Varró Attila
Joker az első és máig legfontosabb szupergonosz a Batman-univerzumban. Morrison képregényében felülemeli a korábbi szociopata-figurán.
Egy igazi szuperhősről sokat elárul, milyen árnyékot vet. Superman éteri krisztusfigurájának ősellensége milliárdos iparmágnás, emberfeletti apafigura az árván maradt idegen isten mellett, aki otthontalanságával szembesíti kínzón, akár a nyílt sebbe dörzsölt kryptonit. Az adamantiumvázra feszített Wolverine számára nincs veszedelmesebb mutáns-gonosztevő a mágneses erejű Magnetónál, aki éppen a büszke lobogású individualizmus alapjául szolgáló fémgerincet hajlíthatja egyetlen mozdulattal földig. De vajon mi a helyzet egy olyan szuperhősnél, aki maga is árnykép? Milyen sötét képmás vetülhet az éjjeli sikátorok és mély denevérbarlangok falára? Miféle árnyék tudja, mit rejt a denevéremberi szív? Christopher Nolan idei A sötét lovagja barokkos hivalkodású, de pontos választ ad erre a kérdésre a Batman-filmek bő fél évszázados történetének legsötétebb gonosztevőjével, a mókás ripacsjelmezét végre kegyetlen tükörborításra cserélő Jokerrel. Érdeme persze mindössze comicsfilm-történeti: a képregényszerzők legalább negyedszázada megtették ezt a lépést, feltárva az amerikai képregény-univerzum legszorosabb szimbiózisának belső természetét.
Joker az 1940-ben megjelent első önálló Batman-füzetben történt bemutatkozása óta legkitartóbb ellenfele Gotham Lovagjának, máig a legtöbb legendás Denevérember-sztori vezéralakja (Nevető halak, Halál a családban, Gyilkos tréfa) és ez idáig az egyetlen, aki nemcsak esetleges főhős-státusszal (Salvation Run), de saját sorozatokkal is dicsekedhet (a 70-es évek közepén 9 füzetben mérte össze sikerrel erejét Batman többi ellenfelével, idén pedig a Joker elmegyógyintézete-széria narrátoraként mesél a gothami szuperbűnözőkről). Kezdettől fogva felbukkan valamennyi rajzfilmsorozatban, gyakori szereplője a 60-as évek tévészériájának, majd a mozi-adaptációkat indító Tim Burton is neki szánta a káosz-brigád vezetését. Nem véletlen, hogy 1989-ben és szűk húsz esztendővel később is ellopja a show-t a címszereplőtől: Joker nem csupán jelmezt visel, smink mögé bújik, de leplezetlenül és szüntelenül szerepeket játszik, extrovertált, magamutogató médiasztár a sötétben megbújó, arctalan szuperhőssel ellentétben. A nyilvánosság élteti, rémtettei már első füzetétől médiaszereplések keretében jelennek meg: az 1940-es Batman kontra Jokerben még rádión keresztül jelenti be gyilkosságait, Brubaker 2005-ös remake-jében (A nevető ember) már híradókamera előtt debütál, nézőkre szegezett pisztolyával, a Gyilkos tréfa démoni szellemvasútján hatalmas képernyőkről hirdeti programját, az idei Joker’s Mild pedig teljes egészében egy televíziós vetélkedő keretén belül zajlik. A Bűnbohóc Burtonnél és Nolannál is tévén keresztül támad a szájtáti lakosságra, minden akciója látványos közszereplés – miközben Bruce Wayne számára nincs nagyobb veszély a lelepleződésnél, legkitartóbb ellenfele a szenzációhajhász média. Joker e tekintetben a szuperhős médiaképének is tekintethető, sztárallűrökre karikírozott és hangharapott egysorosokra redukált groteszk paprikajancsinak, amivé az ember a képernyő túloldalára átlépve válik (ezzel az ötlettel játszik el Neil Gaiman pár oldalas Fekete-fehér világában, ahol a páros két, jelenésére váró „képregény-színész” alakjában beszélget el a köztük lévő rokonságról).
Mint minden valamire való ősellenség, Joker is egyszerre inverze és komplementere szuperhősének – nem véletlenül ábrázolja őket egyfajta Tao-emblémaként képregény (lásd a Loeb-Sale alkotópáros 1997-es Hosszú Halloween-szériájának Szilveszteréj epizódját) és filmverzió (mint A sötét lovag fináléjának párbeszédénél, ahol Joker fejjel lefelé lógva néz farkasszemet a Gothami Bosszúállóval): kapcsolatuk yinje a normalitásban rejtőző téboly, yangja az őrültségben felsejlő rendszer. Batman és Joker szimbiózisa a világban uralkodó rend és káosz kettőségét mintázza, elég egyetlen pillantást vetni (ál)arcukra – Joker hófehér és Batman éjfekete ábrázata egyaránt a szájra redukált kép, ám ellentétes előjellel: egyiküknél a komor, rezzenéstelen állkapocs jelenti az egyetlen emberi vonást, a másiknál az örök vigyorba dermedt ajkak csúfolják meg az emberi külsőt. A közös nevező, melyen otthonra talál a két ellentétes figura, legegyszerűbben a „megszállottság” ismerős noir-címszavában foglalható össze, amellyel a végzetnek feszülnek. Batman és Joker zsenialitása, acélos jelleme egyaránt a világ kontrolálhatósága és a fatalizmus közti küzdelmet szolgálják, összecsapásaik az anyagi javak, vágytárgyak színtere helyett eszmei síkon zajlanak. Míg a Gothami Kereszteslovag éjjelenként az entrópia ellen harcol, Joker hazárdjátékos szociopatája Dennis O’Neil (Joker ötféle bosszúja), Frank Miller (A sötét lovag visszatér) óta azt kívánja szemléltetni, hogy mindannyian nálunk nagyobb erők bábjai vagyunk, melyeket a vakszerencse irányít.
Noha a hagyományosan racionális mesterdetektívként ábrázolt Denevérember és az irracionális mesterbűnözőként megrajzolt Joker alapvető ellentéte a 40-es évek első Bill Finger-történetei óta jelen van a Batman-képregényekben, négy évtized kellett ahhoz, hogy a médium élvonalbeli auteurjei szimbiózissá formálják a nagy múltú rivalizálást. A sötét lovagban alkalmazott tükörmetafora (amely Nolan eddigi életművében egyébként is fontos szerepet játszik a Követéstől a Tökéletes trükkig – sőt ezúttal a főhős két tengely mentén is duplázódik, Joker és Kétarc alakjában) alapvetően Alan Moore híres Gyilkos tréfájában (1988) ölt formát, majd Grant Morrison félmillió példányban eladott remekművében, az Arkham elmegyógyintézetben (1989) bomlik ki teljes mélységében és szépségében. Ez a két alkotás nemcsak a teljes Batman-univerzum legtöbbször idézett alapműveit jelenti, de egyedülálló szerepet tölt be a főhős definiálásában is. Míg a legtöbb szuperhős általában az eredetsztorikban kapja meg lényegi vonásait, Batman nem a gyermekkori trauma és az elsőév-történetek (Frank Millertől a Batman: kezdődikig) oldalain nyeri el valódi arcát, sokkal inkább Joker figurájának tükrében. Joker az első és máig legfontosabb szupergonosz a Batman-univerzumban, akiből maga a főhős teremtett szörnyet (ahogy ez eredettörténetéből, az 1951-es Férfi a vörös sisakban című Detective Comics füzetből kiderül, melyben a bűnözést választó vegyész a Denevérember elől menekülve zuhan a végzetes kemikáliába): Moore két idősíkra komponált Gyilkos tréfája azonban nemcsak kibontja a 37 éve felvázolt sztorit, de egy metaforán keresztül a visszájára is fordítja, azt sugallva, hogy a hőspáros egyenesen egymás teremtője. Joker nagymonológjában „a világ egyetlen rossz napjának” nevezi magát, saját alakjában egyfajta küldetésként megfogalmazva azt a fatális incidenst, ami a legjózanabb emberből is tébolyultat varázsol – ezt a metaforikus képet konkretizálja egy évvel később Tim Burton, amikor bemutatkozó Batman-filmjében (a képregény-vonalat megtagadva) Joker kezébe adja a szülőkkel végző revolvert.
A Gyilkos tréfa szimbolikus alapgondolata, miszerint Batman és Joker egymás „rossz napját” jelentik, a Brubaker-féle A nevető ember történetében ok-okozati kapcsolatként kap főszerepet (Gordon felügyelő narrátor-figurája szerint Gotham városában Batman feltűnése váltotta ki Joker megjelenését, egyfajta immunreakcióként), Morrison Arkham Elmegyógyintézetében pedig a szuperhős-képregényektől alapvetően idegen szubjektivitás formájában jelenik meg ugyanez. A Dave McKean észbontóan szép, szürreális képoldalain megfestett komplex időkezelésű történet (amely két idősíkján túl rendszeres kitérőket tesz egy-egy figura elméjébe) Joker alakját és rajta keresztül Arkham többi lakóját is a Denevérember tébolyult tudatába helyezi, miként ezt a Kalapos eszelőse meg is fogalmazza a főhősnek – az elmegyógyintézet Batman feje, amelyben ő maga álmodja a bentlakókat: „Arkham tükör… és mi vagyunk Te”. Batman agyának álomlabirintusában, akár a Gyilkos tréfa elme-vidámparkjában, Joker a ceremóniamester szerepét kapja, a túszul ejtett személyzettel ő kényszeríti az Igazságosztót halálos bújócskára – célja egyfajta mélyanalízis, amelynek során bebizonyíthatja ősellenségének sorsközösségüket. Sikerrel jár: Batman az út végén elismeri, hogy „az őrület tesz minket azzá, amik vagyunk… vagy a sors”, majd dolgavégezetlenül távozik az elmebetegek kezébe került bolondokházából, szabadjára engedve lakóit. A korábbi szimbiózis itt már egyetlen alakban ölt testet (mint Kétarc esetében) – míg Joker Batman szellemi teremtménye, Batman a benne született Jokertől válik sötét lovaggá, mintha csak egymást álmodnák a tébolyda mélyén. Morrison ráadásul Joker figuráját felülemeli a korábbi szociopata-figurán, „az emberi észlelés különleges módosulásának” nevezi, aki képes elfogadni a káoszt a maga kiismerhetetlen komplexitásában és új emberfajtaként folyamatosan újrateremti magát az állandó változások függvényében. Miként Nolan A sötét lovagjában, az ősellenség ezúttal is megfoghatatlan, sokarcú entitásként jelenik meg, látványosan jelezve a Denevérember ezredfordulós alakváltozását – immár visszafordíthatatlanul átléptünk Joker görbetükör-országába, ahol a maszk válik a valódi arccá és a káosz elmegyógyintézetének lakói új szuperhőssé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9463 |
