Hirsch Tibor
A vörös bolygó örök sci-fi színhely, de a valóság még fantasztikusabb, mint a filmek. Kritikusunk jelenti a Marsról.
Föld-Mars járat: Siralomvölgyből Sóhajkráterbe
Ha nincs titok az idegen bolygón, vagy késik, akkor marad a fotogén melankólia. Megérkeztünk. Mármint a Marsra. Mert a Mars éppen száztíz éve ilyen. Ennyi idő telt el azóta ugyanis, hogy a XIX. század végén az egyre tökéletesebb távcsövekkel dolgozó csillagászok látni vélték a Mars-csatornákat. Innentől kezdve – a csatornák alapján – egy mérnöki remekeket létrehozni képes civilizációt feltételezett számos álmodozó odaát a vörös bolygón, egészen addig, amíg be nem bizonyosodott, többé-kevésbé véglegesen, hogy a híres csatornák nincsenek, illetve természetes képződmények. De addigra már karakteres Mars-képet teremtett a földi tömegkultúra, eleinte ugyan még mozgóképes segítség nélkül. A sejtés gazdagodott, egyben finoman módosult: ha vannak (miért ne volnának?) nagyszabású mérnöki építmények, és vannak színüket változtató csatornák, és távcsővel látható, hogy körös-körül minden vörös sivatag, akkor a csatornák valójában időszaki áradásokkal partjaikat megtermékenyítő folyómedrek, és a keskeny, de termékeny sávokat nyilván belakja egy egyiptomihoz hasonló ókori civilizáció. Kultúrájuk mögöttünk jár, de tiszteletre méltó. Esetleg nem is jár mögöttünk, csupán a dekadens szépség többre való arrafelé, mint a hit gépekben és tömegben. Esetleg egyenesen a művészet az, hideg ráció helyett, ami arrafelé a civilizációnak a mienkénél lágyabb korlátokat, puhább, emberibb foglalatot teremt. Esetleg az ottani lények velünk egyenrangúak, de szeretetteljes kollektív lebegés lenne az, amit a rosszindulatú értelmezés, az ázsiai tömegtársadalommal, az ókori despota-birodalmak belső rendjével volna téveszthet össze. A marslakó ébren is álmodik, a marslakó telepatikusan kommunikál és hipnotikus világokkal kínálhatja meg, vagy csalhatja csapdába a földi látogatót, bár csak kevés változatban vetemedik ilyesmire. Esetleg a marslakó már nem is él. Esetleg a múlt emléke, kísértet.
És lassan megérkezünk Bradbury-hez. A Marsbéli krónikák persze nem végállomás, és főleg nem filmes végállomás, de fontos gyűjtőpontja az akkor még bő félévszázad Mars-képzeteinek, ami azután meghatározza a jövőt is. És, lám, kiderül, egyetlen bolygó is szólhat sok mindenről az emberi látogató oldalán, úgy, hogy a fogadó-idegent egyféleképpen tiszteli. Bradbury örökre szentesítette az álmodó és hipnotikus varázslattal álmokat kínáló, keleties romkultúráját sirató, többé-kevésbé halott Marslakót. Szentesítette, még ha nem is ő találta ki. Végül is, nem ő találta ki, hogy a Mars nem csápos-antennás csészealj-pilóták világa volna, hanem mondjuk a fekete és vörös hangyabirodalmaké, királlyal, királynővel, udvari pompával és udvari cselszövőkkel, ahogy a gyerek Karinthy mesél róluk a Tanár úr kérem Hazudok című záró-darabjában, nyilván ő is kora Mars-képéhez igazodva.
A kosztümös-sisakos archaizáló Marslakó, a vendéget vagy betolakodót egyaránt lelki értékekkel kínáló (jutalmazó és büntető) idegen – később már nem szükségszerűen a Naprendszer negyedik bolygójának nevén nevezésével – azóta is része űrkori mitológiánknak.
Jogosan ellenkezhet az olvasó: ezért nem minden történetben szükséges elhagyni a Földet. Ott van mondjuk Frank Capra A kék hold völgye, mint igen korai változat, földi dzsungelbe rejtve a filozófus-varázsló bennszülötteket, és persze ott van a megannyi Atlantisz-variáns.
No de hát végül is, e sorok írója is a Földön maradt. A Földön játszotta el, hogy a Marson van, és sikerült annyira a játék, hogy a szimuláció alapján, minthogy az spirituális modell is, és nem csupán tárgyi játékkellékek sokasága, megállapíthatta: a Mars-látogatás, ahogy a Mítosz megágyazott neki, a Földön eljátszva is melankolikus, múltidéző élmény. Nem rögtön gondolta így, mivel először a Utah-béli tájra fogta dolgot, hogy tudniillik mindenki elvarázsolva érezné magát egy olyan világban, ahol az óriási sziklákba nem hunyorogva kell mindenfélét belelátni, mint ahogy van, aki meglátja azt a bizonyos műholdak fényképezte Mars-felszíni emberarcot, van, aki nem – hanem egyszerűen nem lehet elhessegetni az érzést: ez itt mind-mind hajdan volt élet. Élt és kővé vált. Mellesleg erről szólnak arrafelé az egymásba érő nemzeti parkok: a természet formálta kőpalotákhoz természetes kődiadalívek alatt vezet az út, kicsit odébb (ötven mérföldnyire) a kőkoboldok völgye, száz mérföldnyire Monument Valley, melynek névadója múltbéli óriásokra, istenek romos emlékeire gondolt. A múlton van a hangsúly. Ki tudja, mérlegelték-e a Mars Society fejesei ezt a szempontot a Bázis helyének kiválasztásában? Éppenséggel a Mars-mentőakció 2000-es film, és ha például innen merítettek ihletet, hogy a vörös bolygó amolyan emlék- és titokhordozó, hogy a Marson majd nem a jelenlegi élet, hanem az élet múltjának jeleit kell keresni, akkor a hankville-i sivatag nem csupán a vörös talajszín, a vegetáció hiánya és bizonyos légköri sajátosságok miatt jó választás, hanem mert minden tekintetben előtolakszik a látványból a múlt. Ha nem a fantasztikus múlt, a megkövült koboldokkal és óriástotemekkel, akkor a valóságos Jura-korszak. Minthogy errefelé több dinoszauruszt ástak ki, mint a Föld bármely más pontján. Bradbury-történet az is, ha az ember e földi Marson, szkafanderben támolyogva cowboyokkal találkozik, hibátlan XIX. századi marhapásztor-kosztümben. Vagy ha a háromkerekű Mars-járónk egészen véletlenül azon a csapáson halad, melyen Butch Cassidy és a Sundance kölyök menekült üldözői elől. Mármint a valóságos páros. Nem mintha a filmbéliek nem errefelé próbálkoztak volna. Ez igazán csak az expedíció végén derült ki számunkra: azon kívül, hogy az elvarázsolt kövek univerzumában vagyunk, azon kívül, hogy őskori csontok között kutatgatunk, nem mellékesen a Vadnyugaton landoltunk. Továbbá egy indiánrezervátum peremén, továbbá annak a száz négyzetmérföldnek is a szélén, ahová Hollywood legtöbbször kirándult, mármint ha muszáj volt, mert egy régi Ford-western, vagy egy Indiana Jones prelúdium mégiscsak kirángatta a stábot a filmgyári telkek biztonságából. Mi ott Mars-expedíciót játszottunk, tehát tőrőlmetszett hollywoodi sci-fiben lett volna a helyünk, ám a legvadabb kalandjainkba mindig belekeveredett egy-egy igazi period-movie jelmez. Vagyis újra csak múlt idő, és megint Bradbury: az űrhajósok csizmás, coltos, tolldíszes marsbéli kísértetekkel találkoznak, saját emlékeikkel.
Egyszerre szomorú és ünnepélyes ez az egész. Akárcsak a De Palma-film végén a földi világ titkának ünnepélyes kihirdetése. Azt például csak utólag tudtam meg, hogy a Mars-kutatás mindenkori következő lépése, ha nem is cövekel le a misztikus múltnál, de múltbéli kudarcokat akar feledtetni. Ki gondolná, hogy a mostani és a korábbi szépreményű Phoenix űrszondák már azért kapták a nevüket, mert jelezni kell a világnak, hogy a Mars-kutatás, akár a főnixmadár, hamvaiból is képes újjászületni? A hatvanas évek dereka óta érnek szomorú véget az ember nélküli expedíciók: hol a kilövésnél van a baj, hol a pályára állításnál, hol a Mars légkörében vész nyoma a szerkezetnek, hol talajt ér, de a mintavevő szerkezet már nem nyílik ki. A Mars kutatása nem kudarc, örökös fél-siker. Vagyis ab ovo melankolikus.
Emlékszünk: a Mars-mentőexpedíció cselekménymagja is egy szerencsétlenül járt korábbi embercsapat fölkutatása köré épül. Ez is a vörös bolygó attribútuma: titok, múlt, fél-siker, és örökös mentőexpedíciók.
A Kripta-verzió
Míg e sorokat írom, a Phoenix vizet talált odafenn a Marson. Néhány napja még bizonytalan volt: ami fehér, de nem párolog, lehetne só is. Most már tudjuk, jég, ami olvadni képes. Az eredményt sokan sokféleképpen értelmezik. Hogy a víz a földihez hasonló élet lehetőségét jelenti, nem kérdés. De a gondolatmenet folytatása többféle lehet. Első, valószínűtlen változat: a Marson mégiscsak van élet. Második, érdektelen változat: a Marson lesz, vagy lehet élet – egyszer. Harmadik, titokzatos változat: a Marson valaha élet volt. Bármilyen élet: a mikroorganizmusoktól a csatornák-menti piramisépítőkig. Az élet azóta odaát elpusztult. Bradbury-szindróma: öreg, szomorú temetőbolygó. Végül az ötödik változat, és nem csak a De Palma-film barátainak. Hiszen magam sem hinném el, ha nem természettudós mondta volna, maga is a Mars-bázis legénységének tagja. Földünkön állítólag találtak már több olyan meteoritot, melynek anyaga nagy valószínűséggel marsbéli kőzet. Mégpedig egy ottani óriási becsapódás nagysebességű törmelékeként repült idáig, valamikor a mi bolygónk születésekor. Egy marsi Armageddon ajándéka! Egy akkor már felnőtt bolygó küldte egy igen-igen fiatalnak. Az elmélet pedig úgy szól: valamelyik szikladarabkában elküldte az életet. Ami ott éppen akkor szűnt meg ott, és kezdődött el itt. Élet-staféta.
Ehhez találták ki a szimulációs játékot tudós barátaim a Utah-i sivatagban, amikor diadalmasan mutatták ki a baktériumot egy-egy alig szétzúzható szikladarab légmentesnek gondolt belsejében. Higgyük el: egy ilyen mikroorganizmus millió kilométereket képes utazni súlytalanságban, éltető légkör nélkül, a Világűr elképzelhetetlen hidegében. Utazik, megérkezik, benépesíti a földi óceánokat, evolúció indul, és az Ember hatmilliárd évvel később, megy és körülnéz az óhazában.
Ki mondta, hogy a bolygóközi űrutazás színtiszta eszképizmus? Hogy az emberiség újabban csakis a menekülő útvonalakon járatja tudatát, de legalábbis kollektív tudattalanját? De még ha igaz volna is! Jó, menekülünk, de közben beugrunk erre a mi vörösen ragyogó temetőbolygónkra, földi virágot vinni a marsbéli ősök sírjára. Szemünkben könnyek, a hely szelleméhez igazodó bradbury-s sóhaj, aztán irány a Jupiter, ahol vár ránk a Nagy Fekete Hasáb, a 2001. Űrodisszeia földönkívüli monolitja. Amíg pedig ez nem lehetséges, megyünk az MDRS-re, ott gyakoroljuk, ha nem a leszállást, hát az érzést, a filmbe kívánkozó meghatódást. Virág kerül a mauzóleum-szikla tövébe, és jöhet a felirat, rögtön a stáblista előtt: Vörös porból vétettünk. Konkrétan, itt, ebből. És persze porrá leszünk. Még nem tudni, milyen színűvé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9470 |
