Filmvilág

Fesztivál

Tampere

Színpompás szürke fény

A tamperei rövidfilmfesztivál globális léptéke is jelzi, hogy a finneknek sikerült kitörniük nyelvi és kisnemzeti klausztrofóbiájukból.

A kultúra- és klímaváltás sokkját napok múltán sem heveri ki a messziről jött idegen. Idefenn, a balti végeken másként múlik az idő, mást jelentenek a gesztusok, csöndek és szavak, mi több, még az is hamisítatlan nemzeti ünnepnek hat, ha március idusán – az év első tisztes havazásával! – végre beköszönt a tél...

A „finn Manchester”-ként emlegetett, alig kétszáz éves Tamperét is inkább a rég várt hó meghitt ünnepe uralja a szokott fesztiválos hűhó helyett. A jól fűtött vetítőteremnek is megvan persze a varázsa, s néhány órára a síbot és síléc letehető a ruhatárba. (A bemutatókra öt nap alatt 30 000 jegyet váltottak a Miskolc nagyságú városban!) A plakátok barátságosak, a rendezvények és szakmai találkozók üdítőn protokoll-mentesek, sztárvendéget hajszoló kamerát itt egyet se látni. Holott Tampere – még e mai fesztivál-dömpingben is – méltán lehet büszke arra, hogy csaknem négy évtizede nagyvonalú és minden újra nyitott fóruma a legkülönfélébb filmes műfajoknak és művészi törekvéseknek. Preferenciáin máig érezni az alapító 68-as nemzedék nonkomformista elszántságát: az „off-stream” témák, a kihívó problémafelvetések s a perifériák iránti érzékenységet. Szélesre tárt animációs, dokumentum- és játékfilmes repertoárjába éppúgy beleférnek a művészi formakísérletek, mint az alternatív mozgalmak, a szubkultúrák vagy a posztkommunista térség s a harmadik világ gyakran sokkoló látleletei.

Az idei fesztiválon 6 helyszínen 120 vetítésen több mint 600 rövidfilmet mutattak be. Ha hozzávesszük a Finn Filmarchívum ugyancsak bő kínálatát, és hogy versenyen kívül három kísérő program is futott még Kino Rossija, Korean Glow, Palestine and Neighbours címmel, valamint hogy Videotivoli néven idén ötödször rendeztek párhuzamos kölyökfilm-fesztivált, melyen 35 ország közel 500, gyerekek, kamaszok készítette kisfilmje volt látható – mindez jól jelzi, hogy Tampere is jócskán „túlnőtte” magát, és mára ezt a mustrát is utolérte korunk fatális kórja: az entrópia…. Nincs olyan mohó filmfaló, aki öt nap alatt e mérhetetlen túlkínálat akár töredékét is képes csömör nélkül legyűrni.

A finnugor „családfakutatás” konok kezdői: Reguly Antal és Hunfalvy Pál bízvást elégtétellel konstatálnák, hogy távoli testvérnépünk, az egykor oly igen lesajnált „halszagú atyafiság” mily sokra vitte az elmúlt másfél század alatt! Való igaz, „Suomi” csöndes elszánással mára a világ legfejlettebb országai közé küzdötte magát; élen jár a kutatás, oktatás, környezetvédelem és informatika jónéhány terén, miközben kiugróan magas nemzeti jövedelméből a jóléti vívmányok állandó gyarapítására is futja, s e szüntelen háborgó bolygó azon kevés azilumának egyike maradt, ahol korrupció, bűnözés, erőszak jószerével ismeretlen. Ámbár az is igaz, hogy e modernizációs sikersztori sem képes elfedni a maga súlyos mentális, kulturális árát: a rohamos tradícióvesztést és individualizálódást. Például azt a tényt, hogy Veinemöjnen népe – s ezt Reguly és Hunfalvy el se hinnék! – mára saját dalait jórészt elfeledte, s az is csodaszámba megy, ha egy iskolás gyerek a Kalevalából néhány sort fejből tud idézni.

Mindez a kortárs finn filmeken is sokféle nyomot hagy. A legelső benyomás: a nagyfokú művészi szabadság s vele a műfaji, stiláris sokféleség. Elég, ha a messziről jött „szemlész” négy-öt tucat frissen elkészült munkát megnéz, máris földereng előtte az északi „szürke fény” sajátos színgazdagsága. Másként, mint találomra, nem is választhat, hisz a fikciós rövidfilm javarészt a pályakezdő vagy későn érő középnemzedék műfaja, s ha akad is néha egy „nagy név”, így, kicsiben az is inkább csalódást kelt – mint Aki Kaurismäki háromperces etűdje: A kohó (The Foundry), melyben egy martinász-brigád műszakváltás után – ki tudja, miért? – amúgy szurtosan, védősisakban beül egy moziba… (Szkeccsfilm vagy reklámparódia? Akármi is, elég annyi, hogy cannes-i fesztivál-felkérésre készült.)

E hagyományos, némi iróniával puhított „macsós” zsánerből (lásd még: fakitermelők, szaunázó szumósok és kocsma-bölények) a legvonzóbb darab kétség kívül a Büntetőpad (Penalty Box), Arthur Franck és Oskar Forstén eredeti szépségű portré-füzére, amelyben veterán hokisok vallanak a nőkről – első szerelmeikről és sokadik házasságukról... A vásznon előbb csak a játékot némán figyelő, sisakos arcokat látni, egyiket a másik után, ahogy a kétperces kiállítások ritmusa diktálja, majd a csattogó bodicsekek háttérzajából sorra felhangzanak a férfi-monológok, szemérmesen, sután vagy hencegőn és alpárian, kinek-kinek alkata szerint. A marcona öregfiúk félszavaiból végül egy egész sors-repertoár bomlik ki: hűtlenségek és szerelmi csalódások, válási traumák, újrakezdések és életre szóló „házastárs-szerelmek” megejtő részleteivel. A remek ritmusú, mókás és szomorkás poénokkal tűzdelt, negyedórás kisfilmet a szokottnál ropogósabb tapssal díjazta a tamperei közönség, hiszen a városnak három hoki-klubja is van, melyek felváltva nyerik a finn bajnokságot…

A társválasztás s a társas magány seregnyi portré, dokumentum- vagy játékfilm alaptémája. (Nota bene, a fesztiválon vetített finn filmek rendezőinek legalább kétharmada nő!) Úgy tűnik, idefenn északon még hosszabb az út „lélektől lélekig”; mintha még nagyobb tétje volna minden érzelmi kötődésnek, melyet egy váratlan hóvihar vagy végtelen téli éj örökre eltéphet. Vélnénk, hogy minderről Ibsen, Strindberg vagy Bergman után kevés újat mondhatni – holott nem így van: minden élmény hasonlíthatatlanul személyes és egyedi, minden történet legalább két nézőpontból megmutatható, ami az alkotókat is más-más kihívás elé állítja. Reeta Aalto félórás játékfilmje: A lányok éjszakája (Girls’ Night) talán épp azért lett közönségdíjas, mert e fanyar, bár nagyon is életszerű mai történet a párkeresés életfogytig tartó dilemmáival egyszerre több korosztályt is szíven talált. Az alaphelyzet sokaknak ismerős lehet: kamasz lányát egyedül nevelő, negyven körüli nő a nagyváros (Kelet-Helsinki) egyik sivár lakónegyedében… Egy szombat este aztán Saarát is magával ragadja a láz: a lányától kölcsönzött holmival „dögösen” kiöltözik, s első randira megy egy közeli diszkó-kocsmába, barátnője „biztonsági” fedezetével. Reménybeli lovagját azonban hiába várja, csak egy elázott férfit sikerül tánc közben lekérnie – saját barátnőjétől, aki feldúltan távozik. Otthon ezalatt unatkozó lánya, Inna, a barátnőjével titkon kamaszbulit rendez, ám mert a fiúk (itt is!) kiábrándítóan viselkednek, végül mindenkit elküld. Akárcsak anyja, aki részeg udvarlóját a kapu előtt lerázva, egyedül tér haza, hogy a lányával szótlanul összebújva fejezzék be a zűrös éjszakát.

„Lakik itt egy szőke?” – óbégat elveszetten még a vége-cím alatt is a spicces gavallér… Egy szőke – Helsinkiben?!

Hasonlóan, az abszurd és a groteszk határán billeg Kimmo Jaatinen hidegleléses videóklipje: a Középkorúak válsága (Middle Age Crisis), melynek egyetlen szereplője, egy cilinderes, hófehérre sminkelt, harmincas férfi autista kényszerességgel ismétli a kamerába: „Nőt akarok! Nőt akarok!” Bár megeshet ez éppen fordítva is. Ha tetszik, úgyszintén a vágy titokzatos tárgyát modulálja, noha egész más eszközökkel, Hannaleena Hauru szelíden ironikus kisjátékfilmje, Ha most elesnék (If I Fall) címmel. A helyszín ezúttal egy számítógép-vezérelt, futurisztikus fűrészmalom, afféle modern „sampo” valahol a finn fenyvesek mélyén, hol mindössze két férfi s egy nő vigyázza éjjel-nappal a vezérlőterem monitorait. Az ábrándos lelkű Kaarina, mint azt vágyteli gondolat-monológjai sejtetik, gyengéd vonzalmat táplál egyik férfi kollégája iránt, s az ősi ájulás-trükkel mindegyre azon mesterkedik, hogy hasonló gyengédséget ébresszen maga iránt. Az overallos románc a sokadik próbálkozásra beteljesülni látszik: a kiszemelt férfi végre észre- és ölbeveszi a lányt, hogy először nézzen mindent értő mosollyal a szemébe.

A finn kisfilmek egy másik népes raja a már említett „mentális deficit” egyéni vagy kollektív veszteségeit tárja fel, hol játékfilmes, hol dokumentarista eszközökkel – hol a kettő merész ötvözetével. Ez utóbbi kreatív kísérletezés meggyőző példája Katja Pällijeff Légy mindig jó! (Always Decent) című alkotása. A húszperces munka voltaképp egy a ’70-es évekig visszanyúló, „nevelődési filmregény”, amely kizárólag archív és jobbára családi amatőr képeket használ, noha bátran él e „nyersanyag” montázs-szerű, sőt animációs feldolgozásával is – például egy-egy érzelmi vagy erkölcsi dilemmát, szellemes fricskaként, a finn nemzeti tantervben régóta kötelezővé tett halmazelmélet modelljén szemléltetve... Ha Pällijeff a gyermekkori traumák jó részét a puritán felnőtt világ rideg és álságos elvárásainak tulajdonítja, Juha Mustanoja nem kevésbé hatásos filmje: a Tuhma Jussi (Jussi, a rossz) egy másik nagyra tartott „északi erény”: a tolerancia belső korlátaival szembesíti a nézőt egy ártatlan bolondról szóló fikciós példázattal. Jussi, fején fülhallgatóval, egész nap a házuk előtti ligetben üldögél, hogy maga fabrikálta antennáival el ne mulassza észlelni a földönkívüli lények életjeleit. Arcán az együgyű lelkek derűje – akár Bán János finn alteregója is lehetne Az én kis falumban… Az éter odaadó fürkészésén túl csak egyetlen öröme van: ha néha elhancúrozhat a szomszédos óvoda csemetéivel, akik rajongva csüggnek korán kopaszodó játszótársukon. Ám az idillt egy nap irracionális félelem kezdi ki. Az egyik szülő gyerekgyilkosságról olvas az újságban, mire a gyanú nem hagyja nyugodni: hátha a jámborság leple alatt Jussi is veszélyes! Titkon talán perverz, szadista, pedofil, ki tudja? Egyáltalán: hisz-e Istenben, szed-e gyógyszert, s ha egyszer bolond, miért járkál szabadon? A felheccelt óvónő – a család különben régi barátja – végül hisztérikusan követeli, hogy Jussit a szülei zárják be a házba… A lidércnyomás azzal ér véget, hogy az óvodáscsapat, Jussival az élen, boldogan elcsörtet az óvintézkedést sürgető felnőttek mellett, akik „közelről egész megnyerő”-nek találják „a fiatalembert”, s szégyenlősen a dolgukra mennek.

Mi tagadás, a depresszió-etűdök és pszichózis-tanulmányok irdatlan dömpingjétől idővel mintha a fesztivál sokat tűrt vásznai is ellankadtak volna… A mentális zavarok bemutatására – zártkörű szakmai vetítésekkel – külön versenykategóriát kellett volna kiírni, amelynek idei díjazottjai dermesztő filmjeikkel alighanem Nils-Erik Ekbrom (Rémálom – Nightmare), Tuija Halttunen (Tudatállapot – State of Mind) és Kauko Lindfors (1-7=72=0) lettek volna. Az első az „álom-bénulás” nevű szindromát, a második néhány kriminál-pszichiátriai esetet dokumentál, míg a harmadik egy öngyilkos kínos tárgyiassággal vezetett naplóját illusztrálja. Hiába, nem elég tudni, néha látni sem árt, hogy a legsötétebb borulat fölött is örök a ragyogás.

A nemzetközi versenykínálat – akár a zsűri összetétele – idén is globális léptékű volt, az öt kontinens közül egyedül Ausztrália nem képviseltette magát. Mindez gesztusként is jelzi, hogy a finnek bátor nyitással a nagyvilágra mára kitörtek periférikus elzártságukból, nyelvi és kisnemzeti klausztrofóbiájukból. Az pedig már nem csupán gesztus, hanem tudatos stratégia, hogy a Tamperében vetített nemzetközi munkák számottevő részét finn producerek, rendezők, operatőrök vagy animátorok jegyezték társalkotóként. Kiváltképp szembetűnő ez a kooprodukciós készség a posztkommunista régióval; a fesztivál egy sor figyelemre méltó darabja finn–orosz (Na 3 planeta), finn–lengyel (The Nature of Rebirth), finn–szlovák (Utopia) vagy finn–magyar (Hosszú utazás) társulásként készült.

A fődíjat egy kanadai animációs film, Chris Lavis és Maciek Szcerbowski pazar szépségű fantáziajátéka: a Madame Tutli-Putli nyerte. Magyar film idén mindössze „másfél” jutott el Tamperébe (díjat sajnos egyik sem kapott): Szirmai Márton Szalontüdő című kisfilmje és Böszörményi Zsuzsa Kai Salminennel közösen rendezett Hosszú utazása, ami a magyar filmszemlén nemrég méltán lett dokumentum-fődíjas. Az utóbbit amúgy – szerencsés tandemként – együtt vetítették a spanyol partokat ostromló afrikai menekültekről készült Paratiisi (Paradicsom) című finn dokumentumfilmmel – csak hogy a schengeni Európa e két távoli végpontja egyazon botrányról tanúskodjék, a maguk abszurd és szégyenletes köznapi rémségeivel. Hasonló erkölcsi, politikai határhelyzet még jó néhány tűnt fel a vásznon, elég itt csak a legemlékezetesebbeket: a palesztin Nadzsva Nadzsar szenvedélyes sorspéldázatait (Naim & Wadee’a; Yasmine’s Song; Blue Gold), a dél-afrikai Teboho Edkins sokkoló Gangster Projectjét vagy a cseh Viera Cákanyová Under Underground-ját fölemlíteni.

A közönség mindenkor hálásan fogadta az afféle szellemes, valóban rövid (1-3 perces) filmeket, mint amilyen a még bizonnyal sok helyütt feltűnő argentin Légy (Musca), avagy a török Filmlecke anyámnak.

Epilógusként hadd idézzem fel ez utóbbit, a pályakezdő Nesimi Yetik minimalista remekét.

A beállítás mindvégig ugyanaz: csöppnyi asztal felett szakállas ifjú (maga a rendező) hajol össze egy fejkendős parasztasszonnyal.

(Az asszony a filmtörténet jeleseit sorolja, miközben a fia rendre kijavítja és elismételteti a hibásan ejtett neveket:)

(Szembefordulnak a kamerával, és ráérősen valami magot – szotyit vagy popcornt? – rágcsálnák. Majd újraindul a kiejtés-gyakorlat:)

Anya: Egyik moralistább, mint a másik! Ugyanabból az irhából szabták mindkettőt! Bár én a Dardanel fiúkat jobban kedvelem…

Mi tagadás, kicsiben is nagy lecke ez – két világ és két kontinens határáról. Már-már úgy tűnt, a film, mint művészet, megfáradt végleg. S lám, mindig van esély a bátor újrakezdésre!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 45-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9382