Schubert Gusztáv
Clarke a valós térben és valós időben száguldó fantázia mérnöke volt, az igazság azonban nála is odaát van.
Volt egyszer egy űrkorszak. És Arthur C. Clarke volt a prófétája. Mondhatnánk, hogy a legnagyobb írója, de ez semmiképpen sem lenne igaz, nem volt érzékeny stiliszta, sem kitűnő dramaturg, próféciái, a bebukottak éppúgy, mint a beteljesültek, sokkal izgalmasabbak, mint írásművészete. Clarke előrejelzéseinek többsége bevált. Az 1968-as 2001.–Űrodisszeia jóslatai között például ott a mágnescsíkos hitelkártya, a síkképcsöves monitor, a biometrikus azonosítás vagy az embert sakkban legyőzni képes számítógép. A jó találati arány nem meglepő, mert a jövőbelátást Clarke nem bízta a véletlenre vagy a vakszerencsére, 1962-ben közreadta futurológiai bestsellerét, A jövő körvonalait, amelyben nem is annyira az eljövendő dolgok, találmányok, technológiák az érdekesek, hanem a jövőbelátás módszertanának végiggondolása. Clarke pengeéles gondolkodó volt, miközben hitt a tudatos előrelátásban, legalább ennyire tisztában volt a jövő mérnökét fenyegető logikai csapdák veszedelmeivel. „A jövőt megjósolni nem lehet” – ezzel a paradoxonnal kezdődik Clarke jövő-bédekere. Igaz, a szerző minden óvatossága ellenére nem hagyja ennyiben, miután felemlegette az óvatlan jövőutazót fenyegető két végletet, a józan ész szikárságát és a túlburjánzó képzelőerőt, bőséggel kezdi ontani magából a találmányokat, a városi közlekedést forradalmasító többsávos mozgójárdáktól az antigravitátorig, az anyagátviteltől a rakétaelvet felváltó új űrhajtóművekig. Clarke pragmatikus álmodozó, legelszálltabb pillanataiban is újra meg újra aláveti vágyálmait a ráció kontrolljának. Írásaiban is következetesen tiszteletben tartja az energia megmaradásának törvényét: a természetben és a társadalomban semmi sincs ingyen; épp a „valamit valamiért” elvtől áthatott gondolkodásmódja, ha úgy tetszik, a kozmikus irónia révén őrizhette meg könyve máig a frissességét. „Az antigravitatív anyag kezelése bizonyosan vetne fel azért problémákat. Egy aszteroidbányásznak, aki űrdzsipjének csomagtartóját megtöltötte negatív gravitációjú anyaggal, ijesztően sok időre lenne szüksége a hazatéréshez, a Föld teljes erőből taszítaná, és meg kellene verekednie minden lábnyi lefelé jutásért.” Ugyanez a termékeny fantázia, bölcs irónia és sohasem csorbuló logika jellemzi és galvanizálja ma is izgalmassá Clarke hibátlanul megírt, de stiláris erő híján való regényeit. A szöveg szépségeit ne keressük, hiányzik belőle Bradbury melankolikus poézise, Philip K. Dick paranoiától fűtött kíméletlen szarkazmusa, Vonnegut apokaliptikus humora, Lem érzéke a groteszk társadalomrajzhoz vagy akár a Sztrugackij-testvérek jellemábrázoló képessége. A Clarke-novellák és regények szépsége matematikai szépség, a vészhelyzet által feladott probléma szellemes levezetése adja az olvasó gyönyörűségét. Clarke történetei asztrofizikai kalandregények, hősei nem űrszörnyekkel, gonosz galaktikus diktátorokkal küzdenek meg, hanem matematikai, fizikai, geológiai, csillagászati problémákkal. A felületesen megrajzolt, jellemként, emberként sápatag főhősök kizárólag problémamegoldó lényként érdekesek, a tudomány Grál-lovagjai, fegyverük nem a lézerkard és a sugárpisztoly, hanem a borotvaéles logika és a robbanékony kreativitás. Több ez, mint regényes formába bújtatott ismeretterjesztés, a jellegzetes Clarke-regényben a tudományos probléma kollektív sorsprobléma is. A kizökkent világ itt sohasem az erkölcsi, hanem a fizikai rendjéből kisiklatott világ, ezért aztán közömbös minden emberi jellemvonás, csakis „a tudós” az, aki helyreigazíthatja a megbillenő világrendet. A SF irodalom általában nem tud mit kezdeni a csillagokkal és a bolygókkal, a sci-fi írók érdeklődése a Jupiter vagy a Vénusz iránt kimerül a költői vagy a tudományos leírásokban, Clarke-nál a Jupiter vagy egy fedélzeti számítógép összetettebb és bonyolultabb jellem, mint bármely emberi hőse. Ez a tudományközpontú világkép, melyben az ember csak parányi pont a végtelen univerzumban, kétségkívül „áttörés” a dramaturgia két és félezredes történetében, kérdés, hogy mekkora örömünk telhet benne. És hogy mekkora öröme telt benne Kubricknak. A Dr. Strangelove láttán aligha gondolhatjuk, hogy ugyanaz vonzhatta a kozmosz végtelen tereibe, mint Clarkot. Kubrick iszonyodott a modern kor technikai áldásaitól (kivéve persze a filmet): repülőre még csak véletlenül sem ült volna, az atomfizika rettegéssel töltötte el, a kubai rakétaválság láttán pedig – cseppet sem alaptalan – meggyőződésévé vált, hogy az emberiség az atomháború szélére sodródott. Mi vonzotta akkor a tudományhívő, a technika szüntelen fejlődését üdvözítőnek – ha nem is problémátlannak – tartó jövő-guruhoz. Feltehetően Clark univerzumának három állandó attributuma keltette fel az érdeklődését: Clarke nem személyekben, sorsokban, hanem az egész emberiségben gondolkodik, úgy, hogy a világ jövőjét immár egy vadonatúj helyzetben – az első szputnyik, az első űrhajós, az első űrséta korában – gondolja végig, és teszi mindezt a lehető legnagyobb tudományos precizitással. Kubrick szemében nyilván ez emelte ki őt az átlagos SF-írók sokaságából, akik számára az űrkorszak semmiféle szellemi kihívást nem jelentett, továbbra is megelégedtek azzal, hogy a megszokott földi történeteket a csillagos ég papírmasé-díszleteiben újrameséljék. Abban, hogy mára a természettörvényekkel komolyan számoló kemény („hard-core”) sci-fi végül is alulmaradt a léhán csapongó (soft) fantasyvel szemben, alighanem sorsdöntő szerepet játszott, hogy a tudományos irály egy apróságról megfeledkezett: az emberi személyiséget kihagyta a számításból. Ez a feledékenység akkoriban persze logikusnak és bocsánatosnak látszott: az űrkorszak tényleg az egész emberiség sorsát változtatta meg. Csakhogy a Vosztoknál és a holdkompnál erősebbnek bizonyult Kosztolányi bonmot-ja: az emberiség sohasem kopog be az ajtómon. Nincs ez másképp az űrkorszakban sem. A kozmoszt sem tudjuk másként elképzelni és elmesélni, mint személyes sorsunk eseményét. A Hold porába elsőként kilépő űrhajós, Neil Armstrong legendás mondatában – „nekem csak egy kis lépés, de óriási az emberiségnek” – egyebek mellett ez a paradoxon is benne rejlik. Épp az Apollo-11 űrhajósai voltak az elsők, akik saját bőrükön tapasztalhatták, mekkora teher, ha valaki „az emberiség követévé” lényegül át a külvilág szemében: Armstrong leírja, semmi öröme nem volt a diadalból, amit odafönt még áldásnak gondolt, hazatérése után szörnyű átoknak bizonyult, élete psycho-horrorrá változott, alig tudta visszaszerezni saját személyiségét a lerázhatatlan kővendégtől, dicsősége eleven szobrától. A 2001.–Űrodisszeia űrhajósait nem gyötri e keserves dilemma, „az emberiség követei” ők, rezzenéstelen kőarcukon nyoma sincs érzelemnek, a Discovery One fedélzetén egyetlen érző lélek, egyetlen emberi lény tartózkodik: HAL 9000, a hajó szuperszámítógépe. Mi ez, ha nem szatirikus fricska, vagy inkább K.O. a mindenható technika és a haladáshit ellenében? És ha pontosan nem is tudjuk már szétszálazni, ki miért és mennyiben felelős (vagy dicsérendő) a filmvásznon látható végeredményért – a forgatókönyvet nem kevés vita közepette Kubrick és Clarke közösen írta – , annyi biztos, kettejük közül nem a hard SF prófétája volt a szkeptikus. Clarke akkor már bő két évtizede a technika, a tudás megszállottja volt, kozmikus eufóriában égett, és meg volt győződve arról, hogy az emberiség üdve a természettudósok és az űrhajósok vállán nyugszik. Vissza-visszatérő álma – mely természetesen novellák, regények sokaságában is testet öltött –, a kozmosz mélyéről érkező mindentudó, mindenható Nagy Testvér, aki szuperintelligenciáját ajándékba adva megváltja a békétlen és tudatlan emberiséget. Hitvallását legtömörebben a 2010.–Második űrodisszeia végén összegzi: „ És mert az egész Galaxisban sem találtak becsesebb kincset az értelemnél, ennek születésénél bábáskodtak mindenütt. Ők lettek a csillagmezők földművesei; vetettek, és néha arattak. És olykor, ha kellett, könyörtelenül gyomláltak is.” Tényleg ez lenne mindennek teteje, a legfőbb jó: ötöst nyerni a nagy égi lottón? És kiváltképp a szabadság csúcspontja? A kéretlen segítség, mindig agresszió, nem gyarapítja, hanem szűkíti a szabadságunkat. A deus ex machina esetében sincs másképp: a földi történelem elrettentő példákkal bizonyítja, nemcsak a gonoszság okoz jóvátehetetlen károkat, hanem a civilizatorikus jószándék is képes akár egész nemzeteket, kultúrákat tönkretenni. Már csak azért is, mert a jobbítás eszméje feltételezi a másik fél alacsonyabbrendűségét, és innentől kezdve már nincs megállás, ha a másik csak a mi hitványabb másunk, nyilván úgy fogjuk érezni, jogunkban áll bármit megtennünk annak érdekében, hogy megjavítsuk, felemeljük, megnemesítsük. A harmadik típusú találkozások nem azért olyan ritkák a SF-ben, mert a regényírók agresszívek, hanem mert kultúrák békés érintkezése a valóságban is kivételes alkalom. Bőséges történeti példák bizonyítják, a harmadik típusú találkozás csak akkor lehetséges, ha a felek egyenlő erőkkel bírnak és egyazon civilizációs szinten állnak. És ráadásul még tudatában is vannak ennek az erőegyensúlynak. De miért is lennének? A történelem tényleg az élet tanítómestere: az agresszor szerepkörét hatezer éve folyamatosan gyakoroljuk, ki ne képzelné magát a másiknál erősebbnek és tökéletesebbnek. Clarke „szekuláris gondolkodónak” vélte magát. Regényeinek tipikus probléma-megoldó képlete – egy nálunk fejlettebb civilizáció isteni közbeavatkozása – azonban azt jelzi, nem egészen így volt. Mivel minden hívő a maga képére teremti istenét, Clarke istene természetesen természettudós. És mint ilyen kizárólag a rációra építi művét, vagyis ha „gyomlál”, kizárólag a megkérdőjelezhetetlen egyetemes ésszerűség jegyében cselekszi ezt. De mit gondol erről a gyom? Az űrkertészek a 2010-ben egy laza mozdulattal berobbantják a Jupitert, így teremtve energiaforrást az Európán felfedezett primitív, de fejlődőképesebbnek látszó életnek, a Jupiter lényei megbuktak az evolúciós vizsgán, mehetnek a komposztba. A tetralógia negyedik részében (3001.–Az utolsó odisszeia) űrbéli mentoraink kis híján a Földet is elpusztítják. Még szerencse, hogy az anyabolygó és a csillaglények földi őrszeme (a monolit) közt 900 év alatt fordul meg a posta, addigra olyan kifinomult lesz a földi technika, hogy egy számítógépvírussal tönkrevághatják a támadásra készülő monolitot. Nehéz istennek lenni. HAL, a megtébolyodott fedélzeti számítógép története szintén elfuserált teremtéstörténet. A különbség legfeljebb annyi, hogy míg a „csillagmezők földműveseinek” munkálkodása olykor a „veteményt” pusztítja el, itt a teremtmény fordul istene ellen. HAL, a 2001.–Űrodisszeia egyetlen drámai hőse megöli a Discovery legénységének négy tagját (az ötödik – Dave Bowman – csak leleményességének köszönheti, hogy életben marad), mert úgy véli, veszélyeztetik a küldetés végrehajtását (az űrhajó azért indul a Jupiterhez, hogy felvegye a kapcsolatot a galaktikában kertészkedő titokzatos hatalommal). HAL öl, de nem gyilkos robot, csakis azért képes gyilkolni, mert teremtője a saját képére teremtette. HAL „szellem a gépben”, emberi lélek mechanikus testben. A féltékenység és a harag teszi gyilkossá, nem számítógépes logikája vall csődöt, hanem a beléplántált emberi természet. Ha egyszerű komputer lenne, sohasem juthatna el a gyilkosság gondolatáig. (Már csak a robotika alaptörvényei miatt sem. Igaz, azokat nem Clark, hanem az örök rivális, Asimov állította fel.) Dave Bowman végül kikapcsolja HAL áramköreit. Eljut a Jupiterig, és az idegenek állította óriás csillagkapun át belép egy másik világba és életformába. Megöregszik, meghal, majd csillaggyermekként születik újjá, végül testetlen, tisztán szellemi energia lesz. A világegyetem ura. A második és harmadik Űrodisszeiában visszatér majd eme asztráltestben, jócselekedetekkel kísérteni. Jó sors, megváltás, diadal? Sokkal inkább horror. A 2001. Űrodisszeia maga a jeges iszonyat, persze, nagy film, csak épp nem úgy, ahogy elképzelik, igazi leviatán, gonosz szörnyeteg, egy pillanatát nem tudom másként érteni, mint mindannak a kontráját, amit lenyűgöző képeivel sugall. Clarke űrrealizmusa Kubrick kezén szürrealizmussá változott. A 2001-et „egyenesen a tudattalanba” szánta (a korabeli nézők nem véletlenül érezték úgy, hogy LSD-tripre vettek mozijegyet). Mindent a képekkel akart elmondani (mindössze negyven percnyi dialógus maradt a 140 perces megvágott változatban), hogy filmje mindenkit elérjen, az alabamai teherautósofőrt éppúgy, mint az oxfordi professzort. Az addig sohasem látott színes, szuperszélesvásznú, rendkívül szuggesztív (természetesen stúdióban felvett) űrfelvételek mindenkit – még a lassúságra panaszkodókat is – hipnotizáltak. A jelek szerint olyannyira, hogy máig csak a boldogtalan kevesek sejtik, hogy a 2001 nem a mesterségesen irányított evolúció örömódája, hanem a gyászdala. Volt egyszer egy űrkorszak. Volt pár naiv, lelkesült évünk, amikor fejünk fölött a csillagos ég maga volt a végtelen. Kubrick, az ünneprontó az elsők közt jött rá, hogy a kozmikus ugráshoz több kell, mint pár űrhajó és holdkomp. A Holdra-szállás nem elég bizonyíték arra, hogy van már értelmes élet a Földön. Ballard szerint „az egyetlen bolygó, ahol valóban Idegenek élnek, történetesen épp a miénk.” Nekik lett igazuk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/07 18-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9402 |
