Moldován Domokos
Szőcs Géza
A császár fölállva sikoltozott az elragadtatástól, az egész opera őrültek házaként tombolta: Viva il coltello! Viva il coltello! Éljen a kés!
Szereplők:
Carlo Broschi Farinelli, kasztrált operaénekes (énekhangja: Derek Lee Ragin)
Anna Livia, Farinelli kedvese
Luigi Marchesi, kasztrált operaénekes (énekhangja: Andrew Daltop)
Spagnoletta, ünnepelt énekesnő (énekhangja: Csengery Adrienne)
Angelus Márton erdélyi szobrász, római ösztöndíjas
Casanova
Károly Eduárd herceg, angol trónkövetelő
III. Gusztáv svéd király
A forgatóköny írása során arra törekedtünk, hogy a flash-backek s a valódi történések egyfajta bizonytalanságot, lebegést idézzenek elő. Így a film nézői a vetítés után ne tudjanak különbséget tenni, mi az, ami megtörtént, mi az, amit csak álmodtak, s hogy valójában látták-e, amit láttak.
A Magia naturalis (1567), Giovanni Battista della Porta, a camera obscura (sötétkamra) felfedezőjének tudós könyve volt Farinelli kedvenc olvasmánya, amely keveréke a babonának és a világosságra törő emberi értelemnek.
Farinelli, állandó társként, minden útjára magával vitte kedvenc „csodadobozát” – Lanterna Magicáját, amelyen keresztül énekesi diadalútjának jeles eseményeit bármikor felidézhette. A számtalan üveglemezre festett „dicsőséges múltat” idéző jeleneteket többnyire a Lanterna Magicához használatos papír-, illetve üvegfestmények, veduta-képek stílusában, illetve egy Farinelli kortárs, Pietro Longhi velencei festő szinte „filmre álmodott” képsoraival szeretném megjeleníteni.
A film képi világához, látványához tartozik a film énekes szereplőinek mozgása, speciális XVIII. századi gesztikája is, melynek leghitelesebb közvetítője a Bécsben élő tudós koreográfus Eva Campianu, aki Gluck Orfeo és Euridice operarendezésemet is koreografálta. A Róma angyala zenefelvételei elkészültek, mesterszalagon várják a film forgatását. A film Bolognában, Farinelli 1782. szeptemberi temetésével kezdődik, három-négy barát áll sírja körül, akikkel a film folyamán szinte minden jelenetben találkozni fogunk. Bach Actus Tragicus című kantátájának sonatinája „sír” végig a képsorok alatt: Kurtág átiratában.
*
Egy romos kastély udvarán különös társaság gyülekezik. Freskókkal teli nagy, sötét teremben, néhány gyertya mellett ex-uralkodók, Charles Eduard Stuart, brit trónkövetelő, III. Gusztáv, svéd király, Fülöp, spanyol király, Erzsébet, spanyol királyné, néhány paraszt-médiumasszony segítségével próbálnak „erőkört” alakítani, hogy megtudjáik, mi lesz velük, van-e reményük.
*
Róma, 1770. Húsvét. Allegri Misereréjének hangjaira kocsizik be az örök városba a Via Appia Anticán egy kamasz, akiben Mozartra ismerhetünk. Pirkad. Bárány vérétől foltos a San Pietro tere, húsvéti körmenetesek zászlóit lengeti a húsvéti szél.
Farinelli kastélyában énektanítás folyik, kedvenc tanítványa, az ünnepelt énekesnő, signora Spagnoletta duettezik az ifjú kasztrált sztárénekessel: Luigi Marchesivel, s Farinelli mesterrel felváltva.
Az ifjú zeneszerző s édesapja igen jól érzik magukat a Farinelli-házban, Spagnoletta már dalolja is az ifjú titán legújabb áriáját.
(Mozart) Misero me...
Anna, Farinelli ifjú táncosnő kedvese is megjelenik a társaságban, furcsa flört alakul ki a gyerekifjú zeneszerző, s a gyönyörű Anna között. Spagnoletta még időben „útnak indítja” a társaságot. Farinelli „múltjába zuhan”, szobájában látható festményei, szobrai felkavarják emlékeit.
Kedvenc tárgyához, egy gyönyörű kis zöldre festett Lanterna Magicához fordul, s festett üveglemezekkel teli dobozából egy lemezt illeszt a „csodadobozba”, miközben egy ifjú férfihang egyre erősebben üvölt, átkozza a könnytől fuldokló mestert. „A te erőtlen kezed felborította boldogságomat. Magadhoz aljasítottál… Ha majd egy igazi nőt látok, mindig csak rád gondolok. Te szörny, aki nem tudsz életet adni senkinek sem, a föld összes asszonyát meggyilkoltad…”
A következő képsorokat mintha egy Lanterna Magicán keresztül látnánk, olykor elhalványodnak, töredezettek a képek, olykor mintha „élesre állítanák”.
*
A szoba sarkában álló női aktszobor arcáról áttűnik a kép, s egy barokk színpad kellős közepén a gyönyörű szoborarc szája kinyílik s dalolni kezd:
(Teleman) Lieto suono...
Énekli a trombitakíséretes bravúráriát a gyönyörű énekeslány. Hajlongás közben a színpad közelében lévő páholyból majd kizuhan egy boglyas hajú fiatalember, akivel egyfolytában bámulják egymást. Az ifjú sebtében egy kis cédulát ír, amit a páholyszolga kezébe nyom, de úgy, hogy „tervét” jól lássa az énekesnő.
Az ifjú bejut az énekesnő öltözőjébe, s a film talán leghosszabb párbeszéde játszódik le a magányról, barátságról, szerelemről.
Az énekesnőt, ahogy lelép bérkocsijáról, két álarcos elrabolja, s egy másik kocsival továbbrepíti.
Egy aktszobrokkal teli műterem kellős közepén áll az ifjú szobrász és az énekesnő. A lány arcán mámor, düh és kétségbeesés szalad végig, megadja az utolsó döfést: egy mozdulattal letépi magáról ruháját, s a gyönyörű „énekesnőről” készített aktszobor modellje ott áll mezítelenül – szőrös hasával, izmos lábaival, lógó falloszával – szerelme előtt.
*
A spiritiszta szeánsz résztvevői megpróbálják erőiket összpontosítani, s a világító üveggömbben megjelenik, amint éppen rablók garázdálkodnak Farinelli sírjában. Egy gyönyörű, ékkövekkel teli barokk tollbokrétát a nagy sietség közepette a rablók otthagynak.
Farinelli budoárjában szokásos éjféli daloláshoz készülődik. Öltözködik. Festi magát, s amikor mindennel elkészült, az előbb látott barokk tollbokrétát illeszti nagy gonddal a fejére, s énekelni kezd:
(Händel) Ombra cara...
A spiritiszta szeánsz ex-uralkodói addig biztatják Marchesit, az ifjú herélt operaénekes-sztárt, hogy daloljon, amíg Marchesi dicsérettől kipirult arccal rázendít egy Händel áriára:
(Händel) Vivi tiranno!
Az egyik félrészeg gróf egy arannyal teli zacskót dob elé, amitől Marchesi pattogó gúnydalba kezd, s nem hajlandó folytatni áriáját.
A médiumok iszonyú nyögését halljuk, és az erőkör egyre élesebbre állít a tükörben egy felismerhetetlen, hófehér álarcú férfit.
Marchesit a hófehér álarcú arra kéri, hogy folytassa éneklését, de Marchesi hajthatatlan.
Ekkor a csembaló mellé ülteti az ifjú dalnokot, s rázendít:
Vivi tirano! Élj zsarnok!
A hortyogó, félájult urak, mintha delejes álmukból ébresztenék őket, „felébrednek”.
Marchesi felismeri a hangról, hogy ez nem lehet más, mint a nagy Farinelli!
Faggatni próbálják, hogy valójában él-e, vagy meghalt? És ha meghaltam volna? Az is mit számítana? – kérdi Farinelli. Majd egy hosszú monológba kezd művészetének lényegéről, a természetellenes éneklési, játszási, előadási módról – amiért az egész művelt Európa összes királyi házának kapuja megnyílt előtte, az operaházakról nem is beszélve.
Farinelli: Abban leltem mindig perverz gyönyörűséget, hogy a természetellenességet művészetemben a lehetőség végső határáig vigyem. Tanítómesterem, a nagy Porpora soha nem szeretett, sőt titkos borzadállyal figyelt, mert semmi tanulnivalóm nem volt tőle, mert minden rám mért feladatot sokkal könnyebben, briliánsabban oldottam meg, mint akárki. Mégis sokkal inkább kedvelte Caffarellit, aki vesződségesen, lassan tanult, aki falzettban szélhámoskodta elő a magas hangokat, mégis mesterem jobban szerette őt, mert naiv lélek volt, szerette művészetünket, s valamiféle fontosságot tulajdonított neki…
Természetellenesség! Ez volt a jelszavam. Időnként már-már arra vágytam, hogy végtagok nélküli torzóvá zsugorodjam, aki tolószékből zeng egy ősi áriát Akhillesz vagy Nagy Sándor színpadi szerepében. Harmadik bécsi utam során Károly császár magához hívatott, együtt akart velem muzsikálni, s arra intett, hogy legyek egy kicsit egyszerűbb… természetesebb… Válaszul természetellenesebb voltam, mint bármikor. A természetellenesség valóságos orgiájában merültem el. Aznap este úgy trilláztam, mint egy részeg fülemüle… Harmóniákból szőttem arabeszkeket, ihletett variációkat… s a végén sötét szívem örömtől reszketett, mikor a császár fölállva sikoltozott az elragadtatástól, magával ragadva a közönséget úgy, hogy az egész operaház őrültek házaként tombolta: Viva il coltello! Viva il coltello! Éljen a kés!
*
Madrid, Fülöp király hálóterme. Vivaldi La folliajára gyönyörű táncot lejtenek kasztanyettájuk ritmusára a táncoslányok. A király mozdulatlanul fekszik tovább ágyában, a királyné, Erzsébet hiába szólítgatja. A szomszédos szobában Farinelli dalra fakad:
(Giacomelli) Quel usignolo...
Csalogánydalára a király kinyitja szemét, erőtlen kezével tapsolni akar, de visszadől az ágyba: „Kié ez a hang? Hol van?” Farinellit Fülöp elé vezetik. Szinte földig hajol a király előtt. Fülöp, amikor meglátja Farinellit, elmosolyodik.
*
Húsz év múlva.
A madridi operában felvételi van. 2-3 táncoslány „próbatáncot jár”. Farinelli rémülten nézi a vadul flamencózó lányokat. Előbb el akarja zavarni őket, majd a legszebb: Anna Livia Pisani szeme, lénye megbabonázza a mestert. Felveszi mindhárom jelentkezőt a madridi opera tánckarába, abba az operába, amit ő alapított.
Anna és Farinelli különös beszélgetése az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a tisztaságról, a reményről…
Farinelli Anna fivérével, Marcóval találkozik az egyik sötét vicolóban, s mintegy meg akarja venni tőle a húgát. Marco végül meg is alkuszik Farinellivel.
Ismét az opera próbaterme. Farinelli számonkéri Annától, hogy a Marco megígérte időpontra miért nem ment fel a kastélyba. Anna kikéri magának az „eljárást”, Farinelli sértődötten elrohan. Farinelli a királynő magánkihallgatásán megpróbálja elintézni, hogy Annát… itt csak azt látjuk, hogy a királyné fülébe sugdos valamit, amire a királyné felháborodottan távozik.
A gyönyörű Anna fürdéshez készül, Farinelli meglepi őt. Furcsa dulakodás veszi kezdetét, végül Anna támad, de… A fenti jelenet alatt végig halljuk Farinelli és Marchesi vitáját a szeánszon a természetellenes éneklési és játszási módról. Marchesi majdnem sírva kéri számon Farinellitől, hogy élhetett húsz éven keresztül a spanyol udvarban azért, hogy éjjelente a királynak énekeljen.
„Éveken át egy fantomnak énekelni. Ez már valóban merénylet a természet ellen!” – zokogja Marchesi.
Farinelli csillogó szemekkel válaszol: „Pontosan az! S ezek voltak életem legszebb órái.”
Farinelli újra a szeánsz kellős közepén ülve mesél, majd azt látjuk, hogy paradicsomok repülnek egy fátyolozott krinolinos nő fejére a színpadon, aki alig tud kifutni a loccsanó gyümölcsök között. A közönségnek nem kell már a régi stílus!!! Kis idő múlva megjelenik az igazi Euridicét éneklő Spagnoletta, s folytatódik az előadás.
(Gluck) Che fiero momento / Ó borzalmas élet!
Énekli Euridice, úgy, ahogy Gluck megírta. Farinelli mindezt az öltözőjében hallja már csak, miközben tépkedi le magáról ruháját, fátylait, s kirohan a színházból.
*
Farinelli bolognai házában a villásreggeli végénél tartanak. A szász választófejedelemné ezért utazott ide, ha öregen is, de hallani akarja Farinelli dalolását. Farinelli londoni búcsúdalát kezdi énekelni, melynek szövegét és zenéjét is ő szerezte.
(Farinelli) Regal Britannia…
A társaság másik kiválósága Casanova, aki nyájas modorával, s Metestasio-szövegek citálásával elbűvöli Farinellit. Casanova azt meséli, hogy legújabb művét, az Icosanameront, egy különös regényt két ifjú angolról, Farinelli hangja ihlette. Ugyanis ebben a regényben a megamikronok énekszerű nyelve 7 magánhangzóból áll, s énekelve beszélnek ebben az országban. Ha összegyűl egy társaság, az ének hangnemét mindig a legelőkelőbb megamikron adja meg, az udvarban természetesen az uralkodó, az udvaroncok pedig kórusban dalolnak. Farinelli csak ámuldozik. Végül magánál marasztalja Casanovát.
A vacsoraasztalnál Casanova s Anna csak egymást nézik. Az egész jelenet maga a csábítás és vérforralás, amelyben a szolga cinkosa Casanovának. Farinelli döbbenten ül, fél, hogy elveszti Annát, ezért meginvitálja mindhármukat, hogy éjfélkor az ablaka alatt álljanak a kertben, mert kinyitja a zsalukat, hogy jól hallhassák „éjféli énekét”.
Farinelli lassan készülődik éjféli dalolásához, „beöltözik”, s közben lassan énekelni kezd. Hirtelen kocsizörgést hall, s amikor kinéz ablakán, látja, hogy Casanova, Anna és Casanova szolgája egy hintóba száll be éppen, s iszonyú gyorsan elhajtanak.
*
A szeánszon egy bársony csomagból mandragóra arca lóg ki. Fáradt szemeivel körbenéz, majd elalszik.
A médiumok újra erőkört alkotnak, s az üveggömbben Farinelli villája jelenik meg a hajnali fényben, az énekes holtan fekszik a földön. Farinelli látja halott önmagát az üveggömbben. Az üveggömbben ismét életlen lesz a kép.
Tulajdonképpen hogyan is kell értelmeznünk a látottakat? Melyikünk tudja kibogozni a Föld Szellemének üzenetét? Kérdi III. Gusztáv, amire Károly Eduárd természetesen a Stuart-ház dicsőséges restaurációjáról lelkendezik, arról, hogyan vonul be majd Londonba fehér lovon.
A médiumok teljesen kimerülve, üveges szemekkel vizet kérnek. A két uralkodó búcsúzkodni kezd, Marchesi Farinellit keresi, akinek karszékében már csak a halomba dobált ruhadarabjai hevernek. Marchesi zokogva Farinelli fehér Calatrava-rendbéli köpenyébe temeti fejét.
III. Gusztáv imbolyogva elindul kíséretével az ajtók hosszú során keresztül, Farinelli éteri tisztaságú trilláit egyre erőteljesebben halljuk, s lassan elnyomják Marchesi zokogását. Az inasok félrevonják a kárpitokat, takarításhoz készülődnek. A szél, mintha csak Farinelli trilláival versenyezne, a Marseillaise alig felismerhető dallamát dúdolja, s ellebbenti a még pislákoló gyertyacsonkokat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 24-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=945 |
