Klág Dávid
Európa neveletlen, elkallódott gyerekeinek kilátástalan életénél csak az elkerülhetetlen felnőttkor rosszabb.
Vérfertőzés, unalom, skinheadek és vámpírok. Mind szigorúan tizenkét év alatt, szülői felügyelet nélkül. A Tajtékos napok-szekció tematikája mindig is a gyermeki perspektívát kereste, bár idén becsúszott két film (Felszínre törni, A csillagos ég alatt), amelyek főszereplői már húsz és harminc között járnak, de felelősség és önkontroll terén sokat tanulhatnának a konkurencia központi karaktereitől.
*
A dán Sírás művészete fájdalmasan precízen idézi fel a gyerekkort egy fullasztó légkörű családban, de problémája, hogy olyan témával próbál ironikus-nosztalgikus hangulatot teremteni, ami gyerekperspektívából még nem érthető, de felnőtt fejjel már felfoghatatlan: a vérfertőzés apa és lánya, majd később apa és fia között súlyos teher, amit Peter Schonau Fog filmje a Boldogságtól ordítani kínos és csontig maró őszinteségével próbál feldolgozni, mégis mintha a végtelenül tragikus Születésnap prológját látnánk. A fiatal testvérek közül a lány az, aki lassan ráébred apja incesztusának súlyára, de a tizenegy éves Allan rezignáltan elégíti ki öngyilkos hajlamú apját, még a kötelet is elvágja, amikor a családfő végső elkeseredésében felakasztaná magát. Pedig Vinterberg már klasszikus Dogma-filmjéből tudjuk: a családi sérelmek több tonna dinamit erejével képesek a családra robbanni. Ráadásul Allan minden árulkodó jel ellenére felnéz apjára, sőt, úgy érzi, szuicid természetét csak gyilkosságokkal tudja fenntartani (az apa egyetlen kimagasló képessége, hogy temetéseken szívhez szóló beszédeket képes mondani), de ezzel csak a generációs devianciákat hatványozza tovább a tudta nélkül.
A vágy egy egészséges apafigura iránt áll a Cselek középpontjában is. A lengyel ipari kisváros posványában Stefek különféle pótcselekvésekkel múlatja az időt – figyeli, hogy műanyag katonái mikor dőlnek el a suhanó vonatok alatt, próbálja kiengedni a szomszédos tetőn tenyésztett galambokat, és szurkol idősebb nővérének az egyre kilátástalanabb interjúk alatt. A fiú egyetlen támaszpontja a sivár és fullasztó kánikulában, hogy soha nem látott apjának képzeli a pályaudvaron várakozó üzletembert. A férfi otthagyta a családot már réges-rég, fittyet hány a gyerekeire, emlékét a hátrahagyottak csak egy összegyűrt és szétfirkált fényképen őrzik. Amikor Stefek egyik értelmetlen hóbortja események lavináját indítja el a pályaudvaron, az ingázó férfi ott ragad a kisvárosban, és elindul felfedezni magának – többé-kevésbé azon az úton, amit Stefek már előkészített neki.
A Cselek maga is annyira lomha és fullasztó, mint az augusztusi kánikula. Stefek csak tengődik, a semmit figyeli, és az apja után indított makacs hadjárattal a semmittevés ördöge ellen küzd, apára ugyan szüksége van, de egy életcélra még jobban. Nővére a munkakeresésben, anyja a múltba révedésben, neki viszont csak a jellegzetesen gyermeki pótcselekvés marad, ami mindig a görbe vonalakat keresi a nyílegyenesek helyett.
A Neveletlenek hippicsaládjában viszont még görbe vonalak sincsenek, sőt, igazából rendszer sem, amiben fel lehetne őket rajzolni. Céltalanság, menekülés a felelősség elől, átlátszó simlizés, gyanús barátok, középpontban pedig ismét a kamasz, aki szedegeti a sörösüvegeket szülei unalmas bulijai után, de a saját, mindig más alkalmi barátai előtt letagadja őket. Pia Marais filmje különösebben nem törődik azzal, hogy cselekménnyel, ok-okozattal vagy akár egy hiteles környezetrajzzal ajándékozzon meg minket: a Neveletlenek vákuumfilm, ami az első jelenetben megalapozza a pozícióját. Dokumentaristának dokumentarista, csak nem egészen tudja, mit is kellene valósághűen bemutatnia, a felnőttek morális pöcegödrét vagy az elcsigázott tinilétet.
Shane Meadows önéletrajzi indíttatású filmje, az Ez itt Anglia viszont pontosan rá tud mutatni a Thatcher-kormány alatt elcsigázott szigetországra és annak legalább ugyanannyira elcsigázott lakóira. A munkáskormány félelmetes intézkedéseivel éppen a saját célcsoportját idegenítette el és virágoztatott fel különböző szubkultúrákat. Az eredeti bőrfejű-csoportosulások az elsők voltak, amik összehozták a külvárosi munkásfiatalokat, hogy az agresszív uniformis alatt az akkoriban feltörő fekete popzenei hatásokat és az esetenként liberális elméleteket egyesítsék. Egy ilyen banda lesz a fiatal Shaun elsődleges szocializációs közege is, miután a csoport karizmatikus vezetője szóba áll vele, és maguk közé fogadja egy kiadós iskolai alázás után. Az idill nem tart sokáig: amikor az ős-skinhead Combo visszatér a börtönből, már a neonáci ideáktól csillog a szeme. Az eredeti banda kettéoszlik, és Shaun a rosszabbat választja. Azaz inkább nekünk rossz, a fiúnak ugyanis ugyanúgy kell egy apafigura (édesapja az értelmetlen falklandi háborúban vesztette életét), mint a lengyel Stefeknek, csak azzal a különbséggel, hogy az utóbbi minden konfliktust elkerül, hogy a célját elérje, míg Shaun minden konfliktusba belemegy, csak hogy elnyerje Combo elismerését. A sírás művészete gyermekfigurájával ellentétben benne fel sem merül a tudatos gyilkosság, de átveszi a neonáci viselkedés minden toposzát, pakisztáni boltosokat és gyerekeket terrorizál, de nem azért, mert a Nemzeti Front politikai indíttatásaival átitatott ideológiával ő bármennyire is egyetértene, csak épp a csoport, amelyben hisz, ezt teszi. Társas nyomás lenne, ha nem önszántából tenné. Meadows filmje végig feszes, céltudatos és sallangmentes, de a befejezése keserű és félelmetes is, egy tragédia után a meghasonlott és csalódott Shaun a tengerbe veti a neonácik által használt és sűrűn felaggatott angol zászlót: ha ez Anglia, ő nem kér belőle.
Fantasztikusabb, de nem kevésbé életveszélyes közegbe kerül bele Tomas Alfredson filmjének főhőse. Már a cím (Engedj be!) is egyszerre utal a vámpírmitológia egyik kevésbé ismert szabályára – egy vámpír csak akkor léphet be valakinek az otthonába, ha beengedik – és egy Morrissey-dal címére, a svéd film egyszerre biztosítja a vámpírfilmek vértől fröcsögő alapsztoriját és az érzékeny körítést hozzá. A korai tizenéves Oskar (apa nélkül!) sorozatgyilkosokról szóló újságcikkeket gyűjt, és valószínűleg már ismeri a Columbo-szériában bemutatott összes halálnem okát, de még ő is hátrahőköl, amikor az újonnan beköltözött szomszéd kislányról kiderül, hogy nemcsak a hideget bírja ruhák nélkül a fagyos svéd télben, de sorozatgyilkos „apja” kannákban szállítja haza a lecsapolt embervért. Eli ugyanis egy sokezer éves, nemtelen ösztönlény, akinek az eredete ugyan rejtve marad a kislány-külső alatt, de a szándékai soha: vért kell innia, hogy éljen. Oskarnak társ kell, mégha egy szörny is, és az alkalmi játszótéri találkozásokból először barátság, majd gyerekszerelem is kerekedik.
Alfredson filmje és az alapanyagként szolgáló John Avide Lindqvist könyve is előszeretettel él a műfajból eredő gore-elemekkel, az Engedj be! mégis sikeresen húzza rá a vámpírfátylat a korai tinédzserévek kínkeserves mindennapjaira, anélkül, hogy a coming-of-age történeten bármikor is csorbítana. Sőt, ez a furcsa szintézis segít a filmnek, hogy megtalálja az egyéni stílusát, és mi is hasonló érzelmekkel nézzük végig, mint ahogy Oskar éli át az eseményeket: a félelmet és a szörnyülködést ugyanis legyőzi a kíváncsiság, és a mi kíváncsiságunkat sem ereszti az Engedj be! Alfredson műve a fesztivál legambiciózusabb és legrizikósabb darabja volt, és sikeresen teljesítette a saját maga által felállított akadályokat, igaz, a svéd bestseller ismerete híján a magyar közönségnek mindenképpen szürreálisabb élmény volt végignézni, de a rengeteg levegőben lógó kérdés is csak titokzatosabbá és érdekfeszítőbbé tette a fesztivál egyik legjobb darabját.
A Tajtékos napok-szekció sikerültebb filmjeiben az egységes motívumok helyett inkább a nemzeti és direktori jellemzők domináltak a gyerekperspektívák bemutatásánál: A sírás művészete hideglelősen mutatta meg a dán mozgóképben már többször is feldolgozott családon belüli traumák kiindulópontját, a Cselek beilleszkedik a fiatal lengyel filmek kilátástalan útkereséseinek sorába, az Ez itt Anglia Shane Meadows vallomása és egy újabb gyöngyszem a saját közép-angliai szériájában, míg az Engedj be! a svédországi fagyos mindennapokba visz valami attól egészen idegent és meghökkentőt. A blokkban bemutatott hét film nem nyújt pontos keresztmetszetet a kontinens gyerekeiről, és azoknak életéről; nem foglalkozik a korán érő és a technológiától megrészegülő tizenéves társadalommal, nem tart görbe tükröt eléjük, hanem a meztelen érzelmeket próbálja megfogni: az olyan egyetemes vágyakat és erőket, mint a szerelem, barátság vagy család az extremitásokig kitolni, hogy lássuk, meddig bírják a feszítést. Ha mást nem is bizonyítottak a Tajtékos Napok filmjei, azt mindenképpen, hogy a felnőttektől akár szét is eshetne a világ, a gyerekek ott lennének, hogy összeszedjék a törmeléket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/07 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9413 |
