Varga Zoltán
Meddig bírja a denevér bőre? Christopher Nolan új filmje mellett egy rajfilmsorozat is árnyalja a szuperhősről alkotott képet.
A „képregényfilmek Keresztapa II-jeként” fogadták kritikusok és rajongók egyaránt a sokak által három éve tűkön ülve várt Batman-folytatást, A sötét lovagot. A Batman: Kezdődik! második része a figurákban rejlő morális dilemmák mélyére próbál hatolni és a bűnüldözők lehetetlen küldetésének nagy drámáját kívánja megalkotni, egyszóval a szuperhősfilmekben az utóbbi néhány évben fölvetődött magvasabb problémákat (lásd Filmvilág 2008/7.) kísérli meg szintézisbe foglalni. Ezeknek a témáknak jó része azonban A sötét lovag előtt sem volt ismeretlen a Denevérember mozgóképes karrierjében: ambíciói fölfedezhetők egy esszenciális Batman-adaptációnak tekinthető rajzfilmsorozatban is.
Füst és láng
A kevésbé ismert Követést és a világszerte feltűnést keltő Mementót jegyző Christopher Nolan 2005-ben megmutatta, hogy nem csak a szerényebb kivitelezésű, rendhagyó bűnügyi drámákhoz van érzéke, de a kereskedelmileg masszívabb mozimítoszokkal is tud úgy operálni, hogy ne kelljen teljesen föladnia szerzői indíttatását. A Batman: Kezdődik! komoly pénzügyi és kritikai sikere arra engedett következtetni, hogy Nolan iránymutatásával Batman megújult erővel térhet vissza a mozivászonra, és nem ismétlődik meg az előző széria látványos zuhanórepülése. A két Batman-film között a rendező egy kissé túlbonyolított, de míves, a legjobb értelemben vett szemfényvesztéssel (A tökéletes trükk) múlatta az időt, még magasabbra emelve az elvárásokat A sötét lovaggal kapcsolatban, míg a Warner Bros. nekilendülő piaci gépezete a két élőszereplős film közé ékelt animációs Batman-filmmel lepte meg a publikumot. A Nolan-filmek között azonban sokkal kevésbé kapocs a Batman – Gotham lovagja című rajzfilm, mint inkább a denevéremberről lenyúzott sokadik bőr, amely az amúgy sem különösebben működőképes egész estés Batman-rajzfilmek (mint legutóbb a frappáns alapötletet elherdáló Batman és Drakula) mélypontjának mondható. A japán rendezőkkel importált anime-stílus és a Batman-legendárium szerencsétlen találkozása a Gotham lovagja, melyben e két sajátos világ nem fölerősíti, hanem kioltja egymást. Hat Batman-vízióból álló antológia (a nézőpontok megsokszorozását előlegzik meg a nyitórész gyerekszemszögből mesélt történetei, különbnél különb Batman-alakváltozatokkal), amely múltba és jelenbe kalauzol, s a Madárijesztőtől maffiózókon át Killer Croc-ig az ellenségekből is széles merítést nyújt. Bár vizuálisan impozáns munka, mégis mechanikus ujjgyakorlat csupán, melynek ismerete (egyáltalán a megléte) semmit nem ad hozzá az élőszereplős mozikhoz.
A Batman: Kezdődik! vállalkozása a szuperhős genezisének tettenérése volt: a félelem természetrajzát vizsgálva azt kutatta, az egyén hogyan barátkozhat össze saját félelmeivel, s fordíthatja azokat a javára – ezen az individuális szinten Batman egy véget nem érő önterápia eredménye. A film a bosszúállás és az igazságszolgáltatás közötti különbséget is firtatta, és hogy a hős miként találhatja meg a helyes ösvényt. Ezen főbb témák mellett a film realista indíttatása, a kidolgozás színvonala (élen az all star cast húzóneveivel) és rendkívül izgalmas fináléja garantálta maradandóságát, s hogy mérföldkőnek könyvelhető el a képregényfilmek krónikájában. Így az első film által keltett elvárások mellett egyrészt a folytatás letaroló reklámkampánya: a sejtelmes poszterek sorozata, a kicsi részletek és a felcsigázó előzetesek adagolásának stratégiája tette egyre nehezebbé a várakozást – másrészt pedig egy tragikus esemény, a Jokerként látható ifjú színész, Heath Ledger halála is hozzájárult A sötét lovag körüli hisztériához. Míg azonban a Batman: Kezdődik! erényei fölüllicitálták hibáit vagy hiányosságait, A sötét lovag esetében szerencsésebb volna ezek törékeny egyensúlyáról beszélni.
Új idők új Jokere
Vitatkozni lehet azzal, hogy A sötét lovag messze felülmúlja elődjét (a Jokerrel való összecsapás témája miatt elkerülhetetlen az összehasonlítás), az 1989-es Batmant. Vizuálisan A sötét lovag kevésbé izgalmas darab, nem szolgál olyan szokatlan, átlényegített miliővel, mint amilyennek korábban láthattuk Gotham City-t – a város ezúttal minden korábbinál jobban emlékeztet valóban létező metropolisokra, innen nézve a film közelebb kerül bármelyik nagyvárosban játszódó akciófilmhez, mint saját előzményeihez. A Wayne-kastély hiánya ugyan levezethető az első rész eseményeiből, de hogy főhadiszállás gyanánt nem a sötét és mély Bat-barlang szolgál, hanem egy teljesen kivilágított és horizontális terep – meglehetősen illúzióromboló. Látványosságként működő pirotechnikai attrakciókban azonban nincs hiány, virtuóz üldözés- és robbanásjelenetek (az explozivitás talán egy kissé el is uralkodik a filmen) és hajmeresztő légifelvételek (lásd a végső összecsapást) gondoskodnak égszakadásról és földindulásról. Különösen emlékezetes a félidő környékén a furgonra, kamionra és motorra komponált üldözésszekvencia.
A legkomolyabb probléma, hogy a közel két és fél órás játékidő alatt az elbeszélés a terjengősség és a töredezettség között vergődik: A sötét lovag kissé széteső, rengeteg cselekményszálból építkező sztorijának egyes epizódjai nem feltétlenül válnak a javára. A hongkongi küldetés például zavaróan kilóg; a Madárijesztő és egy csapat Batman-imposztor egyidejű ártalmatlanítása pedig jól szemlélteti A sötét lovag zsúfoltságát (amit olykor párhuzamos montázsok is tovább bonyolítanak), míg egyes jelenetek egészen váratlanul szakadnak meg (mint a Joker által megzavart party esetében). A főbb ambíciókat illetően is bizonyos hezitálásra lehetünk figyelmesek: ötcsillagos akciófilm, bűnügyi eposz, moralitásjáték és sorsdráma között ingázik a film, több-kevesebb sikerrel. A gengszterközeg ábrázolásában a Keresztapa-filmek szolgáltak ihletforrásként, míg a fő hajtóerőt jelentő Batman–Joker konfrontáció előképe nem más, mint a Szemtől szemben. A figurákban rejlő mélyebb problémák megragadása jelenti a film igazi versenyképességét: aligha meglepő módon a Joker által levezényelt játszma A sötét lovag valódi adu ásza.
Azzal, hogy az új Batman-opus nemcsak visszahozza, hanem újraértelmezi a Köpenyes Kereszteslovag nemezisét, olyasmit tesz, amire tizenhat éve nem akadt példa: valóban méltó ellenfelet kínál. Danny DeVito egyszerre szívszorító és velejéig gonosz Pingvinje (Batman visszatér) óta nem szerepelt ilyen karizmatikus antagonista Batman-filmben – Jim Carrey Rébusza és Tommy Lee Jones Kétarca elsősorban hisztérikus duóként voltak működőképesek (Mindörökké Batman), a Batman és Robin divatbemutatójának bádogemberét és luxusprostiját inkább feledjük el, a Batman: Kezdődik! ravaszabb e tekintetben, mert bár három kevésbé ismert gonosztevőt (Ra’s Al Ghul, Falcone, Madárijesztő) is felvonultat, mégsem növi ki magát egyikük sem igazán meghatározó ellenséggé. Ezúttal viszont a Batman megjelenése által kifejezetten ösztönzött, torz doppelgänger tűnik föl – az ősellenség. „Ilyen őrültté teszi Batman Gothamet!”– állítja Joker első publikus videoüzenetében, arca közelképével nyomatékosítva szavait, míg a fogdában már konkrétan Batman szemébe mondja, hogy „kiegészíti őt”. A film forrásai között megjelölt Alan Moore-képregény, A gyilkos tréfa felejthetetlen sorainak („Ugye meg fogjuk ölni egymást? Vagy maga öl meg engem, vagy én ölöm meg magát. Előbb vagy utóbb.”) visszhangja és kifordítása a fináléban az ellenségek – mondjuk így, döntetlenre végződő – összecsapásának kódája és elválaszthatatlanságuk deklarálása: „úgy tűnik, az a végzetünk, hogy örökké csináljuk ezt”.
A sötét lovagban mindenek előtt Heath Ledger kiemelkedő alakítása és Nolan Joker-koncepciója az üdvözölendő: bár viszonylag kevés eszközzel dolgozik – főként a sminkre, a hanghordozására és bizarr, szinte kényszeres arcmozdulataira, kígyószerű nyelvöltéseire alapoz –, Ledger ezeket maximálisan kihasználja, s tökéletesen illenek az enigmatikus karakterhez, akinek éppen a megfoghatatlanság és a – látszólagos – kaotikusság a legfőbb ereje, s nincs semmilyen háttértörténete, nincsenek világos motivációi. Míg Jack Nicholson szemünk láttára születő dionüszoszi Joker-figurája perverz humorú mókamester és polihisztor (művész, vegyész) egy személyben, vérbeli showman, Ledger Jokere sokkal kevésbé érdekelt a teatralitásban (ezt példázza a ceruzás trükk praktikus antréja is a gengsztergyűlésen): inkább egy kiszámíthatatlan, riasztóan kisminkelt szadista, stílusos pszichopata, aki bolondot csinál mindenkiből – s akinek felmenői között találjuk Alex DeLarge-ot (Mechanikus narancs), Leland „Bob” Palmert (Twin Peaks) és Hannibal Lectert (A bárányok hallgatnak). Önmagáról szólva az esetlegességet hangsúlyozza („csak egy autókat kergető kutya vagyok”), felvágott arcáról eltérő sztorikat ad elő – ezzel még sűrűbbé teszi a homályt s még kevésbé magyarázhatóvá a gonoszt (olyasféle védjegye ez, mint Nicholson Jokerének a visszatérő kérdés: „Táncolt már valaha az ördöggel, sápadt holdfénynél?”). Az első részből Batman pszichéjét alaposan ismerhetjük, Jokert azonban tettei definiálják. Törekvései szétzilálják az intézményes rendet, s az anarchiát célozzák meg, cselekvései mégis – sajátos ellentmondásként – óraműpontossággal működnek (néha túlságosan is, így a film realizmusigénye számos ponton megbicsaklik – különösen szembetűnő ez a szökésnél). A halálos tervszerűség és a végzetes véletlen kettőssége a történet legnagyobb vesztesének tragédiájában ér össze: a mérleg nyelve ugyanis Harvey Dent, az ő lelkén áll vagy bukik Gotham reménye és harca a gonosszal, ő az „ingujjba rejtett ász” Joker ördögi bábszínházában. A sötét lovagban zajló moralitásjáték értelmében Batman és Joker absztrahált figurák, akik itt az ügyész által képviselt Akárki lelkéért küzdenek – a Rossz kezdettől fogva meg akarja kaparintani, a Jó viszont későn ismeri fel a katasztrófát. Harvey Dent átváltozása Kétarccá a film egyik legproblematikusabb része. Ha mint a legérdekesebb Batman-ellenfelek egyikét vesszük számításba, karakterének olyasfajta elpazarlását kérhetjük számon, mint ahogyan Venom vált a játékidő kárvallottjává a Pókember 3-ban. Ráadásul a figura leegyszerűsítésére vall, hogy a kézenfekvő kettősség helyett a dühre és a bosszúhadjáratra van kifuttatva (külseje pedig inkább horrorfilmbe illene). Ellenben, ha a moralitásjáték logikája felől közelítünk hozzá, a helyére kerül, s a film tételmondata – „Meghalsz hősként, vagy elég ideig élsz ahhoz, hogy magad válj gonosztevővé.” – igazolódik: bűnüldöző és gazember megkülönböztethetőségére kérdez rá A sötét lovag, arra, hogy az előbbi meddig ragaszkodhat a saját szabályaihoz, ha meg akarja fékezni az utóbbit. S hogy mennyire keskeny perem választja el a bűn érméjének két oldalát.
Rajzfilm noir
A Nolan-verziót megalapozó problémák alkalmasint még érdekesebb kidolgozását kínálja egy animációs széria: az 1992 és 1995 között készült Batman: A rajzfilmsorozat, melynek eddig 56 epizódja, két „kötetben”, a magyar DVD-forgalmazásban is hozzáférhető. A Warner Bros. animációs részlegének merész vállalkozása határozottan szakított a stúdió Bolondos dallamainak felhőtlen szórakoztatásával, s úgy próbálta meg Batmant animációs filmhőssé adaptálni, hogy miközben megfelel a gyerekközönség igényeinek, az érettebb publikum megnyeréséről sem mond le. Ez a sajátos kétrétegűség igazi kuriózum: számos epizód a kötelező Batman-panelek (küzdelem a gonoszokkal) dinamikus kivitelezése mellett sokkal többet nyújt – érzelmi, pszichológiai mélységeket s különösen a főáramlatbeli kereskedelmi rajzfilmtől szokatlan módon tömény szomorúságot (de nem elkeseredést!). Batman tragédiája – amiről A sötét lovag amúgy mintha megfeledkezett volna – több alkalommal is torokszorítóan elevenedik meg. Batman kételyei saját tevékenységével kapcsolatban és annak másokat életveszélybe sodró következményei sem számítanak idegennek (Én vagyok az éjszaka). Az antagonisták portréja is sokszor tragikus: Kétarc, Méregcsók, a Bolond Kalapos, Mr. Freeze vagy Gyurmaarc úgy jelennek meg, mint akik elveszítik korábbi életmódjukat és személyiségüket, vagy egy szeretett személyt, s testileg és/vagy lelkileg torz figurákként vetik be magukat Gotham City és Batman ellen. Talán különös, de a maga kétszer huszonkét perces terjedelmével a Kétarc születéséről mesélő – stílszerűen – duplaepizód mélyebbre ás a karakterben és érdekesebb gondolatokkal szolgál, mint A sötét lovag. A rajzfilmben ugyanis Harvey Dent számára a sötét oldal megtestesülése egy mindvégig önmagában érlelt, végzetszerű csapás (egy hátborzongató képsorban a villámlás már azelőtt kirajzolja Harvey alteregójának sziluettjét, hogy a borzalmas baleset megtörténne), míg Nolan filmjében a rosszakarói által rákényszerített, szinte véletlenszerűen formálódó stigma, nem a figura belső életéből levezethető „másik én”. A sorozat külön érdeme, hogy hasonló figyelmet szentel az élőszereplős Batman-verziókból eddig kimaradt karaktereknek, például a Bolond Kalaposnak és Gyurmaarcnak, akik nem csak az ellenségek palettáját színesítik, hanem az animációs eszközhasználat maximalizálását is elősegítik: a Kalapossal foglalkozó epizódokban az Alice Csodaországban világát fölidézve igen groteszk vizuális ellentétek rajzolódnak ki Gotham komorságának és Lewis Carroll élénk fantáziájának ütköztetésekor, Gyurmaarc pedig átváltozásra képes agyagkolosszusként az animáció egyik alappillérét adó metamorfózist demonstrálja, olykor lélegzetelállítóan: kontrollálhatatlan átváltozás-folyama nemcsak a sorozatnak, de a főáramlatbeli televíziós animációnak is egyik csúcspontja. A Batman: A rajzfilmsorozat vizuális világa nemcsak egyes figurákból vezethető le – éppen az adja a bukéját, hogy (a legtöbb televíziós animációval ellentétben) kifejezetten igényes grafikára épít. Gotham City és lakóinak életre keltése grafikailag a képregények sötétebbik vonulatából és a Tim Burton-féle gótikus és expresszionista stilizációból építkezik, ami a „Batman-forrásokat” illeti; de legalább ilyen nyomatékos a klasszikus hollywoodi film noir öröksége is (A máltai sólyom Shakespeare-től kölcsönzött záró sorait az Álomvilág című epizód végén Batman idézi is). Megnyúlt árnyékok, szokatlan nézőpontok, ominózus épületek és főként az éjsötét teremtik meg a sorozat borzongató és lenyűgöző hangulatát, s az art deco hatását is beolvasztó, a készítők által a szellemes „dark decó”-ra keresztelt stílusbravúrt.
A sorozatban tehát a magas színvonalú vizuális eszközhasználat találkozik igényesen megírt, többrétegű történetekkel, s ezt koronázza meg a hangsáv. A Danny Elfman zenéje által inspirált muzsika és a szereplőket megszólaltató, élvonalbeli csapat közül az utóbbi különlegessége a munkamódszerben rejlik: a színészek egyszerre voltak jelen a felvétel során – mintha rádiójátékot csináltak volna –, s egymásra is reagálva dinamizálhatták a még készülő képeket. A főszerepben Kevin Conroy hallható, aki Bruce Wayne-t és Batmant megszólaltatva a sorozat emblematikus orgánuma (a Gotham lovagjában is ő a címszereplő hangja), s mellette pompás partnerek lépnek színre: Macskanőt Adrienne Barbeau, Rébuszt John Glover, Bolond Kalapost Roddy McDowall, Gyurmaarcot Ron Perlman szinkronizálja. De a pálmát kétségtelenül a féktelen Joker viszi – egyetlen ismert szerepét toronymagasan felülmúlva nem más nevet, vihog és randalírozik önfeledten, mint Mark „Luke Skywalker” Hamill. Ez a nyerő csapat négy évadon keresztül nem okoz csalódást.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 20-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9468 |
