Hirsch Tibor
A vörös bolygó örök sci-fi színhely, de a valóság még fantasztikusabb, mint a filmek. Kritikusunk jelenti a Marsról.
Játszótér a Csalódáshoz
„Mondjuk ez a Mars”. Felnőtt ember nem beszél így, egyáltalán, évtizedek óta ki sem ejtette száján ezt a réges-régi szerepjáték-indító szófordulatot. Ezen az sem változtatna, ha gyakorló filmcsináló volna. Abban az esetben ugyanis a „mondjuk...” nyilván amatőr-bélyeg, például helyszínt ajánl a nagyvonalú asszisztens, marsbélit, de a háttérben földi villanypóznákkal, amik mondjuk (mondja ő) nincsenek. Rendben van, lehet ez stilizációs eszköz, filmes önreflexió, mindenféle rafinéria ma már, de hát azért alapesetben a „mondjuk, hogy…” mégiscsak gyermeki megközelítés.
E sorok írója azonban már igazán nem gyerekfejjel, az idei tavaszon mégiscsak olyan helyzetbe került, hogy egy tisztes költségvetésű, magas taglétszámú civil szervezet, az American Mars Society útmutatása alapján, sőt egyenesen szerződés szerint, ki kellett mondania a gyerekkori mondatot, legalább gondolatban. Például el kellett olvasnia egy olyan sokoldalas brosúrát, miszerint, aki a Társaság által működtetetett földi Mars-bázis, az MDRS személyzetéhez akart csatlakozni, annak legyen első a biztonság – vagyis élje azért túl a kalandot mindenki -, de rögtön utána a szimuláció következik. Minden más, kommunikáció, higiénia, kapcsolatok, sőt maga a tudományos munka (hiszen folyt az is) csak utána következik.
Vagyis igenis ezt a gyermeki „mondjuk, hogy…” gondolatot kellett volna leginkább fegyelmezett és becsületes játékosként komolyan vennünk, nekünk, a hatfős magyar expedíciónak, akik mint „Crew 71” több mint két hétig éltünk egy laboratóriummal felszerelt óriási fehér kétszintes kapszulában, ami legalábbis távolról és megfelelő operatőri szögből, szűrőkkel és némi ellenfénnyel, esetleg egy vöröses napfelkelte idején tényleg lehetett volna a Marson is. Pedig valójában Utah állam egy déli sivatagos csücskében volt, Hanksville falucska közelében, nagyon száraz, de lélegezhető légkörben, és mi mégis szkafanderben indultunk naponta sivatagi sétáinkra, zsilip-ajtókon keresztül hagytuk el a lakóegységet. A Társaság szándékai szerint de szabad akaratunkból a Földön kívüli életre gyakorlatoztunk, akárcsak a minket megelőző hetven nemzeti és nemzetközi legénység, akik az MDRS lépcsőit koptatták az elmúlt években. Nem éppen saját életprogramunkat szolgáltuk a gyakorlatozással, vagyis kevesen hisznek abban, hogy ők személy szerint eljutnak a Marsra, de a Társaság mégiscsak úgy képzeli, ha sokan játsszák a játékot, fölgyűlik bizonyos profik számára is hasznos amatőr tapasztalat, illetve ha nagyon-nagyon sokan játsszák, akkor lassan magától értetődővé válik, hogy a Marsra menni muszáj. És ez számukra a lényeg. Mert hogy sokan akarják ma – 2008-ban – az embert a Földön tartani. A temperamentumos hatvanas évek nagyvonalú politikusai és tudományhitű kisemberei és egyben politikus-csinálói mintha eltűntek volna. A NASA ma a költségvetés mostohagyermeke. A Mars Society viszont azért van, hogy bizonyos régi vágású amerikai infantilizmust kérjen számon az úgymond korszerű felelőséggel megvert, vagyis könyvelő-természetű képviselőkön és szenátorokon, és beleverje orrukat azokba a megsárgult ismeretterjesztő képeskönyvekbe, melyek űrkorszaknak mondják a mi kis jelenünket, ami akkor, az ő gyerekkorukban számított közeljövőnek. Tudják, hogyne tudnák, ha máshonnan nem iskolás emlékeikből: nekünk már régen a Marson kéne lennünk, és nem vagyunk ott.
Beleverhetnénk orrukat – képletesen – a filmekbe is. A hatvanas évek sci-fije még nem félt az évszámoktól: a 2001 az 2001-et jelentett Clarke-nál és Kubricknál, el kellett képzelni, hogy az Űrodisszea idején van állandó Hold–Föld járat, feleúti űrállomással, égi kísérőnk pedig éppen annyi kutatóbázissal volna megszórva, mint ma (és tegnap) az Antarktisz.
2001: semmi WTC-merénylet, viszont a Jupiterre indul hibernált állomban az a bizonyos expedíció.
2001: a Mars közelebb van, a Marson tehát akkor már túl vagyunk.
2001: ennek immár hét esztendeje.
A Mars-utazás első kudarca a filmek jóslata szerint maga is húsz esztendős történelem: valamikor a nyolcvanas évek közepén jött volna el a pillanat, amikor a Capricorn One legénységét fondorlatos gonoszsággal Földi űrutazásra kényszerítik. És csak emlékezzünk Peter Hyams eme réges-régi, 1978-as filmjében az okra és a célra: az első Mars-expedíció valamiért éppen még reménytelen, közbejött valami. Ez az ok. De csalni is éppen azért kell, mert hamarosan már reményteli lesz, a probléma hamar megoldható, csak addig kell ébren tartani a politikusi lelkesedést és nyitva a pénztárcákat. Ez pedig a cél.
A célt nem sikerült elérni. Mintha a Földi űrutazás keserű happyendje, az egyetlen túlélővel, aki mindent leleplez, valóban megtörtént volna, mintha valóban lett volna világraszóló botrány, ami lerántja a leplet a csakis szimulációs játékokra képes amerikai űrkutatásról és propagandistáiról, akik akár gyilkolnak is a hazugságot elleplezendő. És akkor ezért ment volna el a világ kedve a nagyszabású kozmikus projektektől. Pedig hát nem ezért ment el. Már a 78-as film sem jóslat, csak ráérzés arra, ami akkor már a levegőben volt, vagyis nem jövő, hanem jelen. A mese szinkronban volt a korral, a hetvenes évek végi gyakorlatias gyanakvással, amikor nemcsak a NASA-ba volt divat belerúgni, hanem divat fölgöngyölíteni minden hivatalos lelkesedés mögött a frissiben kipattant Watergate-botrányhoz hasonló kisebb-nagyobb állami összeesküvéseket. Ugye megmondtuk, a Holdra szállás körül is zörög a haraszt. Nem sokkal Reagan országlása előtt Amerika határozottan deheroizáló kedvében volt, és ez a bolygóközi utazás dolgában szinte tart azóta is.
A Mars Society lelkes kiáltványában talán nem használ erős szavakat, de hát mégiscsak arról van szó, hogy általában véve is elgomboltuk a kabátot, még a hatvanas évek derekán, és nem csupán Mars-ügyben, ha technikáról-tudományról van szó. Hiszen mindjárt vége a harmadik évezred első évtizedének. Van internet, de nincs meg a régi vágású házi robot, még egy Asimov jósolta korai buta gépinas sem, akit gépszeme, gépi mozgáskoordinációja legalább egy unalmas gombfölvarrásra alkalmassá tenne. Autóinkat ma is benzin hajtja, és ma is kereken gurulnak, ami pedig mégis légpárnán lebeg, ugyanaz lebegett a La Manche fölött harminc esztendeje is. A legszerényebb tudományos jóslatok is ígértek mostanra hibernálást, magfúziós erőművet, a mesterséges szervbeültetés napi rutinját, gravitációmentesítő ketyerét és foton-rakétát is. Sehol semmi. És főleg minden fejlődés emblémája, a fél évszázados ismeretterjesztő brossúráink címlapját rendre ékesítő űrhajó nem akar eljutni sehová. Azt már ne is említsük, hogy technikai optimizmusban töltött gyermekkorunk álmaihoz igazodva a képeskönyvek hazug szerzői abba az űrhajóba minket is belerajzoltak! És nem csak mint hőst és milliárdos űrturistát! Úgy, mint valódi utasokat, Jóskát, Pistát, Juliskát, ahogy zsebkendőt lobogtatva integetünk. Utazunk, csak mert odafent hétköznapi dolgunk akadt.
Vendégvárás vagy látogatás?
Valahol itt bizonytalanodott el mindenki. És nem is csupán a valóságban, nem pusztán a pénzforrásaiktól megfosztott űrprojektek környékén, ahol hirtelen nem találták többé a szépen csengő magyarázatot, hogy miért is kellene odamenni. Elbizonytalanodott többek között a korszakcímkéző társadalomtudós is, már akkor, amikor sunyin kerülni kezdte az elkoptatott metaforát és már nem űrkorszakról beszélt, amikor modernitásra gondolt, és hát még amikor meghirdette, hogy már azon is túl vagyunk, hogy ez már a Posztmodern, és Sehonnan tartunk benne Sehová, űr-képzelgések nélkül. De persze leglátványosabb mégiscsak a sci-fi műfaja bizonytalanodott el, képben és szóban és Hollywood általában, például amikor indítékot kell adni egy forgatókönyvírónak, hogy mit is keressen a hős egy bolygóval odébb.
Amiben a tömegfilmes reprezentáció töretlen, amiben van igény és van szállítás is: várjuk az Idegeneket. Folyamatosan várjuk őket, egyszerű inváziós hadsereget és telepatikus hódítókat, monstrumot és mikroorganizmust, másszor E.T.-manót, fénylényt, színtiszta spiritualitást, ellenséget és barátot, illetve csak csendes leselkedőt, akit a végén azért ki lehet hozni a sodrából, kitelik tőle támadás is, baráti segítség is. Nincs most már műfaji kivétel sem: a csillagközi thrillerektől a Superman-filmekig, a Sötét zsaruk vígjátéki tombolásáig a legújabb Indiana Jones-ig az Idegen minden történeti közeggel, hangulattal és meseformával kiváló viszonyban van. Várjuk az idegent, mert szeretnénk, ha jönne, mert félünk tőle, hogy jönni fog, mindenesetre kishitű világunk egyre sűrűbben kapaszkodik egy csillagközi szinten intézett megváltásba vagy apokalipszisbe. Vagy az egyikbe, vagy a másikba: a frissen bemutatott Inváziónál persze jobb volna az ugyancsak bő negyedszázada megálmodott Harmadik típusú találkozás, de talán még a Függetlenség napján érkező monstrumokat is inkább látnák felhőkarcolóink fölött, minthogy senki és semmi ne érkezzen, se jó, se rossz szándékkal, és csak még a tömegmozinak is csak színtiszta önpusztító szcenáriók maradjanak, ha az Emberiség pusztulásáról mond mesét.
Az idegenek persze mindig is idegen bolygókon éltek. Emberi és mozinézői fejünkben az intelligencia élethez köthető, az élet szénhez és vízhez, halmazállapot szerint szilárdhoz és folyékonyhoz, és ennek mind nem kedveznek millió fokos csillagok és formátlan ködök. Márpedig valamilyen anyagszerű lakóhellyel párosítva szeretnénk űrlényeinket elképzelni, másképp nem megy, mozgóképen még annyira se, mint űrfilozófiai szakcikkekben, kell tehát egy bolygó, még ha a kép nem is mutatja, ha szó nem is említi, a Látogatók történeteiben azért ott sejtjük a hátországot.
Viszont a látogatók történetei mégiscsak azért szaporodnak, azért lesznek ezekből a sokmilliós szuperprodukciók, mert fordítva egyre kevésbé hiteles az egész. Mi ugyanis nem megyünk sehová.
Na jó, nagy ritkán mégis.
Ezek közül is legritkábbak a diadalmas megérkezés történetei.
Valamivel gyakoribbak a baljós, bár már rutinszerű érkezések, a mentőexpedíciók meséi, ahol azonban a folytatás mégiscsak jó vagy rossz értelemben nagyszabású, mint az első Alien-filmben, vagy egy sokkal frissebb produkcióban, a Brian de Palma 2000-es Mars-mentőakciójában. Ami e két távoli filmben közös – az idegen bolygónak egyetlen értelme van: ott volna a Titok fészke. Valóságos, fizikai értelemben van ott, grotto, misztikus szentély – a Mars-mentőakcióban templomféle, ahol méltó keretet kaphat éppen az Ember titkáról szóló kinyilatkoztatás, az Alien-sorozatokban amolyan sátáni keltető-állomás, de a sötét erő oltára is, ahová kozmikus Lucifer (miért is ne volna Lucifer kozmikus?) csalogatja az áldozatokat. Földi expedíciónak másik planétára érkezni: azt jelenti tehát, itt vár a titok. Ősi dramaturgiai elv, talán bizony egyenesen az asztrológiai jegyektől eredeztethető ez a bizonyos egyetlen karakterisztikumra építő bolygó-azonosítás: egy antik isten, hozzá egy égitest, hozzá egy személyiségjegy, hozzá egyetlen sorskönyv. A bolygóknak tehát arcuk van, mindegy, hogy Kis Hercegnek vagy Mézga Aladárnak mutatják e változó, titkot vagy tanulságot rejtő ábrázatokat. Természetesen a planéta-specialista filmes látványtervezők is akkor vannak igazán elemükben, amikor ki lehet használni ezt a lehetőséget, és a történet szerint meglátogatott égitestekhez markánsan különböző ábrázat gyúrható – a Tatuitól az Olderanig – sivatagi nomád bolygó, antikizáló, Árkádia-szépségű bolygó, erdőbolygó, városbolygó, mocsárbolygó, benne egyetlen lakható zuggal, ahol Yoda-mestert lehet föltalálni.
Valahogy ez már jobban emlékeztet saját Mars-szimulációs tapasztalataimra, és persze megfejtést is kínál, miért volt produceri szempontból ellenjavallt bolygóközi űrutazásról igazán nagyratörő, szuperdrága opuszt készíteni az elmúlt negyedszázadban. Az ember ugyanis, ha nem találja meg sem a halált, sem a De Palma-film titok-kinyilatkoztató helyszínét az idegen bolygón, akkor előbb-utóbb berendezkedik a hétköznapokra. A mocsárbolygón iszapban caplat, a sivatagbolygón homokban turkál, az erdőbolygón bozótosban keres. Mi sziklák közt jártunk-keltünk. Talán ez a legközhelyesebb: ahogy a szkafanderes embert – magunkat – amúgy is elképzeltük saját régi okosító képeskönyveink alapján. Ez volna hát a napi űrrutin. A Mars Society EVA-nak nevezi, Extra-Vehicle Activity-nek. Járművön kívüli séta: bár a bázis áll egyhelyben, legalábbis a mai tervek szerint. Mindenesetre az ember az idegen bolygón tudományos célú helyváltoztatást végez, bizonyos cselekményváltozatokban épít, szerel, esetleg bányászik. Innentől kezdve a rutint csak földi esemény zavarhatja meg, földi érzelmekkel, mondjuk gyilkosság a bírvágy vagy szerelemféltés indítékával, nyomozás vagy lélektani dráma, mindenesetre gyanúsan B-kategóriás filmtéma-csokor, ahol csak az egzotikum kedvéért kirándul az űrbe a kamera. És a kérdés újra és újra előkerül: de hát mit kerestünk mi, és mit keresnének hőseink ott?
Botladozik az ember a hanksville-i sziklák között, tudja, hogy hol van, vagyis hol nincs, és mégis, a földi játék közben is a rutint megkavaró Eseményre vár. Hogy valaki üzen, valaki fenyeget. Szimuláljuk az interplanetáris hétköznapokat. Az ember azért költ majd dollárszázmilliárdokat a nagy utazásra, hogy ha eljön a pillanat, reggel korán a sisakot fölcsatolja, belépjen a zsilipbe, kilépjen a felszínre, elinduljon az élettelen kövek között mindig más és más irányba, és várja az Eseményt. Néha próbálja siettetni, kezében a geológuskalapáccsal. De végül is nem tudni, mire vár. A Mars-mentőakcióban egy végső szemléltető játék mindenre látványos magyarázatot ad, bezzeg a valóságban egy élet-maradványként is értelmezhető nyomorúságos fehér folt volna az egyetlen jel, amire számítani lehet. A bolygókutatás alázatos és egyben melankolikus játék. Vagyis csak az lesz, ha van, aki pénzt ad rá. Melankolikus is, amennyiben a szkafanderben botorkáló ember mozgása nélkülözi az akciófilmes izgalmat. Amíg az Esemény be nem következik, az egész csöppet sem fotogén. Idegen bolygót valószínűleg egyébként sem könnyű hitelesen filmrevinni. Most, két hónappal a szimuláció után már tudom, mi hiányzott mindig: soha még nem láttam például függőlegesekkel szabdalt teret egy filmbéli másik planétán, ritka a szurdok, és túl sok a síkság, túl sok a mindenhonnan látszó horizont, és soha nem teszi próbára az asztronautákat igazi hegymászás. Mintha a krátereknek az volna a dolga, hogy örökké a háttérben legyenek. Azt is csak most tudtam meg, egy idegen bolygón road movie-ba illő távolságok is lehetnek, még ha utak nélkül is. Nem emlékszem, hogy láttam volna filmet, ahol egy idegen bolygón éreztem volna, hogy tényleg kontinensnyi messzeségben van két pont egymástól, ahogy hőseink egyikről indulva a másik felé haladnak. De hát miért is lett volna szükség ilyesmire? Idegen bolygó, ahogy mondtuk, homlokára írva viseli létezésének magyarázatát, és úgy titokhordozó, hogy a titok rendesen a leszálló űrhajótól kőhajításnyira már ott is van: akár Yoda kalibájáról, akár az Alien fészkéről volna szó.
(Folytatjuk)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/08 20-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9435 |
