Ardai Zoltán
Polanski magányos hősre, zárt térre szűkített thrillerei klasszikus irodalmi mintát követnek.
Angyali állítás – derült és megcáfolhatatlan –, hogy május 35-én nem érdemes kilépni a házból ahhoz, hogy messzire jussunk, mert ilyenkor (mint Kästner meseregénye be is mutatja) a ruhásszekrények belsejében átjáró nyílik az óceániai szigetekhez. Angyali képzetek kapaszkodói nélkül nem élünk meg, ugyanakkor ilyen-olyan démonaink is gyakran odafogódznak, sőt közülük a legmélyebben pokoliak rendre épp valami angyalinak a radikális kiforgatásában tűnnek ki. Művészeti tettenérésük egyik rendkívül ékes példája – épp szerény voltában – Edward Hoppernek az az emberalak nélküli kis táblaképe, amely Alfred Hitchcockot olyannyira inspirálta. A képen nappali kék ég alatt hallgatag, hosszúkás ház oromlik: szabadban álló ördögszekrény. Tíz évvel első nyugati nagyfilm-forgatása után Roman Polanski visszalépett a ruhásszekrényhez, visszatért az 1965-ös Iszonyat zárttér-központú és egyetlen magányos személyt kiemelő thriller-modelljéhez. Emlékezetes, hogy amikor az Iszonyat-beli bérlemény magára maradt nőlakója (Catherine Deneuve) az ottani szekrény ajtaját nyitogatja, az elforduló egészalakos ajtótükör egyszer csak egy idegen jelenlévőt mutat neki a lakásban. Káprázat ez: az ismeretlen férfit ő vetíti ki magából. Az 1976-os A lakó címszereplője viszont (maga Polanski játssza) saját fizimiskájára bámul rá szekrénye tükrében mint ijesztő ismeretlenre. Ez már nem káprázat, amennyiben megelőző öntudatlan állapotában valóban idegen göncöket öltött magára – sőt, ekkor kedvtelten mórikálta is magát ugyanazon tükörajtó előtt. Degas még az 1860-as évek végén festette meg azt a két-emberalakos, fenyegető sejtelmű képét, amelynek egyszerűen a Szobabelső (Intérieur) címet adta, és amely utókori nézetben erősen moziszerű, értsd: thriller-jelenetfotóhoz hasonlatos. Lakóterek szorongást keltő megjelenítésében az irodalom is nagy előmenetelt mutatott a 19. század folyamán, amikor a misztikus rémtörténet-szerzés jeleseit is felülmúlta néhány orosz realista, például Leszkov, akinél az imaginárius hatásmozzanatok szinte tettenérhetetlenül érvényesültek a józan elbeszélői tónuson és a leíró részek lakonizmusán át. Bizonyos dosztojevszkiji effektusokért Proust így lelkesedett: „Rogozsin komor, hosszú, magas és tágas háza, ahol a kereskedő megöli Nasztaszja Filippovnát… egy ház ilyen új és rettenetes szépsége, egy női arc ilyen új és vegyes szépsége – hát ez az”. A 20. század első felében a szobabelsőt mint egyik legsajátosabban kimérikus színteret nem is az expresszionizmus, hanem a két világháború közti, még mozgalmi jellegű szürrealizmus tüntette ki súlyozott figyelmével, akárcsak külön a szekrény motívumát. Bár García Lorca főként arról nevezetes, hogy a modernista költészetet a hispán föld népi kultúrájával nyitotta egybe, elsőrendű szürrealitás-érzékkel megverve, megáldva ő sem kerülhette el a labirint-központnak rémlő polgári szoba vizionárius élményét. Tanúsíthatja ezt kilenc sorpáros verse, a Suicidio is, amely egy városlakó fiatalember délelőtti öngyilkosságát elragadtatott áttörésnek mutatja valamiféle tükör mögötti, bűvös csarnoktérbe vagy folyosóra. A zárósorokkal a már elhagyott, az imént még fényfoltos alkóv mélyébe meredünk: „un gran chorro de sombra, / inundó la quimérica alcoba” – az ismert magyar fordításban (Tótfalusi Istvánnál) ez így szól: „a homály nagy sugárban / zuhogott a rejtelmes szobába”. Van valahol magántulajdonban Balthus-nak (született Klossowski) egy olyan festménye, amelyet 1954-ben – az absztraktizmus tetőzésére ügyet sem vetve, quattrocentós műgonddal – fejezett be, és amelynek már jóval előbb számos motivikus változata készült, mígnem a legerősebb változat immár méltán a következő címet kaphatta: A szoba. A kép egyik oldalán dúltan és aléltan – már holtszerűen – kiterült meztelen nő látható, a másik oldalon másvalaki, aki épp elhúzza a tömör függönyt az ablak elől, délutáni világosságot engedve az aktra: egy felejthetetlenül ádáz tartású-mozdulatú, sötét kislány. Ehhez a gesztus-ábrához hasonló értékű (korábban nem látott, de azonnal embléma-erővel érvényesülő) alakzati jelenség szép számmal adódik a két említett gardróbos filmben. Mindkettő úgy nyújt aprólékos patológiarajzot, hogy ezzel nem elfoszlatja, hanem megszigorítja a maga „terra incognita”-poézisét. Kiemelkedően fegyelmezett (a ’74-es Kínai negyednél kevésbé amerikánus metszésű, így fegyelmezett) művei Polanskinak; igen csiszoltak, azzal együtt is, hogy helyet kap bennük néhány rámenősebb, már karikaturisztikus játékként ható hallucinációs képhuzam. A ’62-es elsőfilm, a Kés a vízben jeleneteit az eleve elhatározott motivikus minimalizmus okán alig is lehetett honnan hová csiszolni, a ’68-as Rosemary gyermeke pedig túlontúl is sokat markolt, többet annál, hogy annyit foghasson, mint az Iszonyat és A lakó. Belga manikűröslány Londonban – lengyel eredetű irodai alkalmazott Párizsban: monoton utcajárások, és egyre tébolyultabb színekkel égő belső élet. Rossz gyerekkoruk volt, mint Polanskinak is, de nem akarnak jeleneteket; környezetüknek sarokba szorult kényszeredettséggel – vagy (szerek nélküli) kábulatban – szereznek velőtrázó kreációjú meglepetéseket. Az Iszonyat-beli első gyilkosságnál ugyan a szerelmes udvarlónak tudomására sem jut, hogy lesújtottak rá: ez esetben csak egy padlóra rogyott test lepődik meg a túl félénknek hitt (valójában szexfóbiás) szőkeség akcióján. Az áldozat akut kézremegése az ütések sokkját jelzi, de mintha a megszakadt boldogságtörekvés iménti intenzitását is jelezné. Még a fiatalember illúziójának utóillata is ott rezeg a légben, lévén az újhullámos fazonú, fekete-fehér Iszonyat a maga intonációja felől – olykor jazzkíséretre táncoló külső felvételekkel – akár szerelmesfilmmé is bontakozhatott volna. A második hentesmunkánál az áldozat – a bérletbe látogató tulaj – a gyilkoséval vetekedő szörnyjátékot mutat be. Iménti erőszaktevői szándéka amúgy is tétovasággal keveredett abban a félig-meddig homályossá függönyzött, mindinkább laterna magicát idéző, ám bomló nyúlhús szagától belengett nappaliban. Élményéhes, értetlenkedő forgódása, billegése csak szilajabbá válva folytatódik most, miután végzetes nyakszirti sebet kapott. A lakó Josef K.-beütésű főalakja nem mészárol, de már csak amikor annyi történik, hogy a boltban hirtelen fejére csapja a vásárolt parókát, a légy is megfagy úgy a helyszínen, mint a nézőtéren, mert ilyen megveszekedett görcs rókanémber, amivé a szerény Trelkowski egyszeriben átváltozott, meg sem volt álmodva még. Későbbi öngyilkossági kísérlete – bár ugyanonnét ugyanoda veti le magát, mint bérlő-elődje – szintén elképesztő egyediséget nyer azáltal, ahogyan ő megéledve felkecmereg virágos selymében, és szitkozódva visszavonszolja magát egy újabb ugráshoz. Őrületének két hiedelmi állapota itt egybeolvad: harca az őt szerinte tudatos ármánnyal személycserébe hajszolók ellen – és az ijesztőbbik lázadás, épp az átazonosulás által, a barátságtalanság ellen. Eltérően az Iszonyattól, A lakó regényadaptáció – mindazonáltal mindkét film végén hasonló, kelet-európaiasan töntörgő háznép tart pofaparádét a főszereplő roncsa fölött. Fontos még, hogy Roland Topor ’64-es regényének természetesen nem volt hangcsíkja, A lakó viszont jellegzetesen hetvenes évekbeli színes film, amely jelentős szerepbe juttat egy finom csengés-bongással körbevett elégikus fúvósdallamot. Amint Ferreri két évvel korábbi A nagy zabálását is átitatja bizonyos vissza-visszatérően felhangzó, léha és szomorkás tinglitangli, mint láthatatlan „szellem a házban”, amely lassan felfalja magukat a zabálókat, úgy A lakó-beli andalító leit-zeneszám is helyhez kötődő kísértet. Trelkowski még egyáltalán nem látszik őrültnek, amikor az udvar fölött, a szobájával szemközti, hosszúkás vécéablakban érthetetlen jelenéseket vesz észre. A felhangzó dallam plusz fénybe göngyöli a vécében időző, viaszbábokként vagy egyiptomi állótetemek módjára merengő, egymást váltó lakótársakat. A lakóban a zene kíván rémbotrányt, nem ezek vagy azok az emberek. Egy másik rossz gyerekkorú alkotó, akinek pályája ’69-ben némiképp keresztezte Polanskiét – Manson, a véres zenész –, a sikerek elmaradtával közvetlenül az életet igyekezett formálni, és olyan szereplőket gyűjtött ehhez, akik bezzeg jeleneteket akartak, lángoló feliratokkal, a kesztyűként kifordított kereszténység jegyében. Rontsanak a bűnös házakba rikoltó, késes lánybanyák! És berontottak! A műkedvelő horrorizmus e csomolungmájára a más természetű Polanski-filmláncolat ’76-os szeme még csak nem is utal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9436 |
