Szilágyi Ákos
A fal valójában nem egy másik világot, hanem saját lehetséges és valóságos világunkat állta el előlünk. A találkozás önmagunkkal való találkozás lett. – Elem Klimov beszél a volt birodalom árváiról s arról, hogyan csinált egykor és hogyan nem csinál ma filmeket.
Elem Klimov, a szovjet „nagy nemzedék” – Tarkovszkij és Koncsalovszkij mellett – világszerte talán legismertebb filmes képviselője, a Hurrá, nyaralunk!, az Agónia, a Jöjj és láss rendezője tíz éve nem csinált filmet és öt éve a politikai közéletből is hiányzik. Mikor ez év májusában – átutazóban Szombathely felé, ahol egy filmszemle zsűrijében vett részt – Budapesten járt és interjút adott a Filmvilágnak, elsősorban azt kérdeztük tőle, amit a Hunnia mozi közönsége is a látogatása alkalmából az Orosz Kulturális Intézettel közösen megrendezett retrospektív vetítés első estéjén: mit csinál, mikor nem filmeket csinál, és hol van azóta, hogy elhagyta a „peresztrojka” éveiben jégtörő szerepet játszott Szovjet Filmművész Szövetség elnöki posztját?
– Éppen tíz év telt el azóta, hogy Gorbacsov meghirdette reformkurzusát, tíz év, amely nemcsak megrengette a világot, hanem egy egész világot nyelt el szögesdrótostul-berlinifalastul. Hogyan érzi magát az az orosz értelmiségi, az az orosz filmrendező ma, aki ebben a tíz évben nem akármilyen szerepet játszott a falak, a korlátok ledöntésében? Hogyan lehetséges, hogy mióta ezek a falak és korlátok nem léteznek, nem csinált filmet?
– Jó öblös kérdés. Nem könnyű röviden válaszolni rá, de azért megpróbálok. Nézze, annak idején a körülmények és a közhangulat is úgy alakultak, hogy én igencsak kivettem a részemet abból, amit „peresztrojkának” kereszteltek el: rengeteg időt és energiát öltem bele. Annyira lekötötte minden erőmet, hogy istenigazából még átgondolni sem tudtam, mi megy végbe. Csak most, hogy a folyamat lezárult, látom azt, ami történt és – mit mondjak?! – bizonyos csalódást érzek.
– Ahogy oroszul szokták mondani: amiért harcoltak, azzal most sarcoltak (za sto borolisz, na to i naporolisz).
– Szó szerint. Persze, nem csak a filmesekről van itt szó. Az egész orosz társadalom súlyosan beteg. Mindenki kínlódik, gyötrődik. Óriási kontrasztok feszítik a társadalmat: az egyik oldalon a hatalmas tőkéket gyors ütemben felhalmozó szupergazdagokkal, a másikon pedig a kukákban turkáló öregekkel, koldusokkal, ami számomra elviselhetetlen látvány. Bármi is volt az oka annak, hogy ilyen kontrasztok jöttek létre – kalandor gazdaságpolitika, az egyszerű emberek tömegeinek figyelmen kívül hagyása –, azzal a pszichológiával, amely a szovjet korszakban jött létre, nehéz lesz elviselni ezt. Régen voltak dolgok, amikre büszkék voltunk és volt, amit gyűlöltünk a társadalomban, ma ez nem létezik többé. Nincs semmiféle eszme, amely irányt adna, kijelölné a célokat, mutatná az utat, márpedig ez az ország nem tud meglenni ilyen eszme nélkül, nem tud létezni anélkül, hogy látná, merre tart, értené, miért szenved, miért dolgozik.
– A mindennapi gyötrelem, szenvedés, a rossz, ha változott formában is, maradt, csak semmi nem ad neki értelmet. Erről van szó?
– Végső soron igen. Ennek lett aztán a következménye az általános csömör: az élettől való elfordulás, a lehangoltság, a kedvtelenség…
– Mikor 1991-ben a Szovjetunió összeomlott, egy Nyugaton élő és szovjetellenes lapot szerkesztő orosz emigráns barátom azt írta egyik levelében, hogy úgy van ezzel, mint Hugo von Hofmannsthal, aki egész életében utálta a Monarchiát, mégis azt írta összeomlása után: „Mindnyájan a Birodalom árvái vagyunk…”
– Igen. Persze, lassanként majd csak kialakul valami, a folyamat nem áll meg, a társadalom szerkezete gyökeresen át fog alakulni… de addig, amíg ez bekövetkezik, mi lesz? És mi lesz az ára az átalakulásnak? Különösen az öregeket sajnálom, akikre senkinek nincs szüksége, mintha egyenesen azt várnák, hogy eltűnjön a süllyesztőben egy egész nemzedék… A fiatalabbak már könnyebben boldogulnak az új körülmények között. A nemzedékek cserélődése olyan, akár a bőrcsere, nagyon fájdalmas folyamat. Ami most már az orosz értelmiséget illeti, a közhangulat nagyon megromlott. Akik annak idején, mint én is, teljes erőbedobással vettek részt az átalakítás viharos folyamatában, visszahúzódtak, begubóztak, „művelik saját kis kertjeiket”. Az a marakodás, ami a politikai hatalom körül folyik, a pártharcok lármája, a parlamenti médiakomédia, mitagadás, kiábrándító. Azt hiszem, ha ma kerülne sor 1991 augusztusára, az értelmiség egészen másként viselkedne, mint akkor.
– 1993 októberében tényleg másként is viselkedett, a decemberi választásokat pedig szinte bojkottálta az az értelmiség, amely 91-ben még ott állt Jelcin mögött.
– Így van. Ami most már a filmet illeti, az, mint ismeretes, piaci viszonyok közé került. Előre tudtuk, hogy ez újabb cenzúrát fog jelenteni: korábban az ideológia, most a pénz cenzúrája érvényesül.
– Van itt egy paradox jelenség: a szovjet filmművészet kiemelkedő alkotásai, amelyek a cenzúra ellenére, a rendszerrel szemben jöttek létre – mint az orosz irodalom nagy művei a 19. században –, hogy kimondják az „Igazságot”, mind szellemileg, mind anyagi-ipari alapjukat tekintetve hozzá voltak kötve a rendszerhez, pontosabban szólva, a mindenható államhoz, amely mérhetetlen jelentőséggel ruházott fel minden szellemi megnyilatkozást. Mármost a régi rendszer alapján – a rendszer ellenében – létrejött nagy művek megmaradtak és talán maradandók is, de ezen az alapon többé nem jöhet létre jelentős művészet, minthogy az alap összeomlott.
– Egyvalami kétségtelen: nagy műveket tényleg sehol nem lehet látni. Amikor a „peresztrojka” kezdetét vette, azt hitte az ember, hogy forr, buzog, fortyog a sok tehetség abban a bizonyos fazékban, hogy csak jönnie kell valakinek, aki leveszi róla a fedőt, és akkor az egész világ szája tátva marad majd attól, ami itt történni fog.
–Nem biztos, hogy ez attól van, hogy abban a fazékban nem volt elég valóságos tehetség…
– Amennyi volt, annyi maradt is. Tehetség mindig kevés van. Csakhogy tudtommal egyetlen jelentős filmre sem adtak elég pénzt. S van itt még valami, amit én a következő képpel szoktam megvilágítani a magam számára: amikor azt a bizonyos falat, aminek annyiszor mentünk neki fejjel, végre sikerült áttörni, akkor túllépve rajta egy hatalmas tükörbe ütköztünk, és kit láttak szemeink ebben a tükörben? Természetesen önmagunkat. Végül is a régvárt találkozás – önmagunkkal való találkozás lett. A fal valójában nem egy másik világot, hanem saját lehetséges és valóságos világunkat állta el előlünk. Ebből aztán az lett, hogy egy csomó rendező, akinek csak a „falról” volt mondanivalója, mikor szembekerült önmagával, nem volt mit mondania.
– A Hunnia mozi estjén, a Jöjj és láss vetítése után azt mondta, hogy azért nem csinált ez után a film után újabbakat, mert úgy érezte, hogy kimerítette saját alkotói lehetőségeit, kivéve azt a fantasztikus tervet, amelyet a Mester és Margarita megfilmesítése jelentene, ez azonban mintha szántszándékkal lenne úgy elgondolva, hogy gyakorlatilag ne is lehessen megvalósítani. De mintha ez a leállás egy egész nemzedékre lenne jellemző. Itt van például Alekszej German vagy Gleb Panfilov…
– Nézze, ez alkat kérdése. Én például egész életemben mindenben maximalista voltam. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy ha egyszer nem tudok olyan filmet csinálni, ami a magam számára is továbblépés lenne, akkor inkább nem csinálok új filmet. Ami barátomat, a kedves és szellemes Alekszej Germant illeti, a Barátom, Ivan Lapsin után valóban vagy nyolc évig nem csinált semmit, jó három esztendeje azonban belevágott egy filmbe, és azóta is azt csinálja, de már többször leállt vele, mert mindig elfogyott a pénz, amit éppen összekapart rá. Panfilov meg egy régi tervét készül megvalósítani: filmet akar csinálni a cári család pusztulásáról. A forgatókönyv már készen van…
– Úgy tudom, a cári család lemészárlásáról már készült egy film, amelyben II. Miklóst Oleg Jankovszkij alakítja…
– Á, igen, Sahnazarov filmje, McDowell-lel Juraszov démoni szerepében, aki a kivégzőosztag parancsnoka volt és saját kezűleg lőtte agyon a cárt… Ez a film azonban nem igazán jött össze…
– Ami azt illeti, a cári családot és a cár alakját mindmáig leghitelesebben és elsőként az Agónia mutatta be…
– Minden filmemmel szemben vannak fenntartásaim, de az Agóniával szemben a legtöbb. Háromszor kellett nekifutnom, mert mindig leállították a forgatást. S mire nyolc év elteltével tényleg megcsinálhattam, rájöttem, hogy a régi forgatókönyv már használhatatlan, úgyhogy forgatás közben kellett újat írni. De olyan páratlan anyag volt a kezemben és olyan ragyogó színészek, mint a Raszputyint alakító Petrenko például, hogy már nem visszakozhattam: a filmet meg kellett csinálni. De sem mesterségbeli tudásom, sem tapasztalatom nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget kihasználjam. Túl sok a külsőséges megoldás a filmben. Mikor befejeztem, magam ajánlottam fel az Iszkussztvo kinonak, hogy írok róla egy megsemmisítő kritikát. Bele is mentek, aztán mégsem kellett nekik. Valóságos komplexusommá vált ez a film. Bizonyos fokig a Jöjj és lásst is azért csináltam meg, hogy jóvá tegyem az Agóniában elkövetett hibáimat, s így valamiképp rehabilitáljam magamat saját szememben.
– Ha nem ütközött volna szüntelen tiltásokba, cenzúrába, vajon másként festene az életműve? Annyi filmet csinált, ahányat normális körülmények között csinált volna?
– Ugyan, dehogy! Se szeri, se száma a terveknek, ötleteknek, amik nem valósulhattak meg. Két ragyogó forgatókönyvem is készen volt, amikből nem lett film. Az egyik a Vimiszli (Mesék habbal)…
– Hányban volt ez?
– 1972-ben. Nem fogadták el, és nem is forgathattam aztán le. Pedig már a színészeket is kiválasztottuk. A film a népmesék Bolond Ivanuskájának élettörténetét dolgozta volna föl, csakhogy oly módon, mintha az egészet dokumentarista filmkamerával vették volna fel. Rengeteg színhely, sok utazás volt benne, a helybéli cár ide-oda küldözgeti Ivanuskát… Ragyogó forgatókönyv volt, mégsem lehetett belőle film. A másik forgatókönyv is különleges volt, sajátos irodalmi műfajban, és nagyon gyorsan írtuk. A Preobrazsenyije (Színeváltozás) egy II. Katalin korabeli német udvari bankár történetét dolgozta volna föl, de túl sokba került volna, így hát ebből sem lett film. Végül a forgatókönyv-íróval, fivéremmel a Mester és Margaritánál kötöttünk ki.
– Ez az ötlet is ilyen régi?
– Még kéziratban olvastam a regényt, és mint akkor mindenkinek, nekem is tátva maradt tőle a szám. Nemcsak én, nagyon sokan álmodoztak megfilmesítéséről. Amikor 1973-ban elkészült a Nobel-expedíció történetét feldolgozó Vörös sátor című szovjet–olasz film, Franco Cristaldi, a film porducere és mellesleg Claudia Cardinale akkori férje is felvetette a Mester és Margarita megfilmesítésének ötletét. Az ő elképzelése az volt, hogy két rendező forgassa le a filmet: a regény szovjet színterén játszódó részeket én, a bibliai részeket pedig Fellini, akit mindig is bálványoztam. Cristaldi már a részletekben is megállapodott a Goszkinóval: ugye, mondanom sem kell, hogy Margarita szerepét kinek kellett volna játszania… A tárgyalásokra engem is meghívtak. A felkérésre örömmel mondtam igent. De mihelyt Franco elutazott, az egészre fátylat borítottak. Sok idő telt, míg fivéremmel újból nekiültünk a forgatókönyvnek. Ez már a 80-as évek végén volt. Abban állapodtunk meg, hogy teljesen szabadjára engedjük a fantáziánkat: leírjuk, ami az eszünkbe jut, függetlenül attól, technikailag megvalósítható-e vagy mennyibe fog kerülni. Így is lett. Aztán jött még az operatőröm, a díszlettervezőm, ők is rátettek egy-egy lapáttal. Úgyhogy a végén ez már nem is forgatókönyv volt, hanem valamiféle grandiózus projektum, amelynek megvalósításához annyi pénz és olyan technikai apparátus kellene, amennyi és amilyen még nem volt a világon, s talán nem is lesz. Sokat tapasztalt filmes barátom, aki látta a forgatókönyvet, azt mondta, hogy egész sor olyan jelenet van benne, amit egyszerűen nem lehet filmre vinni. Igen, még számomra is sok olyan részlete van a forgatókönyvnek, amelyről fogalmam sincs, hogyan lehet megfilmesíteni. Dehát engem épp az ilyen részletek miatt izgat ez a terv.
– Hallomásból tudom, hogy nemrég fejeződött be Jeruzsálemben egy másik Mester és Margarita forgatása. A rendező és a színészek oroszok, a pénz külföldi. Mint mesélik, a film kitűnő, de a producer anyagi okokból ráült a kópiára és nem hajlandó forgalmazni. Egyelőre saját széfjében tartja…
– Igen, ez Jurij Kara filmje, aki a középnemzedékhez tartozik és pár éve készített egy hihetetlenül lapos filmet Vori v zakonye (Tolvajbárók) címmel, talán látta is…
– Sajnos, igen…
– Hát ez a rendező csinált filmet a Mester és Margaritából. Az eredmény állítólag olyan siralmas, hogy a színészek azt mondják, lesül a képükről a bőr, hogy vállalták a részvételt…
– Szóval ezért zárta a producer saját széfébe a filmet?!
– Karát félreállították, és most megpróbálják az anyagot újravágni és hozzáforgatni még valamit, hogy egyáltalán bemutatható legyen.
– Térjünk vissza Klimov Mester és Margaritájára, amely egyelőre csak papíron létezik. Van-e esély rá, hogy valamikor a közeljövőben mégiscsak lesz belőle film?
– Nincsen. Ekkora pénz nem létezik, hacsak nem Hollywoodban. Ott azonban visszafelé számolnak. Ha elolvasnak egy forgatókönyvet, azt nézik meg, hány nézőre számíthat, mekkora befektetésre van szükség, mennyit fog hozni. Az amerikai néző ízlésének egy ilyen film különben is túl bonyolult, túl sok benne a gondolat. Ha akadna is producer, aki hajlandó lenne fölhajtani ennyi pénzt, rögtön szembetalálná magát a bankkal, amely garanciákat követel: „ki a rendező? „Hát, egy ilyen és ilyen tehetséges külföldi filmes.” „Nem jó, a mi közönségünk nem ismeri a nevét. Milyen sztárok lesznek a filmben?” Mert sztárok nélkül a dolog nem megy. Szóval máris ők diktálnak… Itt van Tarkovszkij esete: Nyugatra ment – alkotói szabadság minden mennyiségben, csak éppen pénz egy szál se…
– Végezetül egy utolsó kérdés. Itt állunk az ezredforduló küszöbén, a száz éve „felfedezett” Lumière-galaxis kellős közepén: a technikai kép mind újabb és újabb fajtái, a „tovatűnés esztétikájának” mind újabb médiumai jönnek létre, amelyek a világot és az embert is saját képükre kezdik formálni. Mi lesz a filmművészettel? Megmaradhat-e egyáltalán a mozi?
– Régóta erősödik bennem az érzés, hogy a világ átfogó szellemi válságot él át, és az utóbbi idők eseményei mintha igazolnák ezt az érzésemet. Úgyhogy én nemigen várok új és nagy dolgokat a filmtől… Az egyik film jobb, a másik rosszabb, de olyan filmet nem tudnék mondani az elmúlt tíz évből, amely istenigazában megrázott volna. Márpedig a művészetnek meg kell ráznia az embert… Megpróbáltam kitörni ebből a körből, új öntudatot kialakítani, a lehetetlent akartam: feljutni valamilyen következő szintre önmagamban, mert akkor talán mondhatnék valami újat az embereknek. Valami olyasmit, amitől önmagukba nézhetnének, megpillanthatnák, mi van a lelkükben. Végtére a legtöbben úgy élik le az egész életüket, hogy sejtelmük sincs róla, kik is ők tulajdonképpen, meghalnak, és nem tudják, kik voltak… Hát ez az, ami még érdekelne engem. Minden módon, szinte minden műfajban kipróbáltam már, mit tudok: csináltam filmkomédiát, dokumentum- és történelmi filmet, tragédiát, egyszóval mintha már mindent tudnék magamról. Ebben a helyzetben fölvetődik a kérdés: hogyan tovább? Csináljak még egy filmet? Ehhez semmi kedvem. Ahhoz, hogy megint filmet csináljak, olyasvalamire kell bukkannom önmagamban, amit még magam sem ismerek. De ahhoz, hogy valami újat tudjak mondani magamról, irtózatos feszültségeket kell átélni: iszonyú munka, kín, gyötrelem ez. A Mester és Margarita forgatókönyvén dolgozva úgy éreztem, hogy rátaláltam arra, amit keresek: mintha valamilyen hegytetőre értem volna fel, ahol magaslati levegőt szívhatok magamba. Akkor azt gondoltam: de jó is lenne megcsinálni ezt a filmet! Dehát nem lett belőle semmi. Nincsen rá pénz. De akkor most mit tehetnék? Ereszkedjek le a hegytetőről újra a völgybe? Ehhez semmi kedvem. Ez az én zsákutcám, amelybe én magam vittem bele magamat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=943 |
