Beregi Tamás
Indy az ellentmondások embere, rettenthetetlen akcióhős és mulatságos burleszkfigura, aki az egzakt tudomány képviselőjeként démoni erők kincseskamráját nyitogatja.
A Kristálykoponya királyságában ismét egy rejtelmes, az egész emberiség sorsát befolyásoló kultikus tárgy megszerzése a tét. 1957-et írunk, dúl a hidegháború. Indiana Jones-nak már nem a nácik az ellenfelei, ez alkalommal egy mindenre elszánt és gyilkosan precíz parancsnoknő vezette szovjet kommandóval kell megküzdenie a fenyegető titkokat rejtő perui kristálykoponya és a szuperhatalom birtokáért. * Két évtized telt el azóta, hogy Steven Spielberg és George Lucas kultikus régész-kalandor figuráját, Indiana Jones-t utoljára láttuk a mozivásznon. Visszatérése egyszerre szomorú és felemelő. Az évezredes misztikus kincseket hajszoló nyughatatlan Harrison Ford, aki kriptákból előugró múmiák, elsüllyedt városok, sivatagi bazársorok közt nyargalászott, azzal a kegyes hazugsággal áltatott minket, halandó nézőket, hogy az elmúlás illúzió, mert az idő, kellő leleménnyel nyakon csíphető, a múlt kellő bátorsággal és megfelelő tudással felfejthető, sőt újjáéleszthető. És lám, az idő vasfoga mégiscsak megharapdálta a nagy régész-kalandort. Haja megritkult és kifakult, homlokán az akrobatikus mutatványok után a kelleténél több izzadtságcseppet látunk, ostorát kissé sutábban csattogtatja, és a levegőt is nehezebben veszi, ha sziklákra mászik, vagy ha szédítő mélységekbe ereszkedik alá. Indy, a régész-kalandor paradox viszonyban áll az idővel. A múltban él, de a jövőnek dolgozik. Szakrális tisztelettel övezi a nagymúltú földet, mégsem hagyja békén, folyton birizgálja, túrja, megszentségteleníti. A kollektív időt keresi, közben saját belső idejéről teljesen megfeledkezik. Az, hogy sosincs szinkronban az idővel, nála foglalkozási ártalom: vagy késik és rohan, vagy folytonos várakozásra van kárhoztatva. Az előző esetben guruló kövek, összepréselődő falak, mérgező nyilakat lövellő csapdák elől menekül, vagy elrabolt kincseket és nőket üldöz. Az utóbbi esetben régészeti ásatások krátereinek peremén ácsorog, vagy mauzóleumszerű dolgozószobájában ül nagyítók, mikroszkópok, poros könyvek fölé hajolva, s ha nagyritkán meglebben a függöny, a huzat legfeljebb az évezredes múmiák szagát hozza. Míg a kaland egyetlen időn kívüli utazás, addig az otthonlét számára egyetlen idő-hurok: az Elveszett frigyláda fosztogatói és az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag néhány snittje, mely Jones professzor egyetemi tevékenységét jeleníti meg, beállításról beállításra ugyanaz: Mr. Jones a tanteremben magyaráz, ahol szerelmes lányok figyelik rajongva; az óra végét jelző csengő megszólalása előtt pár másodperccel belép a helyiségbe kollégája, aki a falnak támaszkodva, csendes mosollyal figyeli őt; a kicsöngetés és a hallgatók kivonulása után a két tanár Indy legújabb kalandjait tárgyalja meg; a főhős ezután visszavonul a dolgozószobájába, ahonnan csak az ablakon keresztül tud menekülni a lelkes hallgatók elől. Ebben a folytonos idő-anomáliában Indiana Jones mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy az idő akár fölötte is eljárhat: és lám, most, a sorozat negyedik részében mintha kénytelen lenne szembesülni azzal, hogy nincs mese, ő is megöregszik egyszer. Kaland és régészet A régészeti expedíció és a kaland dramaturgiája kísértetiesen hasonlít. A régész – akárcsak a kalandor – távoli útra indul, nélkülözésekkel teli nomád életet él, verejtékes munkával megszerzi a kincset, majd hazaviszi azt, amiért jutalmat kap: hírnevet és egy kis magánéleti megnyugvást. Nem véletlen, hogy a kalandor és a régész figurája oly rég óta összekapcsolódik a populáris kultúrában. Alfred Kidder amerikai régész, a közép-amerikai ősi indián kultúrák egyik úttörő kutatója ezt írta 1949-ben, vagyis több mint harminc évvel Indy színre lépése előtt: „A tömegkultúrában és sajnos bizonyos mértékben a valóságban is, kétfajta régész létezik: a szőrös mellkasú, és a szőrös állú. Az előbbi általában erős állkapcsú fiatalember, aki expedíciós kalapot, övébe dugott pisztolyt hord, és sűrű dzsungelen küzdi át magát elsüllyedt városok és elásott kincsek reményében. Csizmája, melyet mindig fényesre kefél, térdéig ér, hogy mambáktól, és más, halálos mérgű kígyóktól óvja őt. Ingjének felső gombjait még a legnagyobb veszélyben is kigombolja, hogy feltárja férfias mellkasát.” Kidder fenti nyilatkozatával nyilván korának népszerű kalandorfiguráit gúnyolta, például Doc Savage-t, a harmincas és a negyvenes évek híres képregényhősét, aki szerencsevadász, régész, orvos, zenész, feltaláló, vagyis igazi reneszánsz ember volt egyszemélyben, ráadásul még ügyeletes szépfiú is. A kalandor-régész ikon megalkotásában azonban maguk a tudósok is kivették a részüket: ott volt például Giovanni Battista Belzoni tizenkilencedik századi felfedező, aki a fáraók kincse után kutatott Karnakban és Gizehben; Roy Chapman Andrews, a századforduló híres felfedezője, dinoszauruszvadásza és archeológusa, aki egész Mongóliát bejárta, míg rá nem bukkant a hőn áhított dínótojásokra, vagy maga Heinrich Schliemann, „Trója felfedezője”, aki előszeretettel mutatta be magát magányos hősként, aki vélt igazának védelméért folyton szembeszáll a korlátolt hatalommal. A W. C. Ceram néven publikáló Kurt W. Marek 1949-ben jelentette meg Istenek, sírok, tudósok. A régészet regénye című munkáját, mely a régészet történetét nagy kalandokon, egyéni sorsokon keresztül mutatta be regényes stílusban. A hatalmas sikert aratott mű közel hozta a régész figuráját az olvasóhoz, aki együtt tudott izgulni hősével, és úgy érezte: mindez vele is megtörténhetne. A huszadik század közepén felfutó ismeretterjesztő magazinok, a népszerűvé váló turisztikai „felfedező utak” és a tévécsatornákon sugárzott dokumentumfilmek mind azt sugallták: a régészet nem elvont tudomány, hanem olyan kaland, melyet bárki átélhet. Dr. Jones és Mr. Indy Indiana Jones figurájának megalkotásakor George Lucasra és Spielbergre is hatottak a harmincas-negyvenes évek híres kalandorfigurái. Indy régimódi kalandor, aki elődei legtöbb jellemvonását magán viseli. Személyisége szinte csak ellentétes jellemvonásokból áll össze. Már eleve neve is erősen skizoid hatású: míg az Indiana keresztnév a zabolátlan természet, a préri, a szabadság, a férfiasság érzetét kelti, addig a Jones vezetéknévben a kispolgári, konszolidált élet unalma visszhangzik. (Ez az ellentmondásság még erősebb lett volna, ha a főhőst Lucas eredeti szándéka szerint Indiana Smithnek hívják). Indy élete valóban meghasad, mint Dr. Jekyllé és Mr. Hyde-é. Mintha nem is ugyanaz a személy lenne a maya templomokban rohangászó, piramisok mélyére ereszkedő, emberáldozó papokkal, vérszomjas beduinokkal, szadista nácikkal hadakozó kalandor és az egyetemi katedrán komótosan magyarázó öltönyös-csokornyakkendős professzor, akinek szerelmesen pislogó diáklányok udvarolnak szemhéjukra írt üzenetekkel. Ebben a kettős szerepben maga Indy is összezavarodik: bár odahaza arról papol, hogy az archeológia egzakt tudomány, és a régészet csak a tényeket ismeri (az Indiana Jones 3-ban a FACT szót írja fel a táblára csupa nagybetűvel), kalandja során mégis folyton misztikus tudások, démoni erők kincseskamráját nyitogatja. Indy hős, de közben végtelenül egoista. Bölcs és szánalomra méltóan infantilis. Macsó, aki nem tudja, mit kezdjen a nőkkel. Romantikája cinizmussal, reneszánsz műveltsége westernhősöket megszégyenítő tahósággal párosul. Hozzá képest a legtöbb modern kalandor nevetségesen egypólusú figura: James Bond bazsalygó pojáca, Lara Croft exhibicionista gyilkológép. Indy egy személyben egyesíti mindazt, amit olyan naggyá tette a régi korok kalandorait: nemhiába hordja Zorró ostorát, a westernhősök bőrkabátját és kalapját, nemhiába rendelkezik Doc Savage találékonyságával és műveltségével, Schliemann tudományos fanatizmusával. Indy kalandor és burleszkhős egy személyben, akinek a cselekedeteiben egyszerre van jelen grácia és esendőség, és akinek sorsát legalább annyira meghatározza a merész elszántság, mint a freudi konfliktusokkal terhes múlt. Indy történeteiből szinte teljesen hiányzik az anya figurája, viszonya az apjához pedig már-már paródiába hajlóan korcs: a két férfi – kapcsolatukat az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban ismerjük meg – a történet legvégéig sem tud mit kezdeni egymással. Ily módon Indy nem csak a régi nagy kalandorok leszármazottja, de egyben modern figura, akit épp esendősége, jellemének összetettsége tesz szerethetővé. Emberi vonásai közé tartozik gyerekkorára visszavezethető kígyófóbiája is, melynek eredetét szintén az Indiana Jones 3 meséli el. Kincs, ami van Ha a régész-kalandor nem tud mit kezdeni az idővel, a térrel való kapcsolatára ugyanez igaz. Képtelen megülni két percet a fenekén: folytonos mozgásban van, vonatról lóhátra, lóhátról tankra, tankról tevére, tevéről elszabadult csillére, csilléről tehergépkocsira, tehergépkocsiról repülőgépre ugrik, sőt, az Indiana Jones és a végzet temploma egyik jelenetében feltalálja az extrém sportok egyik legsajátosabbikát, a zuhanó repülőgépből menet közben felfújódó gumicsónakkal való kiugrást. Indy mozgása a körülötte lévő teret is vitalizálja: felébreszti évezredes álmából. Az Elveszett frigyláda fosztogatói híres jelenetében Indy, miután elrabolt egy nagy értékű aranyszobrot, egy hatalmas, elszabaduló kőgolyó elől kényszerül menekülni, miközben mérgező nyilak záporoznak rá, csapóajtók záródnak be előtte. Az összepréselődő falak, a lecsapódó kőkapuk, a kinyíló csapdák, leszakadó függőhidak, az összeomló építmények valamennyi epizódnak visszatérő elemei. Az évezredek óta békében alvó mitologikus tér nem képes elviselni a betolakodó jelenlétét: minden eszközével megpróbálja kivetni őt magából, s ha ez nem sikerül, inkább összeomlik egy végső kataklizmában, mintsem hogy elviselje a szégyent, hogy megzavarták szakrális nyugalmát. Indiana Jones története olyan ember története, aki nemcsak nem tud felnőni, de azt sem képes tudomásul venni, hogy a világ és a tudomány, melynek képviselője, felnőtté vált. A datáláshoz radiokarbon-módszer helyett ősi próféciákat használ; az ásatásokon ásó és ecset helyett misztikus útmutatások alapján dolgozik; térkép helyett napfénysugarakat megtörő amuletteket és tükröket, régészeti szakkönyvek helyett óegyiptomi-angol kéziszótárt használ, melynek segítségével másodpercek alatt dekódolja a hieroglifákat. Kalandjaival azt bizonyítja, hogy a huszadik század közepén is léteznek még geográfiai, antropológiai és archeológiai csodák, és hogy a nagy vallások energiái szent kegytárgyakban összpontosulnak: a frigyláda a judaizmus, a Végzet Temploma a hinduizmus sötét erőinek szimbóluma, míg az utolsó keresztes lovag a keresztény misztika legnagyobb kincsét, a szent kelyhet őrzi. A régész elszánt kutatásának gyümölcse, elméleteinek igazolója a föld mélyéről előkerülő kultikus tárgy. Schliemann Agamemnon állítólagos halotti maszkjával, valamint Heléna ékszereivel (feleségét ez utóbbi kincsekkel ékítve fényképeztette) próbálta bizonyítani elméletei igazát. Indiana Jones történeteiben a kultikus tárgyat több burok rejti: a frigyláda esetében például a sivatag fedi el Tanis elsüllyedt városát, ebben lelhető fel a Lelkek Kútja, abban van eldugva a frigyláda, amely a Tízparancsolatot tartalmazza. A régész-kalandor ezeket a burkokat hámozza le útja során, míg végül eljut a kincsig, a legértékesebb matériáig. Harry, Indy, Lara Az Indiana Jones filmek tökéletes alapanyagul szolgáltak a számítógépes játékokhoz, melyek a kezdet kezdetéről a tér interaktív felfedezésének, a kincsgyűjtésnek az örömére építettek. Az egyik korai játék, az 1982-es Pitfall! főhőse, Harry (vajon véletlen a névválasztás?) például egy jobbra-balra rohangászó pálcikaemberke, akinek húsz perc leforgása alatt harminckét kincset kell összegyűjtenie egy csapdákkal, barlangokkal, futóhomokkal, gördülő cölöpökkel, skorpiókkal, krokodilokkal teli trópusi környezetben. Magából az Indiana Jones történetből számos játék készült, hála a nyolcvanas évek híres kalandjáték-cégének, a LucasArtsnak. Ezek közül számos játék filmadaptáció, készült azonban több önálló epizód is. 1992-ben jelent meg például az Indiana Jones és Atlantisz végzete című játék, melyben Indyvel és társával, Sophia Hapgood régésznővel az Orichalchum nevű legendás atlantiszi fém után kellett nyomozni. Ehhez azonban előbb meg kell találni Platón Hermocrates című elveszett dialógusát. A kalandok, melyeket egy igazi Indy-film is megirigyelne, Izlandon, Kréta szigetén, Algériában és végül Atlantisz elsüllyedt szigetén játszódtak. A Fate of Atlantis különlegessége volt, hogy több játékmód közül lehetett választani: a hagyományos „kalandorok” inkább logikai fejtörők megoldásával juthattak előre, a „keménylegények” az „ököl útját” választva akcióorientáltabb játékmenetet kaptak, míg végül azok, akiket a kooperáció érdekelt, Indy és Sophia együttműködésével vihették sikerre az archeológiai kutatást. Az 1999-es Indiana Jones és az ördögi gépezet című játékban, a legújabb filmhez hasonlóan, Indy a szovjetekkel került összetűzésbe: a rejtélyes kincs, melyet meg kellett találni, ezúttal egy ősi babiloni gépezet, amely révén Marduk istennel lehet kommunikálni. A 2003-as Indiana Jones és a császár sírja epizódban a régészprof egy ősi, fekete kínai gyöngy, a Sárkány Szíve után nyomozott, mely birtokosának démoni erőt ad. Ebben az epizódban, melynek végső helyszíne maga a kínai alvilág, Indynek már nem csak a nácikkal kellett megküzdenie, de olyan természeti lényekkel is, mint például gólemek, óriáspolipok, zombik. És Indiana Jones alakja nélkül persze a Tomb Raider-játékok sem születtek volna meg, és Lara Croft sem létezne. Lara, nőies idomai ellenére, voltaképp Pamela Anderson-bőrbe bújt James Bond és Indiana Jones keverék, akit Bondhoz hasonló technicista-militarista maximalizmus és arisztokrata fölényesség jellemez, de akit Indyhez hasonlóan ősi világok kincsei csábítanak: meteoritok, Hórus amulettje, a Filozófusok Köve, az Excalibur, vagy épp Pandora szelencéje. * Indiana Jones személyében régi, kedves ismerőst üdvözülhetünk a mozivásznon. Hogy kalandjai mennyire lesznek időtállóak, és mennyire fogják meg az új generációt, amely National Geographic magazinok hiperrealista felvételein és a Spektrum tévé múmiavadászok show-in edződött, az már kérdés. Talán szánalomra méltó és szomorú, hogyan igyekszik az őszülő professzor 2008-ban is azt bizonygatni, hogy a régi korok kincsvadászai fölött nem járt még el az idő, és hogy az archeológiai kaland nem anakronizmus. Lehet, hogy így van, Indytől azonban már senki sem veheti el azt az elévülhetetlen érdemet, hogy megmutatta nekünk: a történelem és a mítosz, a tudomány és a mágia kibékíthető egymással, az időt pedig egyáltalán nem muszáj komolyan venni, sőt, kötelező szembeszállni vele, persze csak akkor, ha le akarjuk győzni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 38-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9379 |
