Pintér Judit
Június 7-én meghalt az olasz film egyik utolsó nagy mesterembere. Pszichiáternek tanult, ám miután rájött, hogy „senkit nem lehet meggyógyítani”, lélektani érzékét ötvennél több film rendezőjeként kamatoztatta. Többségük ugyan nem emelkedett a neorealista eszközöket felhígító „rózsaszín realizmus” átlaga fölé, maradandó alkotásaival azonban nemcsak szórakozásra, hanem gondolkodásra, önvizsgálatra is ösztönözte a nézőket. Távolságtartóan együttérző, keserű, olykor cinikus, fekete humorral leplezte le – leggyakrabban Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, Alberto Sordi, Nino Manfredi és Marcello Mastroianni tolmácsolásában – az olasz (kis)polgár morális gyengeségét a gazdasági csoda, a fogyasztói társadalom kihívásaival szemben.
Filmjei nagy részét a magyar közönség is láthatta, régebben mozikban, később csak a tévéképernyőn. Néhány a legemlékezetesebbek közül: A siker ára (1961) idealista, baloldali főhősének (Alberto Sordi) kálváriája máig érvényes látlelet a háborút követő remények múltával a korrupt törtetők országává lett hazájáról. Legkedvesebb színésze és barátja, Vittorio Gassman tizenöt filmjében szerepelt, köztük a ’60-as évek olasz filmművészetének klasszikus alkotásában, az Előzésben (1962). A felszínes, vulgáris Bruno (Gassman) és a komoly, szelíd Roberto (Jean-Louis Trintignant) eltérő értékrendjét, életstílusát ütközteti a film, amely – Risi legjobb műveihez hasonlóan – komikum és tragikum ritka egyensúlyával emelkedik ki a kor vígjátékai közül. A nálunk 1963-ban bemutatott Előzés óriási sikerét főleg a nyitott sportkocsin való száguldozásnak és a tengerparti „dolce vitának”, s nem pedig a fogyasztói társadalom bírálatának köszönhette, amely világ negatívumait a magyar nézők jóval később ismerték meg. Risi a húsz epizódból álló Szörnyetegekben (1963) is a korabeli Róma különféle társadalmi rétegeiről fest torzképet.
A Risi–Gassman páros két Oscar-díjra jelölt tragikomédiájában, A nő illatában (1974) az érzékenységét, magányát gyakran kegyetlen cinizmus álarca mögé rejtő vak katonatiszt végül felismeri a barátság és a szerelem erejét. Ám a rendező hangja, látva a régi „szörnyetegek” mellett megjelenő „újakat”, mind vigasztalanabbá válik, gondoljunk a főhős terrorista fiára a Kedves papában (1979). A Nem zavarok tovább (1990) című filmben pedig Gassman egyenesen a rendező régi „munkahelyéről”, a diliházból tér haza, ahol csak nyolcéves unokájával képes kommunikálni. Noha ezt követő néhány filmjében már Risi sem tudott semmi fontosat közölni a mai valóságról, életműve alapos társadalomlélektani korkép – vagy inkább filmpszichiátriai kórkép – a 20. század második felének Itáliájáról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 03-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9439 |
