Pályi András
A lengyel ’68 antiszemita és értelmiségellenes hadjáratba torkollott, a történtek feldolgozására csak a rendszerváltás után kerülhetett sor.
Mondhattak a társadalomtudósok korábban akármit, az, hogy az új nemzedék eleve másképp és más eszmények jegyében akar élni, mint az apák és anyák évjárata, 1968 óta számít pszichológiai közhelynek. A kontinenseken és országokon végigsöprő nemzedéki lázadás, amit a sajtó némi pátosszal diákforradalomként emlegetett, sokféle forrásból táplálkozott, sokféle ideát tűzött a lobogójára. Nyugaton többek közt ott állt mögötte a beat, a hippimozgalom, a kommunákban élés, a szexuális felszabadulás – megannyi kísérlet a mentális paradigmaváltásra –, de a szélsőbal terrorizmusnak is errefelé ringott a bölcsője; a vasfüggönytől keletre azonban minden másképp festett, noha Prága a korszellem jegyében „emberarcú szocializmusról” álmodott, de Mao már egyértelműen saját politikai hegemóniájának megszilárdítására használta a „kulturális forradalmat”. Lengyelországban is a párton belüli hatalmi harcok határozták meg az események folyását, a sokszor meglepő, szélsőséges, drámai fejlemények mögött a helyzet azonban annyira bonyolult és átláthatatlan volt, hogy a történészek a mai napig vitatkoznak a lengyel ’68 kulisszatitkairól. Tény, hogy a titoizmus vádjával a negyvenes évek végén félreállított, majd bebörtönzött Władysław Gomułkát 1956-ban gyakorlatilag a varsói utca hozza vissza a hatalomba, ám az új első titkárnak első perctől nem volt meg a kellő támogatottsága a központi bizottságban, amelyet ráadásul élesen megosztott az úgynevezett natoliniak, a sztálinista-antiszemita pártbeton és a Puławy nevével fémjelzett européer-filoszemita hatalmi klikk szembenállása. Amikor a hatvanas évek közepén, Moczar tábornokkal az élén, az előbbiek javára látszott eldőlni a párton belüli hatalmi harc, Gomułka se tehetett mást, csatlakozott hozzájuk, különben Moczar rövid úton kiszorította volna a hatalomból. Az 1967-es közel-keleti hatnapos háború, amely során Izrael nemcsak visszaverte az arab támadást, hanem jelentős területeket meg is szállt, jó alkalomnak kínálkozott a hivatalos pártzsargon áthangolására. A Szovjetunió az arab államokat támogatta, az Egyesült Államok Izraelt, így az egész keleti blokkban az „izraeli agresszió” megbélyegzése volt a hivatalos álláspont, ám Varsó mindjárt a cionizmus elleni küzdelmet is napirendre tűzte. Így lett a „zsidó világösszeesküvés” elleni harc, a nyílt antiszemitizmus annak a kommunista országnak hivatalos pártprogramja, ahol alig negyedszázada a hitleri lágerekben zsidók millióit küldték a halálba. Igen ám, csakhogy Gomułka 1956 őszén a szólásszabadság szellemét is kiengedte a palackból, ezt meglovagolva jutott hatalomra – ezért hitték évekig a lengyelek, hogy míg a magyar felkelést vérbe fojtották, az övék győzött –, az efféle elszabaduló szellemeket pedig bajos dolog visszagyömöszölni holmi flaskába. Ahogy nőtt a társadalmi feszültség, úgy keményedett a pártvonal, ám az értelmiség nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nem emelheti fel a szavát. Már 1964-ben megszületett az első tiltakozó akció, az úgynevezett 34-ek levele, 1966-ban a filozófus Leszek Kołakowskit, aki nemrég még a hatalom legfőbb ideológiai cenzora volt, már kizárták a pártból – ’68-ban majd az egyetemről is eltávolítják –, a lengyel kultúra állapotáról tartott kritikus előadása miatt. Igazi lőporos hordónak azonban a nagy nemzeti szabadságharcos dráma, Mickiewicz Ősökje bizonyult, amelyet Kazimierz Dejmek, a varsói Nemzeti Színház párttag igazgatója 1967 novemberében a nagy bolsevik forradalom félévszázados jubileuma alkalmából vitt színre, a cári önkény ellen lázadó lengyel hazafiakban a szocializmus előhírnökeit látva. Ám a színpadon ez épp ellenkezőleg hatott: az előadásnak a közönség reakciójától egyre forróbb szovjetellenes atmoszférája lett. Az Ősöket betiltják, az utolsó előadás után a nézők egy része tiltakozásul a Mickiewicz-szoborhoz vonul, a varsói egyetem két történész hallgatóját, Adam Michniket és Henryk Szlajfert a tüntetésen való részvételért kizárják az egyetemről. Március 8-án délben a két diák kizárása miatt tiltakozó nagygyűlés a varsói egyetemen, amit munkásoknak öltözött rohamrendőrök vernek szét, szép számmal véve őrizetbe hallgatókat és egyetemi oktatókat is. És ezzel kezdetét veszi az a szovjet táborban is páratlan antiszemita és értelmiségellenes hadjárat, amely többeket börtönbe juttat, másokat – emberek ezreit – arra kényszerít, hogy pusztán zsidó származásuk miatt elhagyják szülőföldjüket. Csak 1968-69-ben a felsőfokú tanintézetek 230 tudományos munkatársa távozik az országból, ezen belül 25 professzor, 37 docens, 10 tanszékvezető, különböző tudományos intézetek 200 dolgozója, ebből 40 professzor, 13 docens (a magfizikai kutatóintézet valósággal kiürül, 40 tudományos munkatárs hagyja ott), 407 adjunktus, mintegy kétszázan a sajtó és a könyvkiadás világából, köztük több főszerkesztő, a rádió és a televízió 61 dolgozója, 23 zenész, 20 képzőművész, 26 színész. Ezeket az adatokat Teresa Torańska kitűnő televíziós dokumentumfilmjéből vesszük, amely a negyvenedik évfordulóra készült, s amelyről alább még lesz szó. Azaz 1968 a lengyelek számára igazi generációs trauma, nem csupán azoknak, akiket adminisztratív úton kivándorlásra köteleznek, hanem az „árjáknak” is, akik egyik percről a másikra barátjukat, szerelmüket, munkatársukat, rokonukat vesztik el az állampolgárságuktól, ingóságaiktól, sőt személyes tárgyaiktól megfosztott, öt dollár „költőpénzzel” vonatra ültetett „cionistákban”, akiknek egyetlen bűnük, hogy „nyilván” Izrael háborús politikáját támogatják. Szinte mindennapos eset, hogy gyerekek, serdülők, fiatalok az intézkedés következtében szereznek tudomást zsidó származásukról, amiről a holocaustot túlélő szülő a háború után nemegyszer még a hozzá legközelebb állóknak sem mert beszélni. A dolgozó nép fiai országszerte spontán tömeggyűléseken támogatják a párt hazafias zászlóbontását, noha közelebbről odafigyelve a híradásokra ugyancsak kérdésesnek tűnik e kiállás spontaneitása és hazafiassága. Többet árul el a közhangulatból az, amit a szervezett gyűlések szónokai elítélnek, akik az írókat visszautasítják az íróasztalhoz, az egyetemistákat a tanulmányaikhoz. Tudniillik szinte minden egyetemi városban tüntetések követik egymást, az írók testületileg emelik fel szavukat, a szejmben éles hangon interpretálnak a krakkói Tygodnik Powszechny köréhez tartozó katolikus képviselők, akiknek Gomułka 1956 után a nemzeti egység jegyében kezet nyújtott. Bár tegyük hozzá, hogy a „haladó katolikusokat” tömörítő Pax Társaság, amelyet az ötvenes évek elején a volt fasiszta Piasecki hívott életre, élen jár az antiszemita hecckampányban. Varsóban egyre gyakrabban esik meg, hogy a nyílt utcán huligánok támadnak zsidó vagy zsidónak vélt értelmiségiekre, és a tettesek soha nem kerülnek elő. Természetesen Dejmeket, aki „kést döfött a szovjet–lengyel barátság hátába” (Gomułka), leváltják a Nemzeti Színház éléről, az igazgatói széket Adam Hanuszkiewicznek kínálva fel, aki feltételül szabja, hogy a Dejmek-féle társulatból senkit sem bocsát el. Ezt azonban a híradások elhallgatják, így a Hanuszkiewicz-féle „kollaboráns” Nemzeti nézőtere évekig kong az ürességtől. Ida Kamińska, a varsói Zsidó Színház nemzetközi hírű igazgatója lemond és kivándorol. Az ekkor épp két évtizede működő Idisz Buch jiddis könyvkiadó is lehúzza a redőnyt, a Folk-Sztyme jiddis lap is, a szerkesztők talpára útilaput kötnek. „Életrajzunk infernális fejezete az 1968-as esztendő – írja később Tadeusz Konwicki. – Démonikus idő volt. Éreztem, nagyon rossz fényt vet a háború utáni Lengyelország történetére.” A film világát sem kerüli el az ideológiainak feltüntetett, ám lényegileg faji alapon folyó tisztogatás. A lengyel filmiskola fényes évei már a hatvanas évek közepén véget értek, erősödött a cenzúra, napirendre került a filmgyártás struktúrájának az átalakítása, csökkent a filmek művészi színvonala, visszaesett a lengyel film iránti nemzetközi érdeklődés – szinte az egyedüli kivétel Kawalerowicztól A fáraó, amelyet 1966-ban Oscarra is jelöltek –, 1967-ben a pártközpont személyes beszélgetések útján kívánja meggyőzni az egyes filmrendezőket a cionista veszélyről, ami csak Ludwik Hager részéről ütközik értetlenségbe, aki nem hajlandó egyenlőségjelet tenni a párt politikájának támogatása és Izrael elítélése közé. Igaz, ekkor még a párttag rendezők – Ford, Jakubowska, Kawalerowicz és Rybkowski – kibújnak e személyes raport alól, amit már nem engedhetnek meg maguknak a ’68 márciusa után elmérgesedett helyzetben. Jan Rybkowski a március 23-i pártaktíván még a Filmgyártó Stúdiók Egyesülése párttitkáraként magára vállalja, hogy meghirdesse a filmszakma felzárkózását az új irányvonalhoz, élesen elítélve „a nyugati kozmopolitizmus és kereskedelmi szellem beszivárgását” a lengyel filmgyártásba, de ez sem menti meg, hogy feketelistára kerüljön. Amikor bűn a szerelem címmel bemutatják új filmjét, amelyről Ryszard Gontarz, a korszak futtatott nacionalista publicistája mindjárt kimondja az ítéletet, hogy az „a lengyel nép becsületébe gázol”, ami nyilván következik Rybkowski „szemita gyökereiből”, hisz közben ráadásul a negyvenes évek elején Németországból menekülni próbáló zsidók tragikus sorsáról forgat filmet az NSZK-ban. Wanda Jakubowska, Jerzy Kawalerowicz és Czesław Petelski nyilvánosan önkritikát gyakorol, Aleksander Ford, akit eddig a lengyel film teljhatalmú császárának tartottak, nem hajlandó ezt megtenni. Így kerül napirendre az ő „hazaárulása” is, A hét nyolcadik napja, amelyet 1958-ben betiltottak, ám egy kópiája kikerült az NSZK-ba, s Artur Brauner, a „cionista producer” most úgymond arra akarja rávenni a rendezőt, hogy Janusz Korczakról, a varsói gettó árvaházának legendás pedagógusáról készülő filmjével leplezze le az egykori kollaboráns lengyel antiszemitákat is. Fordot megfosztják párttagságától, majd állampolgárságától is, később az NSZK-ban valóban leforgatja a Korczak-filmet (nem tévesztendő össze Wajda 1990-es Korczakjával), filmre viszi Szolzsenyicintől A pokol első körét, a hetvenes években többször kérvényezi a hazatelepülést, de nem engedik vissza, 1980-ban öngyilkos lesz. Az igazi tisztogató hadművelet azonban a łódĽi filmfőiskola ellen irányul, utóvégre ott a jövő nemzedék a tét. Jerzy Toeplitz, a kitűnő filmpedagógus, a főiskola akkori rektora, aki ’68 után a melbourne-i rendezőképzés hírnevét öregbíti, januárban tér haza egyesztendős Los Angeles-i vendégtanári útjáról. Akkor már a főiskola túlköltekezését vizsgáló gazdasági revízió zajlik ŁódĽban, a februári pártgyűlés viszont kimondja, hogy „a főiskola nem garantálja az ifjúság szocialista nevelését”, ám ekkor még csak Jerzy Bossak és Stanisław Wohl professzorokat bélyegzik meg név szerint. De amikor március 10-én a hallgatók szolidaritási tüntetést szerveznek varsói társaik támogatására, és Toeplitz – egyedüli rektorként egész Lengyelországban – maga is a diákok mellé áll, nem kerülheti el többé sorsát, nemcsak a főiskola éléről, hanem a Kino filmes szaklap főszerkesztői posztjáról is eltávolítják. Ezt követi a filmstúdiók rendszerének átszervezése, afféle „márciusi káderek” kerülnek az új stúdiók élére. „A saját kollégáink lettek a rendőreink” – jellemezte a helyzetet húsz év múlva Andrzej Wajda, aki szerint „olyan jöttmentek vették kezükbe a lengyel filmet, mint Poręba, Petelski, Filipski”. Ez a Bohdan Poręba egyébként a kilencvenes években jobboldali színekben visszatért a filmgyártásba, kijelentve, hogy ’68-ban „mondtuk ki először, hogy a lengyel vér szent, bármilyen ügyben ontották is… Az akkor történteket én nem antiszemita hecckampánynak látom, hanem az első repedésnek a sztálini hatalmi rendszeren. És ez nekem nagyon is tetszett, nem tagadom”. Andrzej Wajda, aki ’69-ben forgatta A légyfogót a varsói aranyifjakról, mai szemmel nézve ezúttal letagadhatatlanul túl szolgálatkészen veszi át Gomułka propagandaszólamait. Az 1970-es Tájkép csata után már sokkal kritikusabb: az Auschwitzot túlélő lengyel fiú és a hitleri megszállás poklából jövő zsidó lány szerelmi története határozottan vitába száll a ’68-as titkosrendőri apparátus beindította nacionalista retorikával. Ezt emeli ki Michnik is kilencvenes évekbeli Wajda-portréjában: „A jelenet, amelyben meglincselnek egy német nőt, mert ennivalót lopott a konyháról, döbbenetes példája annak a beteges gyűlöletnek, amely a gyilkosokról az áldozatokra száll”. Hasonlóan rejtjelezett ’68-as tájkép Kawalerowicztól Az elnök halála, amely a független Lengyelország első elnökének, Gabriel Narutowicznak a meggyilkolását regéli el, a hatalomszomjtól kitikkadt nemzeti demokraták „márciusát” a húszas évek elején, ami Kawalerowicznál hamisítatlan ’68-as ízű „hazafias” hecckampány. Nyíltan beszélni az egykor történtekről csak a rendszerváltás után lehetett. A könyvkiadás élt is a lehetőséggel, az utóbbi két évtizedben számos dokumentumkötet, elemző, monografikus tanulmány, szociológiai munka látott napvilágot; film jóval kevesebb. Három itt említhető alkotásról tudunk, az egyik Radosław Piwowarski még 1989-ben készült Márciusi ábrándokja (azaz Marcowe migdały, ami szó szerint Márciusi mandulák, ám a mandulavirágzás a lengyelben ábrándozást, ölelést, szerelmet, flörtöt is jelent), a másik a szórakoztató filmjeivel nevet szerzett Jacek Bromski BUÉK 1968-a 1992-ből, amely lengyel–angol–belga koprodukcióban készült, végül a már fentebb említett Gdański pályaudvar, Teresa Torańska és Maria Zmarz-Koczanowicz televíziós dokumentumfilmje. Piwowarski a nemzedéki konfliktust ragadja meg a hatalmi harcok szövevényes politikai titkaitól egykor átláthatatlan márciusi történetben. Egy lengyel kisvárosban játszódik a film ’68 kora tavaszán, a pályaudvarra kivezényelt fiatalok zsibongva várják a Česke Budejovicéből érkező barátságvonatot. Ám a szerelvény az előzetes beharangozás ellenére nem áll meg a városban, Tomektől mégis elvárják az iskolában, hogy lelkes beszámolót készítsen a faliújságra az ünnepi fogadásról. És már benne is vagyunk abban a hazugságszövevényben, amely ellen e „tizenegyedikes”, érettségi előtt álló fiatalok lázadnának. De nem is oly egyszerű lázadniuk. Egy szerelmi háromszög körvonalazódik előttünk: Tomek is, aki a Szabad Európát hallgató nagyapjától hallja először, hogy Varsóban a rohamrendőrök verik az egyetemistákat, Marcy¶ is, akiről meg hamarosan kiderül, hogy zsidó, és el kell hagynia az országot, Olának, a helyi állambiztonsági tiszt lányának csapják a szelet. De egyikük sem tudja, valójában mi történik velük. Másnap dolgozatírás helyett boldogan tüntetnek a főtéren, és a hatalom által szájukba adott jelszavakat skandálják, miközben Tomek ráteszi a kezét örökké éhes nagyapja nyugdíjára, abból rendez házibulit, kiszögezi az iskolai faliújságra Ola lefényképezett meztelen fenekét, tanúsítva, hogy a biztonsági tiszt hurkásra verte a lánya popóját, és rámázolja Marcy¶ lakásajtajára, hogy „zsidó”. Holott Marcy¶ menti meg őt a kicsapástól, amikor magára vállalja tettét, hisz neki „már úgyis mindegy”. Ebből az elviselhetetlen káoszból csak elvágyódni lehet. Így is történik, az egykori haverok, fiúk, lányok az évek során a szélrózsa minden irányába szétszélednek, még ha hajdan volt márciusi ábrándképként számon tartják is egymást. Olának azonban teljesen nyoma vész. Piwowarski pasztellszínekkel dolgozik, a nagy történelmi hazugság groteszk kisvárosi tükörképét mutatja fel. Bromski hasonló szerelmi történet köré kerekíti a maga ’68-át. Agnieszka, aki még tizennyolc éves sincs, együtt tölti a szilvesztert egyetemista barátaival a hegyekben, ahol játékból, mégis „komolyan” megjósolja Piotrnak a nagy szerelemet és a nagy utazást az új esztendőre. A fiú csak mulat rajta, de a jóslat beválik. Amikor Piotr és társai a márciusi események során megszállják a varsói Műegyetemet, felizzik köztük a szerelem. Agnieszka, akinek apja a párt KB kulturális ügyekért felelős titkára, csatlakozik az ülősztrájkhoz, aminek következtében apját, nem sokkal a diáklázadás pacifikálása után, leváltják és kizárják a pártból. Piotrnak közben bujkálnia kell, a lány vele tart, a tengerparton egy halásznál húzzák meg magukat, míg a rendőrség a nyomukra nem akad. A fiú, tekintettel származására, ha elhagyja az országot, megúszhatja a börtönt, Agnieszka vele tart. Bromski „politikai filmnek” nevezi alkotását, és Jerzy Eisler történészt, a lengyel március kiváló ismerőjét is maga mellé vette. Az egykori eseményeket – a politikai forgatókönyvet – valóban élesen és tisztán exponálja, de a felmerülő társadalmi vagy lélektani problémákba egyáltalán nem megy bele. Sok az utánérzés a BUÉK 1968-ban, nemcsak Piwowarski vagy Stuart Hagmann megoldásai az Eper és vérben köszönnek itt vissza, de amikor a KB-ülésen az üggyel-bajjal rekonstruált Gomułka őrjöng, még a szovjet filmek egykori kínosan „hiteles” Lenin-ábrázolásai is. Torańska, akinek a még élő sztálinista pártvezetőkkel a hetvenes évek végén készült interjúkötete Oni, azaz Ők címmel nemzetközi politikai bestseller lett – magyarul is volt egy rövidített szamizdat kiadása –, iskolát teremtett a lengyel tényfeltáró újságírásban. A Gdański pályaudvar is ilyen film, amely most, a negyvenedik évfordulóra készült el a TVN tévétársaság felkérésére. Az egykor hazájuktól és vagyonuktól megfosztott, ma Izraelben élő ex-lengyelek, akik zsidó származásuk ellenére vagy azzal együtt elsősorban mégis lengyelnek érezték magukat, máig rendszeresen találkoznak Askelonban, ahol Torańska felkereste őket, s innen látott neki az egyéni életutak feltérképezésének. Megrázó látlelet, amit nyújt az egyén életébe, önazonosságába, legmélyebb intimitásába illetéktelenül benyomuló hatalom bűntettéről, ami fölött úgy tűnik, nem jár el az idő, hisz ugyanaz a rém új meg új politikai jelszavak alatt újra feltámad. „Ez a film olyasmiről beszél – írja Tadeusz Sobolewski a Kino lapjain –, ami történelmileg megmagyarázható, de ami ugyanakkor elfogadhatatlan. Kétféle lengyelség-eszme ütközik itt. Egyfelől látjuk azokat, akiket kikiáltottak idegennek, ám akiknek Lengyelország a hazájuk volt. Másfelől meg ott vannak azok, akiknek lengyelnek lenni szüntelen fáradozás az idegenek kizárásán.” Alighanem ez a tanulság a legégetőbb aktualitása ennek az évfordulónak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 36-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9465 |
