Liska János
A közszolgálatisággal kapcsolatos fogalmi zavar egyik tünete, hogy a köztévé gazdálkodása nem átlátható.
A Magyar Televízió Zrt. tevékenységét érő kritikák többnyire a közszolgálatiságot kérik számon az intézményen, bár a fogalom jelentését illetően a rendszerváltás óta nincs közmegegyezés. A közszolgálatiság hagyományos jelentésének módosulásához a volt szocialista országokra jellemző „kettős átmenet” – vagyis a demokratikus intézmények megjelenése és az információs társadalom kialakulása – nagyban hozzájárult, azonban nem tette értelmetlenné a fogalmat. Az a fogalom ugyanis, amelynek jelentését csak a rendszerváltás után volt értelme tisztázni, az egypártrendszer idején született, a köszolgálat hagyományos jelentése is ekkor alakult ki. Csakhogy egy szigorúan hierarchikus társadalom legfontosabb jellemzője, hogy az országot egy erős elit irányítja, jellemzően autoriter módszerekkel, azaz a „közakarat” automatikusan ezen elit akaratát, a „kultúra” pedig az elit szemléletét, ízlésvilágát testesíti meg. A tömegtájékoztatás és -szórakoztatás eszköz: diktatúrákban a vezető réteg mindig kisajátítja a társadalom fontosabb kommunikációs csatornáit – a közszolgálatisággal kapcsolatban értelmezési nehézség tehát fel sem vetődhet.
Az egypártrendszeri időkhöz képest a demokratikus átmenet során a köz szó jelentése egészen új értelmet nyer: a parlamenti ellenzéktől kezdve a gazdasági szereplőkön és különféle kisebbségeken át a természeti jogokat védőkig számtalan érdekcsoporttal bővül. E rengeteg nézőpont megjelenítése „igazságos” arányban még kiforrott demokráciákban is igen bonyolult, megtalálni bennük a közös érdeket pedig sokszor egészen reménytelen feladat – még ha amúgy biztosak is vagyunk létezésében. Magyarországon ráadásul a konszenzus kultúrájának hiányából eredően még a szokásosnál is reménytelenebb helyzetek adódnak: nemhogy a parlament, de mint látjuk, már egy 10–14 fős kuratórium sem képes, még kétharmados arányban sem, közös jelöltet találni (és általában nem a 10–14 különböző álláspont egyeztetésével vallanak kudarcot). A pártállami média demokratikus alapokra helyezésének ebből (is) adódó nehézségeit jelzi, hogy a magyar politikai váltógazdálkodás két évtizedének médiaszabályozási kísérleteit a médiaháború elnevezéssel szokás illetni.
Az információs technológiák fejlődésével megjelenő különböző kábeles és digitális alapokon nyugvó kereskedelmi csatornák ugyanakkor egyre bonyolultabbá teszik a kommunikációs csatornák kisajátítását. A kereskedelmi adók megjelenése pedig nemcsak nézettségi konkurenciát teremt a köztévé(k) számára a közösség igényeinek kielégítésében, de elméleti kihívást is jelent. Egy piacgazdaságra épülő demokráciában ugyanis (szemben a diktatúrával) nem magától értetődő, hogyan állapítható meg valamiről biztosan, hogy értékes, illetve hogy a köz érdekét szolgálja. Főleg, ha az istenadta nép rá sem hederít, illetve ha egy fityinget sem szeretne költeni rá. Ezt a folyamatot erősíti tovább az információs társadalom – közelebbről az internet – rohamos terjedése, mely alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy az államnak csakugyan kiemelt feladata-e a lakosság információhoz való jutását központilag segíteni, irányítani.
Ebből adódóan roppant kétségesek azok a kitételek – például az MTV Közalapítvány Szervezeti és Működési Szabályzatában, vagy a 2006-os médiatörvény-tervezetben –, miszerint a közszolgálatiság elsődleges feladata biztosítani „a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülését”, „az információ szabad áramlását”, „a tájékozódás szabadságát”, illetve „a kulturális sokszínűség érvényesülését” és a „sokoldalú tájékoztatást”. Ezeket a stratégiai célokat nyilván nagyságrenddel eredményesebben lehet elérni, ha az erre szánt pénzeket inkább közvetlenül a hazai internet-hozzáférés növelésére, illetve az informatika oktatására fordítjuk. Hasonló a helyzet mindkét (a hatályos és a tervezett) médiatörvénnyel a számtalan pontban előírt témakörök esetében: az ezek iránti igény önmagában – a kulturális műsoroktól kezdve az ifjúságnak és felekezeteknek szólókon át a hírszolgáltatásig – úgy tűnik, szintén sokkal alaposabban és olcsóbban elégíthető ki a világháló segítségével, mint az MTV adásain keresztül. (Mindezeknél is kétségesebb a ’96-os médiatörvényben szereplő, sajnos szintén sokat hangoztatott „pártatlanság” naiv, szociológiai és tudományfilozófiai szempontból egyaránt nehezen értelmezhető követelménye – még ha persze sejtjük is, hogy a törvényalkotók a pártállami idők végtelen elfogultságának gyakorlatával akartak – érthető okokból – valahogy szembehelyezkedni.)
Persze a köz nem vész el, csak átalakul: az elmúlt két évtized társadalmi változásai módosítják a közszolgálatiság értelmét, de korántsem teszik értelmetlenné. A demokratizálódás lényegi eleme a vélemény-pluralitás támogatása, de ezt – a fentebb idézett kitételek sugalmazta (pártállami) megközelítéssel éppen ellenkezőleg – nem felülről, hanem alulról kellene biztosítani. Erre persze az információs forradalom következtében még a korábbiaknál is nagyobb lehetőség kínálkozik, és éppen emiatt erősödik fel a közszolgálatiság jelentősége: a köz érdeke – tulajdonképpen létfeltétele – az új korban már nem a sokszínűség további növelése, hanem éppen annak kiegyensúlyozása. Vagyis az integráció és a kohézió erősítése. A köz elemi érdeke, hogy megmaradjon, hogy ne essen darabokra, hogy egyben lássa és láttassa önmagát. (Pontosan ez a logika eredményezi, hogy a nyugati parlamentáris demokráciák alkotmányos berendezkedéseiben mindenhol megtaláljuk a köztársasági elnök – igaz, különböző erősségű – intézményét: ő az, aki – a parlamenti pártok sokféle álláspontját ellensúlyozandó – hivatott a „nemzet egységét” megjeleníteni különféle ceremoniális, külkapcsolati és gyakran közvetlen hatalmi formákon keresztül.) Ennek a szemléletnek felel meg a médiatörvény-tervezet közszolgálatiság-meghatározásában is megjelenő elvárás az összetartó erők megjelenítésére, amely a médiától egyfelől a közös játékszabályok ismertetését (demokratikus értékek, állampolgári és vállalkozói ismeretek stb.), másfelől ezek betartásának támogatását várja el (főként a szolidaritás, a tolerancia, illetve általában a társadalmi tőke növelésén keresztül). Ezt a közérdeket pedig – kereskedelmi csatornáktól és világhálótól függetlenül – értelemszerűen egy önálló közintézmény tudja legjobban képviselni.
Amennyiben el tudjuk fogadni ezt a szemléletet – vagyis tulajdonképpen azt, hogy demokratikus köztársaságban élünk –, akkor értelmetlenné válnak az olyan felvetések, hogy a közszolgálatiság feladatát elláthatnák a kereskedelmi televíziók, vagy hogy a köztévének reklámpénzből kéne ellátnia magát: ahogy értelmetlen lenne a köztársaság mindenkori elnökétől elvárni, hogy egyedül termelje meg a Sándor-palota működési költségeit. (Elvben persze nem kell elfogadnunk ezt a szemléletet, talán elképzelhető, hogy a nemzetállamok kora leáldozóban van: de az MTV Zrt.-nek járó állami támogatást ellenzők tábora jellemzően nem követeli egyszersmind az állampolgári jogok liberalizálását is – pedig a kettő együtt jár.) Mivel ugyanakkor egy köztévé – mégoly közérdekű – műsorait is csupán azok láthatják, akik rendelkeznek televízió-készülékkel, e műsorok finanszírozását is – a társadalmi méltányosság értelmében – csupán a potenciális haszonélvezőkkel javasolható megfizettetni. Sok más egyéb között ezért volt sajnálatos a Medgyessy-kormány első intézkedései között az üzembentartási díj eltörlését látni, és ugyanezért volt üdvös újbóli felbukkanása a Gyurcsány-kormány 2006-os költségvetésében. Sőt, ez utóbbi kiegészült azzal a logikus és igazságosnak tűnő módosítással, hogy a kereskedelmi (például vendéglátóipari) egységekben és nyilvános területeken a díj háromszorosát (havi 2900 forintot) kelljen fizetni. Annál lehangolóbb, hogy – többek között a díj behajthatóságának nehézségeire hivatkozva – ez utóbbi 40%-át, sőt a lakossági díjak egészét a költségvetés mégis magára vállalta.
Viszonyításképp: a BBC – amely a rengeteg támadás ellenére még mindig a köztévék etalonjának számít – otthoni csatornáit a mai napig kizárólag az előfizetési díjakból (licence fee) tartja fenn (melyet ráadásul ő maga szed be), miközben a külföldieknek is szánt – azaz nagyobb közönségre ácsingózó – csatornáin halmozottan jelennek meg a reklámok. Látszólag hasonló okokból egyébként a francia köztévéken sokáig elfogadott hirdetések is betiltásra kerülnek januártól, Nicolas Sarkozy köztársasági elnök kezdeményezésére, az ezzel keletkező hiányt pedig a kereskedelmi televíziók reklámbevételeinek és az internet-, illetve mobilszolgáltatók megadóztatásából fedeznék. (Más kérdés, hogy Sarkozy közszolgálati politikáját máris sok kritika érte, mivel a közszolgálati televízió kiesésével a legnagyobb kereskedelmi tévé, a TF1 a korábbiaknál is nagyobb részesedéshez jut a hirdetési piacon, márpedig a csatorna vezetője, Martin Bouygues Sarkozy közeli barátja. Az is aggodalomra adhat okot, hogy a tervek szerint a francia köztévé elnökének kinevezése a mindenkori államfő jogkörébe tartozna.) Az kétségtelen, hogy mivel az egyéni fogyasztói vágyak és a közösség érdeke között nem közvetlen a kapcsolat, egy köztévé működését reklámokból finanszírozni elkerülhetetlenül olyan – jóindulattal is furcsának tűnő – konstrukciókat eredményez, mint például az M1-en a Napkelte: mely hogy, hogy nem, önálló gazdasági egység a köztévén belül. (Talán szintén a reklámokhoz lehet köze annak, hogy az MTV honlapja határozottan dúskál – a közszolgálatisághoz szintén nehezen kapcsolható – bulvárhírekben, hasonlóan nehezen összeegyeztethetők a köz szolgálatával a kereskedelmi jellegű, reklámcsalogató bulvárműsorok.)
Ami ennél is meghatározóbb különbség az (etalon) angol és az itthoni közszolgálatiság (tágabban: a két demokrácia) között, hogy az átláthatóságot – amely a már említett bizalom kialakításához is elengedhetetlen – a BBC csakugyan komolyan veszi. Százötven oldalas, külföldiek számára is hozzáférhető éves jelentésekben számol el minden bevételi és kiadási oldallal, megvalósított és tervezett fejlesztéssel, hatékonyságnövekedéssel és átfogó nézettségi statisztikákkal; csatornákra lebontva. Ezzel szemben nálunk a közszolgálatiság pénzkérdései sokkal intimebb témának számítanak: az MTV Zrt. mintegy 34 milliárd forintos költségvetéséből szinte kizárólag csak az összes bevétel és az összes kiadás összege nyilvános – leszámítva néhány semmitmondó adatot, mint a mérlegfőösszeg. Hogy az összbevételnek például mekkora része lehet a reklámbevétel és mekkora az állami támogatás, nos, úgy tűnik, ez az MTV vezetőségének rendhagyó álláspontja szerint nem közérdekű információ. Igaz, a tévé honlapján a közérdekű adatok menüpont „Juttatások összesített adatai” nevezetű elágazása alatt elérhetőek lennének a kívánt adatok, sajnos azonban a kattintgató érdeklődőt a „feltöltés alatt...” szöveg fogadja.
Mindenesetre ha az MTV nem is bánik bőkezűen a rá vonatkozó pénzügyi információkkal, a költségvetési törvényből azért kibogarászható, hogy a műsorterjesztési költségekre körülbelül 7,5 milliárd forint állami támogatást kap a köztévé, az ORTT honlapjáról pedig az is megtudható, hogy az összesen 25 milliárd forint értékű üzembentartási díj pótlásából (illetve további majdnem 1 milliárd forint valóban befizetett díjból) közel 11,5 milliárd forint kerül az MTV-hez. (Viszonyításképp: körülbelül 7,5 milliárd a Magyar Rádió, 6,7 milliárd a Duna TV jussa.) Szintén hozzáférhető a három országos tévé tavalyi összesített reklámbevétele (közel 60 milliárd forint), ebből derül ki, hogy a két kereskedelmi csatorna tavalyi első három negyedévének összbevétele 44 milliárd forint volt. Éves szinten egyenletes eloszlást feltételezve ez az MTV számára nagyságrendileg 2 milliárd forint reklámbevételt jelent (azaz, ennyit kapunk, ha a 60 milliárdos összreklámbevételből kivonjuk a két kereskedelmi televízió első három negyedéves részesedésének, azaz 44 milliárdnak a teljes évre felszámolt összegét (44 x 4/3 = 58). Ez abból a szempontból persze megnyugtató, hogy ha helyesek ezek a számítások, akkor a köztévé nincs különösebben kiszolgáltatva a közvetlen piaci érdekeknek: ellenben igen izgalmassá teszi további (34 mínusz 7,5 mínusz 11,5 mínusz 2) 13 milliárd forint eredetét. Ettől függetlenül az felettébb meglepő, hogy itthon épp a két kereskedelmi csatornától könnyebb megszerezni a gazdálkodási adatokat, pedig nekik a bizalom építése az országban legalábbis nem hivatalból feladatuk. Persze az MTV sajátosan perverz viszonyát az információk áramoltatásával kapcsolatban jól szimbolizálja, hogy a székház 2006-os ostromáról valahogy nem sikerült felvételt készíteniük a bent rekedt dolgozóknak. Ez egy tévészékház esetében annyira valószínűtlenül hangzik, hogy belekapaszkodunk az első kézenfekvőnek tűnő összeesküvéselmélet-magyarázatba, miszerint igenis forgattak odabent, valamiért azonban a zaklatott képsorok utólag cenzúrázására kerültek. Ami a pénzügyeket illeti: a közszolgálati televízió rossz gazdálkodásával kapcsolatos gyanút éppenséggel a pénzügyi adatok nyilvánosságával lehetne eloszlatni.
A köztévé védelmében ettől még el lehet mondani, hogy az a 34 milliárd forint, tevékenységükhöz képest, egyáltalán nem tűnik olyan soknak. Ha már korábban a BBC-hez viszonyítottunk: a brit médium évi 3,3 milliárd fontot (1020 milliárd forintot) szed be (igaz, ebből nem is két, hanem nyolc országos tévét és tíz országos rádióadót üzemeltet, számos további helyi rádióadó mellett). Ráadásul az MTV emellett – majdhogynem a szabályozás ellenére – igenis ügyesen lát el valós közszolgálati feladatokat. A hír- és háttérműsorok mellett ide sorolandó például – a kétségkívül a rendőrség társadalmi pozícióit javítani hivatott – Tűzvonalban-sorozat vagy a magyar közoktatás fájdalmas hiányosságait pótló, elemi állampolgári ismereteket terjesztő Modern képmesék. (Csak remélni lehet, hogy e – relatíve drága – sorozat nem kerül azonnal fiókba, és találkozunk még vele az interneten kívül is vagy számtalan ismétlés vagy akár gimnáziumi tananyag gyanánt.)
Persze bőven lehetne javítani még ebben a szellemben a közszolgálatiságon, legegyszerűbben talán a műsorszerkesztési logika módosításával. A társadalmi integrációt ugyanis az elmondottak értelmében nem az segíti elő, ha minden társadalmi réteg kap valamikor egy háromórás saját, teljesen elkülönült blokkot a hét során (például a vasárnapi istentiszteletet), hanem ha sikerül minél több társadalmi csoporttal megnézetni a másikról (egymásról) szóló műsorokat. Ezt pedig sok különböző blokk sűrű egymásutániságával lehet elősegíteni: ha a különböző korosztályok, régiók és rétegek rövid műsorai dinamikusan követik egymást. (Ez a kohézió erősítése mellett ráadásul elősegíti a műsorok minőségének emelkedését is, részben a változatosabb közönség kritikusabb elvárásainak nyomásán keresztül, részben mert a rövidebb műsoridő rákényszerít a lényeg kiemelésének művészetére.) Az integráció érdekében elvárható lenne többek között kisebbségi műsorvezetők tudatos szerepeltetése, hosszabb távon pedig akár a fejletlenebb régiók közvetlen támogatása is a gyártás tudatos kihelyezésével.
A köz szolgálata viszont semmilyen értelmezésében nem jelentheti sem a panaszkultúra, sem a kiszolgáltatottság és a félelem formáinak bármilyen erősítését – még akkor sem, ha sajnos mostanra ez vált a talán legerősebb integratív erővé az országban. A gyilkosságok, gázolások, hurrikánok, földrengések és terrortámadások túláradóan lelkes közvetítése mellett legtöbbször felhozott érvek – miszerint „sajnos” erre van igény – még a kereskedelmi csatornák részéről is védhetetlen, hiszen hosszú távon természetesen éppen a média a legerősebb eszköz a tömegkultúra alakítására. Talán az USA szabadpiaci modelljében valamivel védhetőbb az egyes csatornák hárítása, amennyiben tényleg kiszolgáltatottabbak a számtalan többi csatornának: de a mindössze három országos tévéadóból álló hazai piacon még az ORTT nélkül is lehetne esély ennek a tendenciának a csillapítására. Az egyre veszélyesebb szociálpszichológiai károk enyhítésére a Testület viszont, a köz érdekében, igazán kötelezhetné legalább az MTV-t a destruktív szenzációhajhászat kerülésére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9446 |
