Donáth Mirjam
Paris – francia, 2007. Rendezte és írta: Cédric Klapisch. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Robert Burke, Loic Dury. Szereplõk: Juliette Binoche (Élise), Romain Duris (Pierre), Fabrice Luchini (Roland), Albert Dupontel (Jean). Gyártó: Studio Canal / France 2 / TPS Star. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 130 perc.
Minden film az életrõl szól, ezzel nem mondtunk sokat. De a Lakótársat keresünk író-rendezõje, Cédric Klapisch ezúttal tényleg a nagybetûst igyekezett mozivászonra vinni. A sok színes és szürke pillanatot, amely egy napot bearanyoz vagy épp megkeserít. A részletekben igyekezett megragadni az egészet: a filmet nyitó montázs összekuszált kockái lassan az egészbe illeszkednek. Ahogy a kamera közelebb enged, már nemcsak az Eiffel-torony fényeit látjuk a forgatagból, de a lakásbelsõ olvasólámpájának derengését is, nemcsak a kifutót, de a modell könnyeit is, nemcsak a robogó metrót, de azt is, aki futott utána.
Idõben és lehetõségben Klapisch olyannyira szabad teret adott magának, hogy a sokszereplõs filmben Robert Altman trükkjével 130 percen át gabalyodnak a szálak – igaz, kifejezetten szórakoztatóan. Ezért oroszlánrészben a kiváló komikus, Fabrice Luchini a felelõs, akinek egyetlen bohóckodó táncáért érdemes megnézni a filmet. Térben is csak szimbolikusan szorította keretek közé magát a rendezõ, amikor Párizst választotta helyszínül – a világvárost, ahol a Szajna két partján az öreg Sacré Coeur és a modern Montparnasse néz farkasszemet egymással, ahol idõs szeret fiatalt, és zöldséges szupermodellt. Klapisch akár New Yorkban is forgathatott volna: igaz, arról szakdolgozatának tárgya, Woody Allen készített egy sok szempontból hasonló darabot (Manhattan).
Szórakoztató dialógusokban Klapisch már bizonyított, amikor a diákéletet parodizálta a Lakótársat keresünk-ben. Kedvenc fõszereplõjétõl, Romain Duris-tõl most sem vált meg: õ játssza a szívbeteg fiatalembert, épp a kétséges kimenetelû mûtét elõtti napokban kapcsolódunk a történetbe. A halál küszöbén, kívülállóként, minden apróságra rácsodálkozva figyeli az erkélyrõl a bérháza környékén lakókat. Az õ tekintete-lelke Christophe Beaucarne kamerája, ahogyan a többi embert szemléli, és látja õket szeretni és csalódni, sírni és nevetni, születni és meghalni. Ha a rendezõ mindezt 100 percben ragadta volna meg, gördülékenyebb lenne a film – kevesebbet mutatna viszont a megmutathatatlanból, amit életnek hívunk.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9455 |
