Muhi Klára
Mészáros Márta a 20. század egyik legjelesebb, de mára szinte teljesen elfelejtett baloldali politikusáról, a szociáldemokrata Kéthly Annáról forgatja új filmjét.
– Nagy Imre után Kéthly Anna. Az 56-os miniszterelnök sokáig tabu volt a magyar közbeszédben. Kéthlyre hogyan gondol az utókor?
Mészáros Márta: Én húsz évvel ezelőtt fedeztem föl – Bibó Istvánt olvasva –, milyen nagyszerű egyéniség, s hogy nem kommunista volt, hanem szociáldemokrata és proletár, tetejében igazi magyar hazafi. Kéthly Anna a Horthy-korszak idején húsz éven át képviselő, sokáig az egyetlen nő a parlamentben, mindig kiáll a szegények mellett. Fölszólal a zsidótörvények ellen, 1947-48-ban pedig a végsőkig ellenzi a két munkáspárt egyesítését. Rákositól sem ijed meg, ezért jobboldalinak, reakciósnak bélyegzik, bebörtönözik. Életfogytiglanit kap, s csak 56-ban szabadul. A forradalom alatt Nagy Imre kormányában államminiszter. Ám november első napjaiban, mialatt Bécsben a Szocialista Internacionálé ülésén vesz részt, Kádár behívja az oroszokat, Kéthly pedig kinnreked. Attól kezdve 56 és a szociáldemokrácia ügyét külföldön képviseli. Száműzetésben hal meg a 70-es években.
– Kéthly személye talán mai is kényelmetlen, hiszen a létező baloldalisághoz képest másfajta szemléletet képviselt.
Pataki Éva: A kádári baloldal 56 után kiradírozta a szocdempártot a történelemből, s minden baloldali hagyományt saját múltjaként, kommunista hagyományként tüntetett fel. Ez így ment 89-ig, amikor jött a jobboldal, amelynek elemi érdeke volt, hogy a szociáldemokratákat összemossa a „nemzetellenes” kommunistákkal. Pedig a kétféle baloldal alapvető dolgokban nagyon másként gondolkodott. A meggyőződéses szocdemek mindig ragaszkodtak a többpártrendszerhez és a demokráciához.
M. M.: Kéthly pedig, mikor már az egész világ elfogadta Kádárt, és hívták, hogy jöjjön haza, utolsó leheletéig kitartott amellett, hogy amíg az oroszoktól függ Magyarország léte, gazdasága, és itt állomásozik a szovjet hadsereg, addig nincs kompromisszum. Pártállam: ő nevezte így a Kádár-rezsimet.
P. É.: És azt vallotta, ez akkor is diktatúra, ha puha.
– De ugyanaz a Kádár hívta haza, ha jól értem?
M. M.: Igen, és épp erről szól a mi filmünk.
P. É.: Amit megírtunk, valójában fikció, ha sok alapja van is. Mert jó néhány nemzeti respektussal bíró emigránst próbáltak hazacsábítani a Kádár-érában, például Fejtő Ferencet, Márai Sándort, Andrássy Katinkát, Károlyi Mihály feleségét. Másrészt az emigráns csoportokat óriási apparátussal figyelte a belügy. Nagy erőkkel intrikálták, próbálták őket összeugrasztani. Most, hogy utánanéztünk, kiderült, mennyi pénzt és energiát fektetett ebbe a Kádár-rezsim. S mennyire rettegtek például attól, hogy esetleg emigráns kormány alakul.
Kéthly Anna egyébként szenvedett az emigrációtól. Több ezer levelet írt, nagyon magányos volt. Csak Magyarországgal foglalkozott, naprakészen követte az eseményeket, próbált tájékozódni, mint emigráns, sok mindent nem értett, de a lényeget tisztán látta. Nagy dilemma egyébként, mikor létező történelmi személyről készítesz filmet, hogy mit lehet, mit kell beletenni a forgatókönyvbe. A temetetlen halottban is szenvedtünk ezzel. Mert ha jó filmet akarsz, le kell mondanod arról, hogy a filmed történelemóra legyen. Amit megírtunk, mindenekelőtt egy ember története.
M. M.: Ha a Magyar Televíziótól kapunk pénzt – és reméljük, hogy egyszer ezt kiharcoljuk –, s készíthetünk, mondjuk egy háromrészes, 40–50 perces filmet arról, hogy ez a nagyszerű nő ott a 20. század derekán így élt, ilyen volt a szociáldemokrata párt, ilyen volt a forradalom, a világháború, 56, akkor majd el lehet mesélni Kéthly életútját részletesen. S én ehhez ragaszkodnék is, mert az embereknek ismerniük kell a múltat. Az angolok például folyamatosan, többféle megközelítésben csinálnak filmet Churchillről, Cromwellről, a királyaikról, mert ezek a filmek segítenek fölismerni, merre tart a történelmük. Mi máig nem forgattunk hiteles játékfilmet se Horthyról, se Kádárról. Horthyról vagy azt mondjuk, hogy félfasiszta volt, vagy azt, hogy dehogyis, nagyszerű ember volt, visszafoglalta Erdélyt. De milyen áron? És mi történt egyáltalán? Az újkori magyar történelem arról szól, hogy a múltat felejtsük el, és mindig minden kezdődik újra. Mi, filmesek nem szeretjük megidézni történelmünk érzékeny pontjait, attól tartunk, hogy esetleg embereket sértünk meg. Miközben nem embereket sértünk meg, hanem meghazudtoljuk a történelmet.
– Ember Judit Snagovi gyerekek című filmjét például a mai napig nem engedik vetíteni a film szereplői. És a hiszterizált politikai légkörben szerintem jó okuk van félni a nyilvános vetítéstől.
P. É.: De a félelem félelmet szül. Készítettem mostanában egy dokumentumfilmet Az unokák címmel, huszonéves fiatalokról. Jobb- és baloldaliak egyaránt vannak köztük, s mindegyik arról beszél, hogy valójában alig tud valamit a családja múltjáról. Az egyik például 15 évesen tudta meg, hogy zsidó, a másik, hogy a nagyszülei kulákok voltak. Szóval a családokra is jellemző az elhallgatás. S ebből adódóan hallatlan érzékenyek leszünk a saját fájdalmunkra, és teljes érzéketlenek a másikéra. Az eredmény pedig, hogy alig tudunk egymással kommunikálni. Tökéletes példa most épp a trianoni évforduló, ami ugyancsak nincs normálisan kibeszélve. Ahelyett, hogy kitisztítanánk végre a sebeket, és megbeszélnénk, hogy mi volt az akkori magyar politika iránya, mi volt a tévedése, mi volt a tragédia oka, állami szinten megy az elhallgatás. Így aztán persze hogy Árpád-sávos zászlókkal grasszálnak az utcán! Teljesen kezeletlenek az indulatok, mindenki mindentől fél. Kéthlytől is félnek.
M. M.: Higgyétek el, ez a fajta gyávaság a kádárizmus öröksége! Ez az én életem tapasztalata. Volt egy lengyel barátom, Piotr Szkinecky, akinek a 80-as években legendás kabarészínháza volt Krakkóban. S amikor Lengyelországban szükségállapot volt, kijárási tilalom, mi ott ültünk a kabaréban. És kijött Szkineczky, volt nála egy műanyag Jaruzelski-fej, s azt, mint egy labdát a közönség felé dobta. És üdvözölte a nézőtéren ülő ávósokat, akik majd ezt nyilván jelentik, meg a két barátját, akik épp aznap szöktek meg az internálótáborból. Aztán énekeltünk, majd hazamentünk a lesötétített utcán, és közben nagyokat röhögtünk. Volt ilyen Magyarországon a kádárizmus alatt? Bár akadtak bátor emberek, de itt mindig minden hazugságba torkollott. Mert sokáig jobban éltünk, mint mások a kelet-európai régióban, s úgy nézett ki, hogy ez fantasztikus dolog. Gyorsan elfelejtettük, milyen áron jutott Kádár a hatalomhoz, és csak arra gondoltunk, milyen ügyes a Kádár, cserébe viszont mindent magunkba fojtottunk. S ez most visszaüt, és az emberek nem tudnak mit kezdeni a szekrényből kieső csontvázakkal. A 70-es, 80-as évekről nem is szoktunk beszélni. Pedig a legértékesebb emberek halálba itták magukat vagy öngyilkosok lettek. Jan Nowicki kérdezte tőlem mindig: „Miért lesz nálatok annyi ember öngyilkos?” Lengyelországban nincsenek öngyilkos értelmiségiek. Én a 80-as évek óta sokat dolgoztam és éltem ott. S valójában ott jöttem rá, hogy itthon milyen hamar feladják. Igaz, hogy 56-ban rengeteg embert kivégeztek, börtönbe csuktak, de nem lehet ilyen hosszú ideig félni!
– A forgatókönyvetek is erről szól?
P. É.: Igen. A történet a 70-es években játszódik, amikor Kéthly Annát, aki Belgiumban él, meglátogatja egy fiatal férfi Budapestről. Ez az ember egy besúgó, akit azzal a feladattal küldenek ki, hogy hívja őt haza.
M. M.: Kéthly kezdetben bízik benne, mert magányos, és tudja, hogy számára mindennek vége, a világ elfogadta Kádárt, ő viszont a magyarok számára már nem létezik. Ez a fiatalember pedig, aki egyébként nyelvész és tudós, besúgó ugyan, de őszinte, mert azt hiszi, a rezsim, amelyben él, örökké tart. Ez egy jellemző magatartásforma volt a 70-es években. Mi nem úgy éltünk, hogy azt vártuk, holnap megszűnik a Kádár-rendszer, hanem úgy, hogy ez az örökkévalóság. Mert azt, hogy a Szovjetunió összeomlik, és megjelenik egy Gorbacsov, még a lengyelek sem gondolták. Ez a fiatalember a kádárizmus lojális képviselője, szeretné megmenteni Kéthlyt. Akadémiai állást, tisztes öregséget, lakást a Rózsadombon ajánl neki. Aztán rájön, hogy létezik egy „másik Magyarország” is. Kéthlyt megérinti ez a lehetőség, mert otthon szeretne meghalni, de végül mégis marad.
– Kik játsszák majd a főszerepeket, tudjátok már?
M. M.: Kamarás Iván lesz a férfi. Mikor felkértem, azt mondtam neki: Iván, nézd meg a Keresztelőt vagy az Oldás és kötést, azokat a filmeket, amikben Latinovits játszik! Mert abból a korszakból Latinovits az, aki megmaradt mint nyugtalan és nyugtalanító, tépelődőn megalkuvó értelmiségi. Kéthly szerepére Eszenyi Enikőt kértük fel, aki okos, beérett színésznő, a lénye nagyon érdekes. Szerintem számára is nagy kihívás lesz, ilyesmit még nem játszott. Játszik még a filmben Cserhalmi György, Kováts Adél, Mácsai Pál, Monori Lili, Czinkóczi Zsuzsa – én hűséges vagyok a színészeimhez.
– Eszenyi Enikőnek milyen karaktert kell eljátszania?
P. É.: Kéthly jó eszű, szociálisan érzékeny, roppant szorgalmas nő volt, s nagyon odaadó az ügyért, amit képviselt. Van egy fotónk a korabeli képviselőkről. Mindenki történelmi ruhákban, atillában feszít, ő meg egy szem nőként, elegáns kis kalapban. Politikai habitusát a filmben néhány fontos beszéde fogja érzékeltetni. Kezdetben egyébként – mint nőt – kifütyülték. De a 30-as években, ha megszólalt, annak már súlya volt. Mert roppant felkészült volt, ugyanakkor szenvedélyes, sőt költői. Ha egy mai képviselő fölszólalásaival összevetnéd, elképednél, hová süllyedt ez a műfaj, a parlamenti fölszólalás. Eszenyi Enikőnek tehát egy nagyon kvalitásos politikusnőt kell eljátszania.
M. M.: Azért ne terheljük ennyi mindennel szegény Enikőt! Meg kell csinálnunk közösen egy gondolkodó embert, aki hű saját magához. Egy nőt, aki mindig a jó oldalon állt, morálisan kikezdhetetlen, pedig átélte a XX. század legbonyolultabb történelmi pillanatait. Számomra ez a legfontosabb. Akit az a hit vezérel, hogy neki ezért a hazáért – hogy ne legyen szegénység, hogy a zsidókat, cigányokat ne üldözzék, hogy az ország ne kerüljön idegen uralom alá – keményen meg kell dolgoznia.
– Nagy Imrével Kéthly milyen viszonyban volt? Hasonlított egymásra a politikai programjuk?
M. M.: Nagy Imrének állítólag Bibó javasolta, hogy Kéthlyt jó lenne behozni a kormányba. Ő pedig, mikor látta, hogy valami megmozdult, újjá akarta szervezni a szocdempártot. 56-ban Nagy Imre is többpártrendszert akart, úgyhogy Kéthly elfogadta a meghívást. Aztán Bécsből, a szocdempárti konferenciáról, ahová a kormány küldte, már nem tudott hazajönni. Megpróbált az ENSZ-ben fellépni a magyar szabadságharcért. Ez valóban megtörtént. Ekkor ismerkedett meg Golda Meirrel, a későbbi izraeli miniszterelnökkel, aki szintén kelet-európai, ukrán zsidó, és szintén szociáldemokrata volt, itt kezdődött a barátságuk.
Évtizedekig tartott a kapcsolatuk, leveleztek is. Aztán ebből lett egy fontos epizód a filmünkben. Mert amikor Kéthly rájön, hogy a fiatalember, aki őt meglátogatta, besúgó, eltűnik. És elmegy Izraelbe Goldához, aki mindig is hívta. 1973-ban ez valóban megtörtént. És Golda várja őt, elviszi a tengerhez, főz neki, sokat beszélgetnek. S az idős Kéthly életében tán ez a három hét volt a legboldogabb időszak.
P. É.: Kettejük élete – s ez nagyon érdekes – akár a páternoszter. Miközben Kéthly parlamenti képviselő, Golda egy nemlétező ország pionírja. Majd Goldának lesz egy új hazája, Kéthly pedig hazátlanná válik.
– Minden hasonló ambíciójú filmnek nehéz a sorsa ma Magyarországon. Elég, ha csak a Sorstalanságra, a Hídemberre, vagy épp a ti Nagy Imre-filmetekre gondolunk.
M. M.: Gondolhatnád, hogy egy kuratórium vagy egy kultúrpolitikus azt mondja: „Épp ilyen csodálatos hősökre, történetekre van szükségünk! Nincs sok pénzünk, de próbáljuk meg!” Erről sajnos szó sincs! Nemet ugyan nem mondanak, de az igent is nehéz kicsikarni. Én egy liberális ember lennék, vagyis hát igazi szociáldemokrata, de igenis azt mondom, a kultúrpolitikának – akármilyen párt van hatalmon – támogatnia kell azokat a filmeket, amelyek a hőseinkről, az életünkről, a kibeszéletlen múltunkról beszélnek. Nézd meg, a németek képesek voltak leforgatni A mások életét! Mi meg egy árva filmet nem tudtunk készíteni a rendszerváltásról! A Moszkva téren kívül semmi nem készült.
Én egyébként a Kéthly-filmet még mindenképp megcsinálom, de úgy érzem, ezt a megalázó emberi, anyagi harcot, amit egy filmért itt el kell követni, nem folytatom tovább. És erkölcstelennek tartom például, hogy a 87 éves Jancsónak – és sok más rendezőnek is – azon kell szorongania, hogy összejön-e a filmje. Mert nem támogat a kultúrpolitika, nem érzed, hogy megbecsülnének azért, mert ezt vagy azt a nemzetközi sikerű filmet tegnap vagy tegnapelőtt megcsináltad.
– Nem merült fel bennetek, hogy Kéthly történetéből esetleg egy igazi 68-as filmet kellene forgatni, mint mondjuk Magyar Dezsőtől az Agitátorok vagy Jancsótól a Fényes szelek, ahol ideológiák ütköznek? Az utca eseményei sajnos arra utalnak, ez talán megint aktuális.
M. M.: Éva szerette volna, de én soha nem készítettem ilyen filmet. Én úgy tudok politikáról filmet csinálni, mint a Naplókban, ahol például egy kamasz lányt hazahoznak a Szovjetunióból, és észreveszi, hogy ami ott megtörtént vele, az itt is ugyanígy megy.
P. É.: Heller Ágnes mondta egyszer szellemesen, hogy Jancsót az ideológiák érdeklik, Mártát pedig az emberek.
M. M.: A hatalom számomra nem absztrakció, én megnyomorított, szenvedő arcokat látok. Ez a film többek közt azért izgat, mert a 70-es éveket, a kádári nyomort, a létnek ezt a lenyomottságát én nagyon jól ismerem.
P. É.: A kádári 70-es évek személy szerint most már engem is jobban izgat. Hiszen mégiscsak abban telt el az ifjúságunk! És nagyon megrázott a felismerés, hogy miközben azzal voltunk elfoglalva, lesz-e Trabantunk vagy nem lesz, Kéthly valahol még élt és dolgozott.
– Magyarországon két évtizede élethalálharcot vív egymással a bal- és a jobboldal. A filmetek, ha elkészül, óhatatlanul hozzá fog szólni ehhez a küzdelemhez.
M. M.: Az oroszoknál most úgy látszik, megérett a helyzet, hogy együtt eltemetik Lenint és a cári családot. És akkor végre új lapot nyithatnak. Nekünk is el kellene temetnünk Kádárt és Horthyt együtt, hogy ez az áldatlan állapot megszűnjön. A Kádár-éra még nincs olyan messze, arról már lehet beszélni. Horthyt és korát is tisztázni kellene, mert amíg ez nem történik meg, össze-vissza beszélhet akárki.
P. É.: A bal-jobb küzdelem, amiről beszélsz, valóban elfajult. E pillanatban az a tét, hogy a magyarországi baloldalt jó időre demoralizálják. Ami valószínűleg mind az államberendezkedésben, mind a demokráciafölfogásban katasztrófához vezetne, nem beszélve a szegények, a cigányok és sok egyéb réteg sorsáról. A baloldal leradírozása a politikai palettáról nagyon rossz forgatókönyv, több szót nem is érdemel, reménykedjünk! És – bár egy film nem azért születik, hogy politizáljon – egy Kéthlyről és arról a bizonyos „másik Magyarországról” szóló film épp most nagyon kellene! Hogy legyen egy hiteles hősünk, aki morálisan kikezdhetetlen. Mert annyi hazugság van már, hogy torkig vagyunk!
M. M.: 56-ról például nagyon sok film született. De A temetetlen halott szerintem különös tónust ütött meg, képileg nagyon kegyetlen volt, ezért is támadt a vita körülötte. Mert más olvasni, mondani, hogy „Ja, Nagy Imre kommunista volt vagy forradalmár…” vagy látni, hogy egy hivatalban lévő miniszterelnököt börtönbe zárnak, poloskák között tartanak, fölakasztanak, és mert nem kér kegyelmet, végül belöknek a koporsóba. Emlékszem, mindenki zavarban volt, a bal- és a jobboldal is. Szóval kétségtelen, hogy egy filmnek elemi politikai ereje lehet. Van, amikor lassabban működik, de beérik. A Napló-sorozatot ma már egész Európában a sztálinizmusról szóló alapfilmek közt tartják számon, most ősszel például Angliában kiadják DVD-n.
P. É.: A baloldalisághoz még annyit: én ugyan iszonyodom attól, ha egy film agitációs célokat szolgál, de most, hogy egyre jobban elmélyedünk ebben a történetben, lett bennem egy személyes indulat a témával kapcsolatban. És tudom, hogy Mártában, Nyikában, (ifj. Jancsó Miklós, a film operatőre – A szerk.) sőt a producer Sándor Pálban is dolgozik ez. Mert ha globálisan tekintesz a dologra, azt látod, soha nem látott mértékben diktálnak a multinacionális cégek. Amit Marx a profitéhségről írt, dajkamese ahhoz képest, ami ma van! És abszolút nem érdekli a tőkét sem az éhező milliók sorsa, sem a fenyegető környezeti katasztrófa. Szóval ma már nem arról van szó, mint a klasszikus baloldali mozgalmak idején, hogy követeljük a 8 órás munkaidőt meg a betegbiztosítást. Pedig azt sem volt könnyű képviselni. Kéthly Anna alakja szerintem aktuálisabb, mint valaha.
M. M.: Realista, érzelmekre ható, szenvedélyes filmet szeretnénk, mely sok ember számára átélhető. A Hunnia Stúdióban, a forgatókönyv vitáján, egy fiatal író azt mondta, ebből a könyvből értette meg, mi volt a kádárizmus.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9444 |
