Bikácsy Gergely
A cseh új hullám szétfeszítette a szocialista rendszer kereteit, az ideológia tehetetlennek bizonyult a szelíd iróniával szemben, már csak a tankokban bízhatott.
„A szar másnap robbant” – írta nemrég tömören Jancsó Miklós az ő cannes-i 68-as emlékeiről. A mi évadunk csak nyár végén jött el. „Lógás előtt lesz szarevés!” – vastag szénceruzával írt falfirka ígért szép napokat a pesti házfalakon. A szelíd bolond Füttyös Gyuri csapkodott összegyűrt napilapokkal a nők fenekére: „Fütyült a történelemre” – miként Fábri Péter-Kováts Kriszta későbbi sanzonja emlékezik.
Szeszélyes nyár. A prágai bevonulás másnapján a Vorosilov-Népstadion úti cseh nagykövetség előtt tanakodtunk néhány barátommal: most mi lesz? A történelmi töprengésre hirtelen galambok adtak sorozatlövést a fejünkre. Nekünk ez is elég volt: megszégyenülten hazakullogtunk. Galambok véleményezték az emberarcú szocializmus lehetőségét, ez jutott nekünk az augusztus 20-i tűzijáték után. Menzel, Forman vagy Chytilová valamelyik filmjébe illő jelenet? Leginkább mégis Evald Schorm bánatosan szomorú ironikus műveibe kívánkozhatott.
Nyitány és félelem
A politikai enyhülés Csehszlovákiában később és lassabban kezdődött, mint másutt. Sztálin hatalmas szobra a hatvanas évek elejéig trónolt Prága fölött. Minden új hangú vers, regény és film különösen hatott. „Bohumil Hrabal műve koloncként nehezedik gazdasági életünkre és egész társadalmunkra” – ahogyan egy megrendelt cseh „olvasói levél” figyelmeztetett néhány évvel 1968 augusztusa előtt. A prágai tavasz filmművészete másként létezett volna e furcsa író nélkül. Voltak azonban más előzményei is, Vojtech Jasny híres Amikor jön a macska (1963) és Zbinek Brynych meglepő Az ötödik lovas, a félelem (1964) című remeklésén kívül is.
1968 május 9-én furcsa győzelmi napi díszbemutató fulladt iszapos botrányba a budapesti Puskin mozi díszrendezvényén. Karel Kachyňa Szekérrel Bécsbe című filmpremierjén káderek, nagykövetek és békebeli, pohos „partizánvezetők” gyűltek össze. Naiv és tudatlan forgalmazók ugratták be őket, vagy senki nem ismerte a filmet? Pedig: „A tévesen értelmezett művészi bátorság kirívó példája” – írta róla a Karlovy Vary-i tudósító... Győzelem napján szekérrel? A prágai felkelésről szólt már patetikus régi film (Néma barikád), a szlovák antináci felkelésről viszont csak pár éve, hogy vászonra kerülhetett Jan Kadar és Klos furcsa, szabálytalan opusa, A halál neve Engelchen. Utóbbit erkölcsi vívódás itatta át: a partizánok nem minden tette tévedés nélküli, sőt talán „minden másképp van”. Előhang a kételyekhez.
A Szekérrel Bécsbe percekre feltűnő partizánjai már bosszúálló bűnözők. Ez azért kicsit soknak bizonyult az ünnepi előadáson. A botrány persze „fékezett habzású” volt, inkább buta és morgós díszpáholyi hüledezés: a színfalak mögött érlelődött már a nagy, a nyílt világbotrány. Karel Kachyňa a cseh új hullám generációjának ugyanolyan „nem-nemzedéki” társutasa volt, mint a nála is idősebb Brynych. Mindketten az unalmas, állami filmgyártás mezőnyében afféle mesterember-jelöltek az unalmasabb fajtából: szocreál kémfilm, meg több más sematikus, érdektelen opus áll már mögöttük. Egyszer csak a hernyónál is költőietlenebb celluloid-készítőkből mozi-lírikussá varázslódnak. Brynych csak pár évre, Kachyňa életfogytig. Mire a Szekérrel Bécsbe feltűnik a vásznon, már egy nagyon tehetséges filmje, az Éljen a Köztársaság! nagy tapsot kap: hőse, a lovakat imádó kiskamasz nem tudja, mi a deheroizálás, csak a néző kezd gyanakodni. Kamasz dezillúzió, friss hang, levegő, levegő. A történet lappangó háttere tabusértő: „felszabadítás” helyett a senki földje elveszettsége, történelem egy kiskamasz szemével. „Éljen a köztársaság!”… lovak vágtatnak, és valami történik a német kisebbséggel. Igaz, primér izgalmát a filmnek nem a történelmi esemény adja meg – szépsége inkább a kamaszlíráé, meg az asszociatív képi nyelvé: egy új-zélandi vagy pápua néző politikai háttér nélkül is átérezné.
Mindez még előjátéknak számított, akár Chytilová korai munkái. A cseh új hullám fő fejezetét párhuzamosan Menzel és Forman európai bemutatkozása nyitotta meg. Ablakok nyíltak ki, zuhogó levegő áradt be. Hinnénk, a néző könnyen felébredt kábaságából, de nem volt ilyen egyértelmű a fogadtatás. Mai szemmel és mai emlékekkel furcsa, de Forman könnyen fogyasztható filmjeit is jókora értetlenség fogadta. „A cinéma vérité fonákja”, írta valaki a Fekete Péterről. Az Egy szöszi szerelme velencei fesztiválvetítéséről az egyik legérzékenyebb és művelt magyar kritikus írt hökkentően csont-süket, fanyalgó beszámolót. Alig érthető mai szemmel. Mégis, talán a magyar filmhagyományoktól nagyon eltérő hang volt szokatlan.
A cinéma vérité és a parabolisztikus, „áthallásos” filmtípus. Akkoriban a magyar rendezők tehetségesen művelték ugyan, de külön-külön a két módszert; egybe ötvözve a két ábrázolásmódot nemigen próbálták. Talán Elek Judit Sziget a szárazföldön és Böszörményi-Gyarmathy Szandi-mandija, de mindkettő rokontalan marad. A cseh új hullámnak épp ez a kulcsa: ellesett mindennapiság és sokrétűen árnyalt gondolati háttér ötvözete.
Pimasz távlatok
1963-tól kezdve nemzetközi fesztiválok és nyugati filmkonferenciák hőse lett az új cseh film, és a kultúrpolitika, hasonlóan a magyarországihoz, igyekezett kirakatot kreálni belőle. A prágai filmekből azonban nehezebb volt, mert a filmek művészi nyugtalansága nemcsak hogy „megelőzte” a politikai nyitást, de kezdett egészen más ösvényekre tévedni.
Mi volt nemzedékemnek a leginkább megragadó és felvillanyozó a hatvanas évek cseh filmjében? Csak a politikai tiltott gyümölcs örömére gyűltünk össze a Cseh Kulturális Intézet heti vetítésein? Nem valószínű: a vásznon egybefonódott az új esztétika – a cseh rendezőket Balázs Béla tanította 1948-ban a prágai filmfőiskolán a „metaforikus filmre” (költészet-filmre) – a napi valóság biztatásával. Hasonlított valamennyire a magyar „parabolisztikus” filmekre, de inkább a különbség volt megragadó és felvillanyozó. Furcsa, szokatlan, sem a magyar, sem a lengyel filmek láttán nem tapasztalt hangulata volt a vetítéseknek. A történetek és a figurák fény-árnyék játékai, a filmvászon pasztell színei. Hogy nem éreztették, nem ismerték (vagy épp nagyon is ismerték és hamisnak ismerték) a pátoszt. Hogy a történelmi összecsapások, a „határhelyzet” (a magyar-lengyel filmek legfontosabbja) helyett más tudtak adni. Miként a Tóték adott akkor mást a magyar színpadon. Ideges vagy bátor nevetést, szomorú vagy harsogó gúnyt.
Kafka és Hrabal nélkül bután vagy sehogy, vaksin élvezhetőek a cseh filmek. Mára Hrabal nemcsak klasszikus, hanem – ha nem tévedek – a huszadik század második felének legolvasottabb prózaírója nálunk. Igen, de 68 augusztusáig csak két kötet (Táncórák és a Bambini di Praga) jelent meg magyarul. Kafka azonban már 1958-tól afféle igazodási pont itt is, ott is, folyamatosan és erősödő visszhanggal. A prágai tavasz is egy jelentékeny Kafka-konferenciával kezdődött, még 1963-ban, évekkel a politikai enyhülés előtt.
Kafka együtt nevetett barátaival hideglelős novellái felolvasásakor. „Senki sem fog nevetni” – ez Kundera egyik korai írásának címe, és a hatvannyolcas Prágában olyan pimasz lett a kafkai nevetés, hogy a Kundera-cím prófétikusan és fenyegetően hatott. Egy nemrég végzett Juráček nevű dramaturg-rendező ezen a címen készített ötvenperces filmet: Josef Kilián. Ebben valaki nem tudja a macskakölcsönzőbe visszavinni a kikölcsönzött állatot, mert nem találja a kölcsönzőt. Nincs az a filmhivatalnok, aki ezen nevetni tud. Minden fiatalember: Juráček következő ötvenpercese egy megrendelt néphadsereg-propagandafilm helyett a legszebb és leghumorosabb békebeli katonafilm lesz („Ezredes elvtárs, vegyen tőlem egy lovat…” – kopogtat be feletteséhez a kiskatona) A Josef Kiliánban ablakot nyitnak egy zárt téglafalra. A falon nincs rés, erős bástya az – hacsak nem maga a cseh film lett „rés”. A kirakatot be kellett falazni.
A szerelem mártírjai
Jan Němec nagyon fiatalon a prágai új hullám Forman mellett talán vezető alkotója lett, az ő epizódfilmjének címét adom e passzusnak.
Időtlen – vagyis a jelen időt ravaszul múltba stilizáló és úgy megelőző – szerelmi történetek: nyugtalanságát a szerelmekre telepedő külső akadályok sugározzák. Mikor játszódnak epizódjai? A szerelemnek minden időben vannak mártírjai, de nem mindig ugyanazt jelenti a szerelmi bánat és pusztulás.
Furcsa fogalmak és hangulatok sugároznak itt, akár Hrabal mélabúsan kegyetlen históriáiban. Halál és öngyilkosság, önpusztítás, önsorsrontás.
A cseh filmben halk szorongások mosolyodnak elő. Cseh vásznon ritka a dühöngő vagy tragikus alkoholizmus. Sörrel talán nehezebb, legalábbis másképp megy. Lukas főhadnagy a ©vejk részegje, de maga ©vejk nem. A háború röhögése, meg az élve maradás röhögése vegyül. Hrabal felszínesen olvasva csak a zajos sörmagány és kedves barbárok írója, jópofa anekdotázó. Nyitottabb szemmel lapozva könyveit: tele vannak öngyilkossággal, felmetszett erű fiatal emberekkel, furcsa Káin-történetekkel. A bársonyos tompítottság talán feledteti, hogy a prágai tavasz filmjeiben sem ritka a harag és az öngyilkosság. A Mindennapi bátorság naiv hitű kommunista főalakja dühösen sört locsol a söröző munkás-kispolgárokra, de maga nem részeg. Szellemi ikertestvére, a „tékozló fiú” a legszomorúbb antialkoholista, aki csak létezhet a világon, az italt-ételt egyaránt megveti. Öngyilkossági kísérlete után kezdődik a film, hogy aztán a még vigasztalanabb kétségbeesés a rezignált tragikomikum hamvazó humorával érjen véget. A kihunyás előtt egy nagy réten menekül: gyilkosnak, szatírnak nézik. A Százszorszépek két leányzója jókat röhög a részeg pasikon. Rácsodálkoznak a hajnali munkába menőkre, hajnalban ők aludni térnek: van, aki dolgozni?
A rendező gúny-suhintása nem kíméli a butaszép lányokat, de a lányok mutatják meg, min lehet röhögni. Iróniát, az irónia sok változatát kapjuk a cseh filmben.
Örkény és a cseh szemlélet: a Nászutasok a légypapíron és a Táncórák nálunk majdnem ugyanakkor jelent meg. Idegbeteg hatalom és a bugyuták nagy butaság elleni dacolása… Hrabal tehetségét és lényegét azóta is sok olvasó és kritikus szeretné mélyebben megérteni. Tragédia nélküli végkifejlet? Hinnénk, az erőszakos halállal, kivégzésekkel, börtönnel teli magyar és lengyel filmek mellett szembeszökő, hogy nincs halállal végződő konfliktus, halálos vég a cseh filmben. A Mindennapi bátorság „becsületes munkában”, az „új társadalomban” naivul hívő mérnök-munkás hőse meghal? Amikor rájön, hogy élőhalottak között ő is csak élőhalott lehet, akkor mindegy, hogy biológiai értelemben is meghal-e… Inkább a Tékozló fiú fénykihunyásos befejezése, az elmegyógyintézet ablaka…
Nem jellemző az erőszakos halál, ami annyira jellemző a magyar és lengyel filmre? Felsorolni kezdjük, és „listázva” hamar kiderül, majdnem annyi a halálos vég, mint magyar és lengyel vásznon, de valahogy a patetikus hangulat nélkül.
S ha nem a témákat soroljuk, valami érdekesebb tanulságra bukkanhatunk. A cseh filmekben alig van éles konfliktus. Inkább áttételesen: a szembenállások tompítása, szitáló, sőt gumiszerű, kocsonyás jellege, a tiszta szembenállások pasztelles elmosása fedezhető fel. Nem a film nyelve és tiszta látása elmosódott: az ábrázolt valóság ilyen szerintük, és ezt a kontúrtalan, tunya kocsonyát ábrázolják világosan, élesen… Nem áll itt szemben a Rossz a Jóval – szinte soha, mint a magyar vagy lengyel film legjobbjaiban oly gyakran. Inkább egybefonódnak, egymást erősítik, betegítik. Színfal mögött birkóznak, és nem ők, hanem a butaság győz. Szigorúan ellenőrzött vonatok: az „ellenség” egy buta vasúti propagandista önálló mini-epizódján kívül nincs sehol. Miféle Jó-Rossz szembenállás lehetne a Szöszi vagy az Intim megvilágításban történetében és képein? A Tékozló fiú menekülőjének ki az ellensége? Nem érti meg a világ: a világot buta főnöke és egy ellenszenvesen okos idegorvos képviseli. Különösen töprengésre késztet a Tűz van, babám!. Hiszen durva egyszerűsítéssel persze a tűzoltó-parancsnokság buta figurái és a „lakosság” állna szembe. Igen, így sem rossz film, a pártbürokrácia butaságának velőkig ható képe. De remekművé az teszi, hogy a tűzoltók butaságukban maguk a kispolgárok, valamiképp egymás tükörképei, esendő, tehetetlen marhák. Még furábban gyűlölet-nélküli a Pacsirták cérnaszálon. Terepe egy békés kényszermunkatábor, ahol a rabtartók sem mind gonoszok, Hruąinsky figurája valahogy összeköti a kinti és „benti” világot. Végül egy szomorú-vidám rabesküvő válik fontossá. Van ilyen? Van: nem a „legvidámabb”, de a legkulturáltabb csendes barakkban…
Kafka hatása behálózza, meghatározza a cseh filmet; erről, miként Hrabal köpenyéről, sokat írtak, s még fognak. A cseh film fő vonulatának „nem drámaisága” Csehov szemléleti rokona. Közelinek vélem e rokonságot, melyre először Bíró Yvette hívta fel a figyelmet („Pátosz és irónia a kelet-európai filmben” – kötetbe gyűjtve: A rendetlenség rendje, 1996) – sajnos nem elemzi részletesebben. A „szomorúság” drámaisága. Nem tudom, a drámafilozófia mennyire mélyen kutatta a szomorúság nem-drámai jellegét. Ilyesmivel csak a Hamlet szerzője birkózott meg. Költészet, zene, festészet, melankólia – igen, ez mind a szomorúság művészete lehet. Viszont: „melankolikusan lecsendülő dráma?”, ez majdnem fából vaskarika, vagy talán Maeterlinck sajátossága – de vele mitikus kelta erdőkbe, messzire kanyarodnánk, idegenebb dallamokhoz; Csehovval viszont itthon maradunk, hazai tájakon.
Tanulmányok tucatjainak volna jó elemezni Csehov és Prága testvériségét, de Örkény és a cseh film szellemi rokonságáról sem olvashattam. Ragadjunk ki most találomra egy eltérő vonást: amiben a cseh moziszellem talán más, mint Örkény szelleme: a melankólia bája, a szemlélődés lassú röptű humora. Intim megvilágításban: az elfeledett, mert nem jelentős, amerikai rendezővé menekült Ivan Passer munkacíme szinte védjegy lehetne.
Téli hadjárat
Ugorjunk át húsz-huszonöt évet?
„Vad ágyúszóval vágtatott gyöngyház-korán a tenger át” – a szovjet megszállás és következményei véget vetettek a cseh film gyöngyház-korának, és vele Juráček alig elkezdett pályájának. 1977-ben a Prágában maradt rendezők közül ő írta alá egyedül a Charta ’77 ellenzéki nyilatkozatot. Tizenkét éve volt még hátra – munka és filmek nélkül.
Oratórium a cseh filmért? Most Němec nyugatra kijuttatott dokumentumfilmjének címét idézem. A cseh film egész történetére alkalmazni talán patetikus féligazság. Chytilová és főleg Menzel otthon tartották égve-élve a hatvanas évek líráját – ha a drámát leparancsolták, ha Schorm lehetett ugyan még félreállítva is a Laterna magica rendezője és vidéki operarendező, de filmek már nem várhattak rá, művészi önbizalomvesztés igen. 1969 ősze lett hirtelen. A szomorúság és gúny prágai mesterei tudathasadásosan nem akarták észrevenni. Schorm Hetedik nap, nyolcadik éjszaka címen még rendezett filmet. „Hideglelősen kisrealista apokaliptikus vízió” – miként Gelencsér Gábor jellemezte. Hiába derül ki, félreértésből adódik a történetet átitató rettegő félelem – a „külső” valóságban nem volt semmiféle félreértés, a pánik ott jogos volt: a jogos pánik pedig büntetendő, ezért a filmet „örökre betiltották”. „Túl ambiciózus, mindent felölelni kívánó, kimerítő és fárasztó munka” – Bíró Yvette értékeli így Juráček szintén betiltott 69-es Egy kezdő hóhér első ügye című munkáját, és ez érvényes Schorm kétségbeesett pályazáró (utolsó előtti) opusára is.
Juráček mellett 1968 őszének legnagyobb vesztese Drahomira Vihanová pályakezdő filmje, a Szétlőtt vasárnap, ezt már nem forgalmazták, és külföldre sem engedték. Fél perccel elkésett. Huszonöt évnek kell majd eltelnie, hogy ismét alkothasson (Kígyók vára, 1994.) Bemutatkozó, „örökre betiltott” filmjében egy unatkozó katonatiszt lövi szét a nyári vasárnapot és önmagát. A Kígyók várában őrzött katonai körzetbe érkezik a negyven év körüli vízmérő, végzettsége szerint történelem szakos tanár. Politikai okokból eltiltották a tanítástól. (Cserhalmi György alakítja, nyilván hazai mellékbüntetésként nem került a magyar mozikba.)
Schorm, Juráček, Němec, gazdag a veszteséglista, de azért Vihanovával nehéz életfoszlatásban versengeni. Csak Elo Havetta szlovák rendező tudott, aki két betiltott filmje után csak pár évig bírta a vegetálást, és öngyilkos lett. Így maradt örök ígéret, és induló filmje tehetségtől zsúfolt torzó.
Forman új, amerikai pályája és élete – erről mindenki értesült. Hogy Schorm, Passer, Němec nem rendezhet otthon, ezt sejtettük. Tudni persze alig tudtunk valamit, miként a bebörtönzött drámaíróról, Václav Havelről sem. Hrabalról, Kunderáról annyit, hogy nem publikálják. (Néhány turista prágai antikváriumokban provokatív mosollyal kérte eltüntetett könyveiket – mosoly nélkül kaptak választ.) Kundera, Skvorecky emigrált, és nem is tértek vissza, Ludvik Askenazy (Jireą Sikolyának írója) Itáliában halt meg. Arnost Lustig idős professzor Amerikában; a „2000 szó” című robbanóan pártbürokrácia-ellenes felhívás fogalmazója, Vaculík túlélte a történelmet (pár éve a szegedi Grand Café Filmklub vendége volt); Procházka nem élte túl, börtönös zaklatásoktól Prágában halt meg. Jaromil Jireąnek még 1970-ben sikerült megrendeznie a Valerie és a csodák hete című szabálytalan, szürreális mesefilmet. Papouąek 1969-ben még bravúrosan vászonra csempészi az Ecce Homo Homolkát, az egyik végső tavaszi utóhangot. Jireą autóbalesetben 2001 nyarán halt meg. Furcsa lexikon-sorok egy szomorú, epikus dráma lapjain.
Valaki azonban kifogott a történelmen.
Miként Kachyňával kezdtük, a korszakzáráshoz is az ő neve kínálkozik. Fül című „telefonlehallgatásos”, gogoli szellemű filmjét betiltják, de miközben zárt vetítéseken a Szekérrel Bécsbe „ellenséges ideológiáját” illusztrálják pártfőiskolákon, ő maga tűrt, sőt már-már a „támogatott” rendezők közé kerül. Ez is kafkai vagy örkényi. Kachyňa évenként új filmet készít. „Ifjúsági filmrendező” lett, kiváló gyerek- és kamaszfilmekkel, mint Mándy volt egy időben, mint Mándy lehetett volna egy cseh formátumú ’68 utáni sötétebb magyar visszarendeződés képzelt éveiben idehaza.
Kachyňa Egy különös úr című, ’69-ben készült és 1970-ben még bemutatott filmje az utolsó a Prágai tavasz filmjei között a Pacsirták cérnaszálon társaságában – de a Pacsirtákat már betiltják.
A Különös úr mai szemmel azért megrendítő, mert a befejezése, a különös úr halála kísértetiesen előrevetíti Hrabal sokkal későbbi öngyilkosságát. (A filmet Jan Procházka írta, a rendező állandó munkatársa – két évvel későbbi saját halálának előérzete is benne van). Mégis, amikor az öregúr kizuhan a kórház ablakából, Hrabal halálát látjuk. Kevés prófétikusabb filmbefejezést ismerek, kevés filmet utánzott ilyen pontosan az élet. Kachyňa azután később az új film konzervatív értékmegőrzője is: a Gyönyörű őzek halála a ’68 utáni mérgesen unalmas lapály legismeretlenebb remekműve lett. Kachyna 2004-es halálakor a magyar sajtó nem emlékezett meg róla.
Alkimisták
A magyar hagyományok hatására fentebb patetikus hangok szűrődnek írásomba. Nem jól van ez így. Jan Němec a rendszerváltás után hazatért Prágába. 1990-ben úgy nyilatkozott egy magyarországi cseh filmhét kapcsán, hogy a század eleji Ladislav Klíma filozófus a legfontosabb cseh író. Klíma filmmé alkimizálásából azután félsiker született (Sternhoch herceg szenvedései a regény magyar címe), holott száműzetése előtt a rendező hasonló csendítésű Szerelem mártírjai-ja kis gyöngyház-remekmű volt: stilizáció, szecesszió, könyörtelenség, érzelmek, és érzelmek foszlása. Němec azonban néhány tehetséges művésztársával ellentétben nem óhajtja feladni: nálunk továbbra is ismeretlen, újabb filmjeiben visszanyúl a híres prágai alkimisták nagy témájához. „Hogy a cseh film újra felpattanjon a nonkonformizmus lovára” – kommentálta.
Eltévedt lovas?
A hatvannyolcas néző abban reménykedik, hogy visszatér.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9437 |
