Szentkuthy Miklós
(Részlet)
Farinelli – a herélt operaénekes – szenvedélyesen beszélt arról próbafelvételeden, hogy ő mindig a természetellenességet szerette, és kvázi egy olyan esztétikát proklamál, hogy művészet és természetellenesség szinte azonos. A természetellenességgel kapcsolatban első gondolatom az volt, hogy milyen érdekes – erről Szerb Antallal sokat beszélgettem –, hogy az ember, német szóval: „Mangelwesen”, vagyis hiány-lény, ami annyit jelent, hogy nem elégszik meg azzal, amit a Természet, mondjuk a XX. században vagy régebben is már, az ember által produkált. Vagyis: mindig hiányzik neki valami! Beszélünk, de nem elégszünk meg a beszéddel, énekelni akarunk. Ez is minthogyha természetellenesség volna már. Most már szépen járunk két lábon, mert ugye Darwin megengedte, de ez nem elég: táncolunk. Van egy pofánk, valamilyen, és nem elég, hanem maszkokat viselünk. Álarcokat viselünk. Van szép kis hajacskánk és szakállacskánk. Nem elég a hajacskánk: parókát csinálunk – a XVIII. században egész tornyokat, pagodákat, hajpagodákat építettünk. Van bőrünk: ilyen, olyan, amolyan, de olyan nincs, amivel megelégednénk. Tetováljuk magunkat! Ha nem is mindnyájan, de az úgynevezett természeti népek, négerek, egyebek, tetoválják magukat. Nem elég, amit a Természet pillanatnyilag nyújt nekünk. És még a szerelemben is, nem elég – hogy úgy mondjam – a banális szeretkezés, mindenféle rafinériákat találunk ki. Fokozni kell.
Új Symposion, 1985/3–4.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 27. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=946 |