnak át eklektikus operettbe. Az 1930-as, 1940-es évek mozisikereiről újabb bőrt lehúzni kívánó remake-ek esetében kézenfekvő a hasonlat, az idejétmúlt helyzetek (a Hyppolit és a Meseautó lakáj-sofőr anakronizmusa, az Egy szoknya, egy nadrág nyitójelenetének vörösszőnyeges hiteltelensége) a régi-új zenében nyernek megerősítést, modern hangszerelésű, ám negédes dalok magyarázzák a cselekményt. Könnyed bonyodalmak, fülbemászó muzsikával. De nem csak az újrázásokra áll az operettszerűség. A romantikus-víg S.O.S. szerelem! táncdal-jelenetében például, megidézve a békebeli romantikát, vidéki kastély vendégeként az elegánsba öltöztetett óvónő (Ullmann Mónika mint primadonna) a visszafogott hősszerelmes zongorakíséretével (Csányi Sándor mint bonviván) adja elő a Magna Cum Laude Vidéki sanzonját – az egyébként kiváló alibiszöveg („Egy föld alatti mozgalomból, / hol nem jutott ki nekem a jóból, / kellett, hogy már elinduljak, / az úthengerek itt gurulnak...”) az eredeti szándéktól eltérő jelentést kap: már nem a vidéki melósok álmaiban, hanem a habiszti-elit pirospozsgás világában járunk.
Az eredeti könnyűzene ilyesfajta – szándékos, szándék nélküli – kiforgatása különös hangsúlyt kap Tímár Péter zenés filmjeiben. A Csinibaba és összekacsintós slágerfeldolgozásai (leginkább a Kicsit szomorkás... a Kispál és a Borztól, vagy az Angéla Cseh Tamás tolmácsolásában) kerülték a nosztalgiát, inkább karikírozták a korszakot. A Casting minden számválasztásai és hangszerelése - „mai sztárok a 70-es évek slágereivel” – feltételezhetően szándék nélkül vezettek nosztalgiacsöpögéshez. A Casting koncepciója szerint egyszerre lovagolná meg a retrót (hetvenes évek zenéje) és a Megasztár teremtette friss hang keresletét. Utóbbihoz hasonlóra korábban is volt példa, a Táncdalfesztiválok beat-, rockzenekarai szép sorban kerültek vászonközelbe (Mészáros Mártától Sándor Pálig sokan fedezték fel maguknak a beatzenészeket), a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején pedig már számos, a hivatalosan mellőzött zenekarokra építő film is született (így játszott, szerepelt például a Trabant az Eszkimó asszony fázikban, a Hobo Blues Band a Kopaszkutyában). Akkoriban azonban még szó sem volt – a nosztalgia szó finomítására, tompítására feltalált – retróról, mindenki azt játszotta, amit akkor tudott. A Castingban ellenben vastagon kenik a nosztalgiát (duplanosztalgiáról van egyébként itt szó: már a kiindulópontot szolgáltató tehetségkutató is retró; ehhez, úgy tűnik, ma már elég két-három év is): a hetvenes évek zenéi itt nem úgy kapnak gellert, mint a Csinibabában; a leginkább csak eredetiben élvezhető számok (a Bergendytől az LGT-ig) a haknis hangszerelésnek és a megemlékezős előadásnak köszönhetően csillognak a cukormáz alatt. A Casting minden (mega)sztárrevübe oltott édesbús operettjének primadonnája, Oláh Ibolya is mintha sokkal őszintébben énekelte volna a Lányok főcímdalában: „nekem nem az kell, hogy vegyél el, csak kérlek, hogy innen vigyél el”.
A Szaxis gyilkosok (Hegedűs Márton és Jávorka Ádám) egyébiránt az utóbbi idők egyik legjobb magyar urbánus filmzenéjét szerezték Faur Anna debütjéhez. A lányok itt egyáltalán nem angyalok, nem is tudnának, nem is akarnak azzá válni, nyomasztja őket a környezetük. A városrész, ahol élnek, és ahonnan kitörni nincs esélyük, elviselhetetlenül semmilyen – a Szaxis gyilkosok ehhez a városképhez komponáltak kitűnő hangulatzenét. Úgy tűnik, a mai magyar filmzene ebben, azaz a város hangulatának visszaadásában a legerősebb. A közeg lehet fullasztó, mint a Lányokban, vagy a Boldog új életben (Membran), a város lehet szüntelenül átalakuló, mint a Noé bárkájában (Yonderboi), cinikus és pezsgő-nyüzsgő, mint az Egyetleneimben (zenei szerkesztő: Palotai Zsolt), hihetetlenül steril, mint az Overnightban (Denis Moritz és Eike Hosenfeld) vagy – visszatérve a műfaji filmekhez – nagyvárosiasan népies, mint a Kalandorok pár budapesti snittjében (Kistehén Tánczenekar). Ahány ház, annyi szokás, a városnak ezer arca van és ezer lelke – a mai magyar filmzene pedig mintha a város egyetemes lelkére, a közeg atmoszférájára koncentrálna, és nem annyira a benne élőkre; a valós lelki rezdülések még többnyire várják a megfelelő zenei témát. Ám a magyar alkotásokon régóta számonkért hiány, a megváltozott valóság bemutatása egyedül itt, a zenére komponált tágas totálokon pótlódik leginkább, a megannyi filmből összeollózott városklip a változás leghitelesebb dokumentuma. Lám, muzsikaszóra formálódik a kerület.
Ahogy a város és utcái is alakítják a zenét. Más „dukál” a budai elitnek, más a belvárosi értelmiségnek, és megint más a peremkerületi vagányoknak. Fő a hitelesség; a lényeg, hogy a környezetnek is megfelelően válasszunk dallamot – mintha efféle megfontolások is vezetnék az alkotókat. Mert a zene elkülönít, de a zenét közben gettóba is zárták: előadók, producerek, kiadók és közönség, és ez a zenei, rajongói sokszínűség bonyolítja és egyszerűsíti is a popzenét alkalmazók dolgát. Mert egy megfelelően kiválasztott taktussal máris el lehet helyezni a cselekményt, térben és időben. Ugyanakkor, a fentebb említett marketingcélokból nem mindegy, hogy mekkora közönsége van a felhasznált muzsikának – azaz hogy mennyire divatos. Persze hol vannak már azok az idők, amikor egységesen igazodott mindenki az egységes divathoz?! A rétegrádiók, különböző ízlésekre szabott zenetévék, internetes rajongói oldalak korában nem létezik egységes divat, de olyan sincs, hogy valaki ne követne valamiféle zenei divatot, akár tudtán kívül, tudat alatt – az intézményesített retrónak köszönhetően a zenében minden divat lett, és csak a tegnapi trend lehet igazából divatjamúlt. A nyomozó klasszikus filmzenéje (Melis László) ezért sem lehet anakronisztikus, ahogy Lajkó Félix a Deltához komponált érzéki szólódarabja, ragyogó-lebegő hegedűszólama is bármely, a vígjátéknál zaklatottabb érzelmű zsáner alá csúsztatható. Filmzenében nincs különbség szerzőiség és műfajiság között, példa rá (Lajkó Félixet a film számára egy portré alkalmával felfedező) Jancsó Miklós legutóbbi megújulása, amelynek a ma divatos szleng beépítése mellett a modern popszcéna és a föld alatti alternatív könnyűzene beemelése volt az egyik kísérőjelensége. Vagyis a másik oldalról, a műfaji film felől közelítve: a könnyebbnek felcimkézett műfajiságot sem terheli ballaszt, ha nem csak és kizárólag újrahasznosított zenét, hanem szerzett filmmuzsikát is alkalmaz. (Lajkó Félix átcsábítása érdekes kísérlet lehetne; az a tény, hogy eddigi színházi (Száz év magány, Liliom) és filmes munkái (Országalma, Keresztutak) ellenére nem szerzett műfaji filmhez zenét, az a magyar zsáner egysíkúságát, és a franchise-gondolkodás szürkeségét jelzi.) Persze ahhoz, hogy a mai magyar (sláger)filmzene megszabaduljon operetti gyökereitől, nem elég a szerzett (értsd: filmhez szerzett) zene, és pláne kevés az „igényes magyar vígjáték” célkitűzése. A műfaji filmes producereknek merészebnnek kell lenniük: a zsánerpalettát itt-ott sötétebbre kellene árnyalni (A nyomozó és a Zuhanórepülés hosszú idő óta az első kísérlet e téren, utóbbi zenéjét illetően külön öröm, hogy az alkotók elhagyták a honi mainstream gengszterrap panelprodukcióit). Mert ahogy nincs egységes divat, nincs egységes stílus és műfaj a zenében, úgy nem lehet egységes stílus, nem lehet csupán egyetlen műfaj a szélesebb közönségnek szánt mozidarabok közt sem. Ha valóban casting minden, akkor ez is az.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 29-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9472 |
