Schreiber András
Százmilliós díszletek és különleges effektusok híján a hungaro-SF csak a találékonyságban és a filozófiában bízhat.
Míg az egykori keleti blokkban a technikai haladás és kiváltképp az űrverseny lassan, de biztosan utat tört a „könnyűnek” címkézett műfajnak, a magyar sci-finek alig van filmes öröksége. A Szíriusz (1942), Az idő ablakai (1969), a Meteo (1989) csupán mutatóba készült, a televíziónak gyártott darabok (Pirx pilóta kalandjai, A feladat) pedig leginkább az irodalmi alap megcsúfolásával s főként a fusi díszletek okán váltak hírhedtté. A rendszerváltások persze az állami filmgyártással együtt a kelet-európai tudományos-fantasztikus filmeket is elmosták, mégis, egy esetleges újabb cseh, lengyel fantázia láttán azt kérdezhetnénk: feltámad-e a cseh, lengyel sci-fi? Nálunk azonban leginkább azt a kérdést érdemes feltenni: lesz-e valaha magyar sci-fi? És egyáltalán szükség van-e rá? Pater Sparrow-val, Szélesi Sándorral és Vranik Rolanddal beszélgettünk.
Pater Sparrow első nagyjátékfilmje, az 1 Stanislav Lem Az emberiség egy perce című novellájának felhasználásával készül, a beszélgetés idején a rendező a film utómunkálatain dolgozott.
– Az emberiség egy perce egy fiktív almanach (a Földön 60 másodperc alatt megesett dolgok összegyűjtött statisztikája) kritikája, amely tulajdonképpen alibit szolgáltatott Lemnek, hogy elgondolkodjon a valósághoz való viszonyunkról és az emberi természetről. Hogyan lehet megfilmesíteni egy nem létező könyv ironikus recenzióját?
– A novella pusztán kiindulópont, sőt, a kérdést maga Lem is felvetette, és a filmadaptációkhoz meglehetős kritikával közelítő mester akkor adta csak beleegyezését a filmötlethez (nem sokkal a halála előtt), amikor a szinopszist olvasva meggyőződött arról, hogy az írását továbbgondolva, egy saját történetbe ágyazva használjuk fel. A film is inkább krimi, mint sci-fi, a történet egy szokatlan bűntény köré szerveződik, így a nyomozás adja a dramaturgiáját: egy ritkaságairól híres könyvesboltban rejtélyes körülmények között lecserélődik az árukészlet, és helyébe egyazon könyv több ezer példánya kerül, az a bizonyos Lem-féle almanach, amelynek esetünkben a szerzője és a kiadója is ismeretlen. Az elemelt világ FBI-szerű államapparátusa: a Valóságvédelmi Hivatal nyomozói kapják a feladatot, hogy felgöngyölítsék a rejtélyes esetet.
– Ez akár a magyar X-akták felé is elvihetné a filmet, legalábbis ami a nyomozást illeti…
– A természetfeletti „suspense-elem” több mint a science-fiction – már csak költségvetési megfontolások miatt is –, és ebből a megközelítésből nem zárom ki, hogy a film bizonyos attributumai emlékeztethetnek az X-aktákra, de sajátos hangnemre és képi világra törekedtünk, ha úgy tetszik, az 1 cyber-retró. Egyébként számomra nem válnak el élesen a műfajok: mindig a titok energizálja a zsánereket. Az érdekel, amit nem értek, mert azt találom a legfontosabbnak. Állandó válságérzetem van, a világ szerintem nagyon is egyszemélyes dolog, és ahhoz, hogy ne legyen az, ezt az érzést kell először beismerni. A film erősen kötődik ahhoz a felismerésemhez, hogy a világ ugyanannyira vagy sokkalta inkább képzelet, mint amennyire realitás. Gyerekkoromban, a szüleim válása után elég szabadon tehettem, amit akartam, így aztán jóval korábban néztem horrorfilmeket, mint az szokás, mondhatni, ilyen mozikon nőttem fel – a devianciák vizsgálata, mindaz, ami furcsa és másoknak ijesztő vagy misztikus, alapvetően határozza meg a személyiségemet. Nincs szó világnézetről, csupán látásmódról – de azt hiszem, hogy ez is folyamatosan csiszolódik; mindenesetre a rövidfilmjeim (például a Szemlét is megjárt Trükk és a Recycled) és az 1 között van hasonlóság.
– A rejtély a közös vonás...
– Inkább azt mondanám, hogy a kérdőjel. Az 1 rendhagyó kísérlet, a krimi-szerkezettel azt szeretném elérni, hogy a néző maga is nyomozni kezdjen, a titok megfejtése is a közönség feladata. A főszereplő nyomozó, akit Mucsi Zoltán alakít, azzal a határozott céllal áll neki a kutakodásnak, hogy bebizonyítsa: csodák nincsenek. Végül azonban a nézőnek kell levonnia a tanulságot, és abban reménykedem, hogy a végkifejlet után nem lesz két ember, aki ugyanazt gondolná; hogy sokféle megoldás születik.
– A nagy számok törvénye alapján – márpedig a zsáner szélesebb közönséget feltételez – mégis metszhetik egymást a megoldás-variációk...
– Érzem, hogy ez most elsősorban arra vonatkozott: hány nézőt várok a moziba, de nem ilyen megfontolások alapján kezdtem bele a munkába. Ma divatos számon kérni – még ha megalapozott is –, hogy kevesen nézik a magyar filmeket. Ami a közönséget illeti, nem kifejezetten magyar nézőkben gondolkodom, az a cél, hogy a film a világ bármely táján érthető legyen – még ha szeretném, hogy hordozzon valami európait is. Magyar stáb hozta létre, magyar nyelven forgott, és ennek az identitásnak kell a filmet ide kötnie. Azt hiszem, hogy a kelet-európai sci-finek nem csupán a költségvetés szűkössége miatt lett alapvető eleme a filozófia – inkább mentális okai vannak. Mindenesetre mióta ezt a filmet csinálom, lett egyfajta kötődésem a science-fiction rajongókhoz, és ez a szubkultúra is azt kedveli, ha meglepik. A műfaj szerintem csak akkor tud versenyképes lenni, bárhol a világon, ha meg tud újulni, ha meg tudja lepni a közönségét. Ami a szélesebb közönség becsalogatását illeti, a film meglepetésértékén túl a csomagolást is nagyon fontosnak érzem: nagy hangsúlyt szeretnék fordítani a film promóciójára is, ami nagy ritkaság idehaza, nem látni igényes előzeteseket és plakátokat, holott félpercben elmondani vagy egyetlen képpel kifejezni, hogy miről szól a film legalább annyira izgalmas és fontos feladat, hiszen gyakran ezek hatására ül be a néző a moziba. Szeretnék egy átgondolt, hatásos, de elegáns reklámstratégiát. Nem sok mindent kötöttem ki a rövid szerződésemben – de ezt igen.
Szélesi Sándor, SF-író
Ha a vásznon nem is, papíron mindenképp létezik a műfaj: magyar könyvkiadók magyar szerzőktől egyre többet publikálnak. Szélesi Sándor (írói álnevén Anthony Sheenard) első regénye 1996-ban jelent meg. A háromszoros Zsoldos Péter-díjas sci-fi író tavaly a koppenhágai Eurocon találkozón elnyerte az Európai Science-Fiction Társaság az év legjobb sci-fi szerzőjének járó díját. Szélesi szerint a magyar science-fiction felfutóban van, az elmúlt évtizedben sokat csiszolódott, s egyre közelebb került a szépirodalomhoz.
– Űrhajók, robotok, távoli bolygók, galaktikus háborúk sújtotta társadalmak – néhány jellegzetes sci-fi kellék. Mennyire tud a hazai sci-fi irodalom sajátos, magyar témákkal előállni?
– Ritka a kimondottan hazai téma, nyomokban viszont rá lehet találni a magyar vonatkozásokra. A sci-fi elsősorban angolszász műfaj, és ez meghatározza a magyar írók gondolkodását is. Amikor a zsáner az 1960-as években becsorgott hozzánk, azaz komolyabban kezdtek sci-fit publikálni, a kiadók akkor is főként az angolszász irodalomból merítettek, noha értelemszerűen igyekeztek olyan történeteket és alkotókat kiválasztani, akik megfeleltek vagy legalábbis nem mondtak nagyon ellent az akkori ideológiának. Persze néha ennek az ideológiai megfeleltetésnek köszönhetően egy-egy mondat vagy bekezdés kihullott egy-egy regényből, de legalább tömegessé vált a sci-fi irodalom megjelenése Magyarországon. Ráadásul ez az időszak, a 60-70-es évek volt itthon a science-fiction fénykora, élen a Galaktika magazinnal, az írók közül pedig Zsoldos Péterrel. Ám az ekkori magyar sci-fi sem volt kimondottan magyar vonatkozású. Aki jellegzetesen magyar témákat dolgozott fel, az a vegyész végzettségű Dévényi Tibor volt, de ő is ironizálva, groteszk eszközökkel, rávilágítva az egyik legfontosabb zsáner-problémára: nem hihető, ha a szereplőket Jánosnak, Bélának hívják. Emellett azt hiszem, nem voltak meg azok a kifejezetten magyar, de ugyanakkor a világ bármely pontján érthető történetek sem, amelyek fogyaszthatóvá tették volna a magyar sci-fit. Ezek egy-két esettől eltekintve talán ma is hiányoznak.
– Mi szükségeltetik egy efféle magyar történetbázishoz? Esetleg a technikai felzárkózás? Gondolok itt például a csekély hazai részvételű EU-s űrprogramokra, az európai Mars-járóra vagy a Galilei-projektre.
– Nem hiszem, hogy a technikának lenne ebben különösebb szerepe. Inkább annak, hogyan változik a gondolkodásunk és a látásmódunk. Pár évvel ezelőtt már elkezdődött a magyar témák lassú, mégis a korábbinál erőteljesebb beszivárgása a sci-fi irodalomba, és úgy tűnik, hogy az olvasók ezt egyre inkább elfogadják és megszeretik. Íróként én is azt tapasztalom, hogy sokszor hatásosabb, ha magyar témával állok elő, mert az olvasó már az első pillanatban azonosulhat vele. Pannon bolygó, plazma-íjászok – például erre is sokan vevők. A gondolkodásváltáson van tehát a hangsúly. Itthoni témákat is fel lehet dolgozni – az elmúlt 20 évben közelebb kerültünk a világ többi részéhez, és a világ is hozzánk, ma már nem feltétlenül ciki, ami magyar.
– Ennek ellenére álnéven, Anthony Sheenardként publikál...
– Amikor 1997-ben az első sci-fi regényem, a Városalapítók megjelent, azt kérte a kiadó, válasszak valami angol nevet, mert így kétszer annyi példányt el tud adni. Akkoriban az olvasók ugyanis nem bíztak a magyar szerzőkben, hiszen a kilencvenes évek elején, amikor hirtelen szabaddá vált a könyvkiadás, csapnivaló hazai darabok jelentek meg. Azóta ismét van respektje a magyar sci-finek, a most induló szerzők már bátran vállalhatják magukat: például az új magyar sci-fi írónemzedék egyik legjobb tagja is saját nevén, László Zoltánként jelenteti meg írásait. Az én esetemben a már bejáratott Mysterious Universe (M. U.) regények Anthony Sheenardként jelennek meg, de az összes többi új írásom már Szélesi Sándor név alatt fut.
– Ha már a M. U. szóba került. A Fonyódi Tiborral (írói álnevén Harrison Fawcett) közösen elindított és Ön által szerkesztett sci-fi sorozat köteteiben aprólékosan kidolgozták a jövőt, pontosabban az előttünk álló harmadik évezredet, ugyanakkor visszamenőleg kissé újraírták az emberiség történelmét. Ezzel párhuzamosan egy ősmagyar, misztikus-történelmi sorozat megírását is elvállalták.
– Fonyódi Tibor teológusnak tanult, én történelemtanár vagyok, két évig tanítottam is, azt hiszem, érthető, ha szerintem fontos része az írásainknak a történelmi emlékezet. Nem új gondolat, de nagyon sok, a mai életünket meghatározó dolognak mélyek a gyökerei. Nem pusztán a közelmúlt eseményei, hanem sokszor ezeréves hagyományok határozzák meg a mindennapi rutinunkat, és ami még fontosabb, ma is ugyanazok a történelmi mozgatórugók vezetnek háborúkhoz, társadalmak felemelkedéséhez és bukásához, mint több ezer évvel ezelőtt. Ebből a szempontból, azt gondolom, a jövő sem tartogat újat. A szokásaink nem fognak maradéktalanul eltűnni, változnak az emberek, a sorsok, a helyek, változik a szemléletmód, de a történelmi mozgatórugók megmaradnak.
– Ha ez így van, mennyire tud a magyar sci-fi alternatív jövőképpel előállni, elszakadni a disztópiák vonulatától?
– Szerintem nem is akar, azaz nem célja, hogy egy időben több alternatívát is felkínáljon, nincsenek útelágazások, mint a szerepjátékokban. Annyiban alternatív a jövőkép, hogy a magyar sci-fi mélyebb, filozofikusabb vonulata a környezetünkben tapasztalható problémákra építve olyan világképet vázol fel, amellyel illusztrálható, milyen veszélyek leselkednek ránk a jövőben. Ilyen például László Zoltán A keringés című, a globális környezetszennyezésről szóló műve, vagy a biokémikus Antal József Diagnózis című írása, amely az orvoslás és a genetikai lehetőségek felől közelíti meg a jövőt.
– Vagy két újabb regénye, A sötétség előtt és az Árnyak ébredése, amelyek a teokrácia és a technokrácia összecsapásáról is szólnak...
– Lehet, de ezekben nekem sokkal inkább a szubjektív és az objektív igazság körülírása és a valóság keresése számított. Ez a két regény a korábbi, kalandosabb M. U. írásaimtól eltérően komorabb, kaotikusabb világot mutat be. Amikor A sötétség előtt született, éppen zajlottak a választások – ha kinyitottam egy jobb- és egy baloldali napilapot, akkor kétféle igazsággal találtam szemben magam, amelyek köszönőviszonyban nem voltak egymással. A konkrét politikai helyzettől elvonatkoztatva fogalmazódott meg bennem, hogy az információ és az információs csatorna formálja a valóságot, és könnyen eljuthatunk odáig, hogy ha 10 milliárd ember él a földön, akkor 10 milliárd igazság létezik. Ekkor azonban teljesen elveszünk a világban, mert nemcsak hogy nem találjuk meg azt a biztos pontot, amely maga a nagybetűs Igazság, de a keresése is lehetetlenné válik.
Az információs csatorna pusztulása Vranik Roland Adás címen készülő disztópiájának kiindulópontja. A Fekete kefe rendezője hasonlóképp gondolkodik, mint Pater Sparrow. Vranik szerint van létjogosultsága a hazai tudományos-fantasztikus filmeknek, a hollywoodi óriásprodukciókhoz képest törpe költségvetésből gazdálkodó magyar sci-finek azonban a büdzsé hiányát lélektannal és filozófiával kell helyettesítenie.
– A filozofikus és lélektani sci-fi gyakorta sokkal izgalmasabb, mint az akcióra alapozó, látványos darabok. „Mi lenne, ha…?” – számomra ez a sci-fi legizgalmasabb kérdése, és a kérdés kibontása szempontjából nélkülözhetetlen a gondolatiság. Az Adás is egy ilyen, mi lenne, ha… feltevésből indul ki. Ugyanakkor ez a film nem sci-fi, nem tudom, hogyan kell sci-fit rendezni, nem értek hozzá. Az én filmem egy disztópia, amely egy feltételezett hardver-problémára épít: a televíziók és számítógépek monitorai nem működnek többet. Eredetileg csak a televíziók álltak volna le – innen is jött a cím –, de aztán különböző kutatásaim során rájöttem, hogy ma már az internetfüggés legalább annyira jelentős, mint a tévézés szenvedélye. Tíz éve még a televízió volt indentitásunk egyik legfőbb kovácsolója, most már nagyon határozottan átveszi a hatalmat a számítógép. Persze lényegi változás nincs: az internetezők többségének esetében ugyanis szó sincs interaktív felhasználásról, ugyanazt csinálják, mint amikor tévéznek, letöltenek és néznek. A statisztika pedig elgondolkodtató: a fejlődő világban már fél életünket a monitor előtt töltjük.
– Mitől bolydul meg jobban a képfüggő társadalom? Az elvonási tünetek okozzák az őrületet, vagy pedig az, hogy a kép igazságát elfogadók a kép által sajátítják el a szociális mintákat, azaz a monitorok meghibásodása egész egyszerűen kiiktatja a társadalmi nevelést?
– Bonyolult a kérdés, és mindkét változat igaz. Az egész biztos, hogy a társadalom nagy része képeken nevelkedik: mintát ad a film, mintát adnak a hírek, a szappanoperák, a reklámok, a külön erre kifejlesztett életmódmagazinokról nem is szólva. A gyerekek pedig kifejezetten veszélyeztetettek. Közben pedig, mivel a képfogyasztás beépült a napi rutinba, akár a kábítószereseknél, ha nem jutunk elegendő képmennyiséghez, előjönnek az elvonási tünetek, még ha nem is mindenkiben indukálnak akkora feszültséget, mint egy szárazon maradt drogosban.
– Ez a fajta elvonási tünet felbukkan Jan Sverák Akkumulátor című szatírájában is, igaz másképp: a tévéstúdióba látogatók énje megkettőződik, és a stúdióban maradt énmás a tévét bámuló gazdatest energiájából táplálkozik...
– Az Akkumulátort már azután néztem meg, amikor egy kocsmai beszélgetés során felvetődött, filmet kéne készíteni arról, mi lenne, ha megszűnne a tévéadás, és az ötletet ízlelgetve elkezdtem kidolgozni a történetet. Barta András társforgatókönyvíró bevásároltatta velem az összes Philip K. Dick-könyvet, Pohárnok Gergő javaslatára pedig megnéztem a Sverák-filmet, Hanekétől a Farkasok idejét, újranéztem a Brazilt és a Szárnyas fejvadászt. Aztán persze olyan élethelyzetek is tovább érlelték a történetet, mint amikor a lakásomban együtt dolgoztam a kollégáimmal, mindenki írta a magáét a számítógépén, plusz még ment a televízió is, négy emberre jutott öt monitor, és végül már nem szóltunk egymáshoz, hanem netes csatornákon keresztül küldtünk egymásnak üzeneteket. Azt hiszem, a társadalomnak csak egy kicsi, masszív rétege nem függő, az életviteléből vagy a munkájából adódóan – a filmem is megpróbálja ezt körüljárni.
– Hogy lehet mindezt úgy megmutatni, hogy a cselekmény ne legyen túlságosan szerteágazó?
– Ezen birkózunk most. Cselekményközpontú film lesz, az biztos. Azt próbálom összerakni, hogy mi történik az emberekkel az „adás” leállása után. Ezért nagyon fontos a szereplők lélektana és a vizuális kitekintés. Meg kell mutatni, hogyan működik a tévé és internet nélkül maradt város, milyen az új infrastruktúra. Tudni kell, hogy ha egy ilyen probléma beüt, akkor összeomlik a bankrendszer, a tőzsde, leállnak a hivatali gépezetek, kitör a pánik, meghal a tömegközlekedés, százmilliók veszítik el a munkájukat. Minden borul. Azért, hogy ne kelljen egy ilyen apokaliptikus világot, azaz magát a válságot megjeleníteni, azt találtam ki, hogy a történet a válság bekövetkezése után játszódik – a megváltozott világot kapják a nézők. Amikor már elindult egyfajta belenyugvás, amikor már nem tombol a pánik, mindenki megpróbálja belakni ezt a furcsa, „képtelen” új világot. Az még számomra is kihívás, hogy az első perctől elfogadtassam, hogy mindez megtörténhet – persze lehet rá teóriát kidolgozni, de az már másfelé kanyarítaná a cselekményt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/07 21-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9408 |
