Muhi Klára
Bacsó Pétert, a filmrendezőt sokan szeretik vagy kritizálják; második, harmadik, negyedik életéről, a klasszikus filmekben fontos szerepet játszó író-dramaturgról, a hajdani stúdióvezetőről vagy épp a sikeres dalszerzőről már kevesebben tudnak. A modern magyar film talán legszínesebb, legellentmondásosabb életművét építette föl az elmúlt ötven évben.
– A Majdnem szűzt a bemutató utáni napokban láttuk: este 7-kor szinte alig ültünk néhányan a Puskin vetítőjében. Ez szomorú.
– Nagyon rosszul mennek a mozik mostanában, s nemcsak az én filmem. A 80-as években a Te rongyos életet még egymillió néző látta. A Banánhéjkeringőt is megnézték legalább 800 ezren. Persze még nem volt ennyi tévécsatorna, multiplex mozi, nem volt ilyen dömping a forgalmazásban. Ma egymás sarkában jönnek ki a magyar filmek is, az egyik nyomja ki a másikat. Annak a közel 40 filmnek, ami most megjelent a filmszemlén, tekintélyes része talán moziba se kerül.
– Ön legalább 50 éve dolgozik a filmszakma élvonalában. Mit gondol, hogy tud lenni egyszerre dömping és válság? Szinte mintha a szocializmusban lennénk.
– Ez számomra is rejtély, hiszen állami pénz már csak 30-40 százaléknyi van egy-egy filmben. Ezt az utolsó filmemet is iszonyatos küzdelem volt összehozni. A Majdnem szűz abszolút low budget film, valamennyi helyszínét személyes kapcsolatokkal én intéztem el. Hogy csak egyet említsek, az iskola az én régi iskolám, a Barcsay utcai gimnázium, ahová 60 évvel ezelőtt jártam.
– A Majdnem szűzben van egy jelenet, amit egyszer már megrendezett a Nyár a hegyen című filmjében 1967-ben. A lányt tolvajlással gyanúsítják egy áruházban, aki erre őrjöngve dobálja le magáról a ruháit, hogy nézzék meg, nincs nála semmi…
– Csak később jutott eszembe, hogy ezt már egyszer megcsináltam. Persze a Nyár a hegyenben Gyöngyössy Katalin egészen más karakter, egy öntudatos értelmiségi tanárnő. A Nyár a hegyen egyébként, mint az egyik első film, ami megmutatta, mi is van itt ebben a krecliben, nagy nemzetközi siker volt. Először San Sebastianban voltunk Katival, ő ott díjat is nyert, aztán meghívtak minket Acapulcóba a fesztiválok fesztiváljára, ahol elképesztő fényűzésben volt részünk. Fenn volt a fesztivál egy hegyi citadellában, díszmotorosok kísérték a kabriónkat, a kormányzó felesége elvitte Gyöngyössy Katit ruhákat venni. Ott ismerkedtem meg Roman Polanskival, aki akkor már nagy menő volt, a Rosemary gyermeke című filmjét vetítették versenyben, és meghívott minket a jachtjára. Sharon Tate-tel volt, akit később meggyilkoltak. A Nyár a hegyen pedig szinte minden díjat elnyert.
– Magyar filmben először volt szó az 50-es évek törvénytelenségeiről. Hogyhogy nem tiltották be?
– Talán mert komoly film volt, nem nevetett ki senkit. Tény, hogy csont nélkül lement a hatalom torkán.
– A Nyár a hegyen után készítette egyik legjobb filmjét, a Fejlövést, egy kemény újhullámos road movie-t, mely furcsa mód nélkülöz minden politikai kontextust. Mégis, az egyik leghitelesebb lenyomat a korszakról.
– Hát nem volt túlbeszélve, valóban. A Fejlövésről írta életem legjobb kritikáját B. Nagy László.
– Kár hogy nem lett folytatása az életművében…
– Én soha nem törekedtem életműre. Engem mindig megtaláltak a témák. A Fejlövés témája például egy 5 soros rendőrségi hír volt. Bementem a bíróságra, előszedtem az iratokat, megkerestem az ügy életben maradt szereplőit. A fiú – akit nálam Charlie játszott – Sátoraljaújhelyen töltötte a börtönbüntetését. A Kovács Kati játszotta lány ápolónő volt Kecskeméten. Majdnem teljes hűséggel követtem az útjukat. Ugyanott rendeztem meg az öngyilkosságot – a visegrádi erdőben –, ahol harmadik társuk fejbe lőtte magát.
– A Fejlövésben – a történeten túl – a stílus az igazi bravúr.
– Godard stílusa, az ő szikársága akkoriban nagy hatással volt rám. Nem a dialógusok, inkább a viselkedés adja a film sajátos ízét. Egyébként iszonyatosan nehezen csináltuk ezt a filmet, mert az autóban való fotografálás a mainál jóval kezdetlegesebb technikai körülmények között akkoriban nagyon komplikált volt. Az autó rá volt téve egy trélerre, amit egy technikus csinált, majd kirázta a lelkünket! Zsombolyai János volt az operatőr. Ő volt az első, aki magyar filmben kézbe vette a kamerát, nem is nálam, hanem Herskónál, a Szevasz, Verában.
Előző filmemet, a Szerelmes biciklistákat Illés Györggyel csináltam, aki egy monstrum Debrie kamerával forgatott. S hiába kértem, hogy kicsit jobban mozogjon, nem lehetett megoldani. Zsombolyai már egy könnyű kamerával dolgozott, de annak meg az volt a hátulütője, hogy maga a gép hangosan zümmögött. Úgyhogy ezeket a filmeket elejétől a végéig utószinkronizálni kellett. Zsombolyai egyébként nagyszerű operatőr volt. Tíz-tizenkét filmet csináltunk, remekül dogoztunk együtt. Csak aztán fejébe vette, hogy ő is filmrendező lesz.
– Pályája elején, a 60-as években szinte minden filmje más. A Szerelmes biciklistákat, a Nyár a hegyent, a Fejlövést, vagy a Tanút mintha nem is ugyanaz az alkotó jegyezné. Pedig épp ekkoriban virágzik a szerzői film, az önálló stílus kultusza.
– Aztán ezt a saját stílust volt, aki megtalálta, volt, aki nem. Jancsó például mázlista, mert ő megtalálta, és évtizedeken keresztül azon a nyelven beszélt. Annyira, hogy mikor úgy esett, hogy főnöke lettem – mert a 80-as években átjött a Dialóg Stúdióba, amit én vezettem –, írt egy rendes, normális forgatókönyvet, s megbeszéltük, hogy ő most megpróbál ebből a jancsói stílből valamilyen narratív nyelvbe átmenni. S emlékszem, leforgattuk a Bajcsy-Zsilinszky-filmből az első tíz napot, különböző helyszíneken – például az Astoriában –, majd tíz nap után Jancsó leállt, eldobta, amit addig csinált, s leköltözött szereplőivel a pusztára.
Én mindig csak az adott témához kerestem a megfelelő formát. Egyébként, mivel a legtöbb filmemet magam írtam, bizonyos értelemben ezek is szerzői filmek. S például a nouvelle vague – elsősorban Godard és Truffaut – nagyon nagy hatással volt rám.
– Az érzelmes, személyes Truffaut is? Ez meglepő.
– Igen, a Jules és Jim például. De a kedvencem, mindig vetítem a főiskolán, az Amerikai éjszaka, mely a filmkészítésről szól, s mintha a saját élményeimről beszélne. Nem is tudom, hányszor néztem meg! Bizonyos jeleneteket imádok benne! Van például egy felvételvezető, akinek a felesége is ott ül a forgatáson. Egyfolytában köt, s a végén kiborul: „Maguk csak itt folyton szerelmeskednek, meg izélnek!” – a kívülálló felháborodása tör ki belőle ez ellen a „banda” ellen. Az a nagy igazsága annak a filmnek, hogy emberek össze vannak zárva 4 vagy 6 hétre, imádják, szeretik egymást, aztán véget ér a forgatás, és totálisan elszakadnak egymástól.
– Nyilván önnek is nagyon fontos a csapat.
– Borzasztóan fontos. A Nyár a hegyenben még fiatalok voltunk. S ott például egy olyan csapat alakult ki, akik később életem legjobb munkatársai lettek. Peller Károly, Koza Dezső, vagy Vayer Tamás – a díszlettervezőm –, aki egy felejthetetlen, gazdag fantáziájú, nagyszerű ember volt. Talán őt siratom legjobban a munkatársaim közül.
– A zeneszerző Vukán György is régi csapattag. Akivel például, sok egyéb mellett, 74-ben volt egy bizarr vállalkozásuk, a Szikrázó lányok, egy szocialista musical, melyben konzervgyári nők fakadnak dalra a paradicsomos ládák közt, követelve gyereküknek a bölcsödét.
– Vukán Gyuri később került a csapatba, A tanú óta van meg nekem. A Szikrázó lányokban egyébként a konzervgyár volt a találmány. Van például az a paradicsom-szám, amikor Madaras Jóskát megdobálják a konzervgyári asszonyok, azt most is szívesen megnézem.
Több zenés filmet aztán nem csináltunk, mert azt hiszem, ez volt életem legkeményebb munkája. Ugyanis egy musicalben nem lehet rögtönözni. Előre tudni kell, hogy egy fahrt ettől a taktustól addig a taktusig tart. Emlékszem, Pakson volt a konzervgyár, Szekszárdon laktunk, negyven lánnyal, és Vukán, Zsombolyai, meg a többiek egész éjjel a bárban buliztak. Én meg fönn ültem a szobában, hallgattam a magnón a zenét, és kétségbeesetten jelölgettem a forgatókönyvben a taktusokat.
– Pályája során sok dalszöveget is írt.
– Igen, például több film betétdalát, Fényes Szabolccsal, aki nekem nagyon jó barátom volt. A Mese a 12 találatról című filmben volt a Csak egy kis emlék, vagy a Fűre lépni szabadban a Rejtély. Aztán a Szerelmes biciklistákban a Táskarádió meg a Te szeress legalább.
– Ezek népszerű slágerek voltak! Eszerint lehetett volna hivatásos slágerszerző is…
– Én ifjú költőként kezdtem a pályámat, Csoóri Sándorral, Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, akik kortársaim voltak. Van közös antológiánk is. Már 16 évesen megjelentek verseim, aztán szerencsére abbahagytam. De a verselés mindig könnyen ment.
– És a próza-, illetve forgatókönyvírás?
– Prózát is gyorsan írok. Van egy Erika írógépem, a 20. születésnapomra kaptam anyámtól (Palotai Boris írónő – A szerk.). Minden forgatókönyvemet ezen a gépen írom azóta is.
– Sok könyvet írt másoknak is, Fábrinak, Makknak, Várkonyinak. Nyilván jó pár megvalósulatlan is van köztük. Úgy tudom, az Örkénnyel jegyzett Babik az egyik legfájdalmasabb.
– Pedig a Babik nagyon kegyetlen szatíra lett volna. Még az 50-es években írtuk. Az ötlet Örkényé volt, és arról szólt, hogy két bércsaló egy gyárban kitalál egy figurát, hogy fölvegyék a fizetését, aki egyre többet termel. Végül ez a Babik annyira kinövi magát, hogy egy mozgalom lesz belőle, még egy nő is hozzámegy feleségül. 56 októberében Makk Károly már majdnem elkezdte forgatni a Babikot, de a filmet elsöpörte a forradalom. 56 után Örkény szilenciumot kapott, engem pedig kirúgtak a filmgyárból.
– Miért épp magát? Hiszen már az 50-es években is oszlopos tagja volt a filmgyártásnak?
– Több oka volt. Nekem nagy szám volt, nagyon támadtam a Rákosi-rezsimet. Másrészt 56 után néhányan – Fábri, Makk, Ranódy László és én – létre akartunk hozni Pasaréten egy önálló filmgyártó csoportot. De az is lehet, hogy csak igyekeztek bűnbakot keresni. A filmgyárban volt egy pártszervezet, s engem neveztek ki bűnbaknak, mondván, Nagy Imre barátja voltam.
– Ismerte Nagy Imrét?
– Egyszer találkoztam vele. 56-ban, a Parlamentben.
– A bűnbak sok filmjében előkerül. A tanúban, a Balekok és banditákban. Hogyan került végül vissza a filmszakába?
– Indult ellenem egy nagy vizsgálat, de szerencsém volt, mert hamarosan Darvas József lett az igazgató, s ő visszavett. Fontos volt az is, hogy mellettem akkor néhányan – például Makk Károly, Fábri Zoltán – nagyon kiálltak.
– Rendezői pályája valójában elég későn indult. Első filmje, a Nyáron egyszerű csak 63-ban készült el, amikorra már elkönyvelték forgatókönyvírónak. Hogyan sikerült a pályamódosítás?
– Akkor már megalakult az 1. stúdió, melynek a kiváló Újhelyi Szilárd volt a vezetője. Ám ennek a stúdiónak gyakorlatilag én voltam a lelke. Ő vezette, de én csináltam a forgatókönyveket, én vezettem őket elő, én voltam a fődramaturg. És egyszer előálltam azzal a vággyal, hogy most már én is szeretnék filmet csinálni. S azt mondták, jó, csináld!
A Nyáron egyszerű egy lázadó fiatal szerelmespárról szólt. S az volt a rögeszmém, hogy amatőrökkel játszassam el a szerepeket. Akkoriban ez elég sikamlós döntés volt.
Pár évvel később a Jelenidő című filmem főszerepére is amatőrt választottam. Egy Simon Ágoston nevű debreceni munkást. Teljesen introvertált, magába merülő, barázdált arcú ember volt ez a Simon. Mikor kérdeztem, lenne-e kedve a filmhez, azt mondta: megpróbálom. És nagyszerűen működött. A maga idejében nagysikerű, népszerű film volt a Jelenidő. Simon Ágostonnal az egész országot bejártuk, a nézők teljesen azonosították a szerepével. Ő egy ilyen igazságkereső, klassz munkás a filmben, a végén egy sztrájkot is szervez. S aztán, hogy, hogy nem – a film hatására –, megtették egy debreceni gyár igazgatójának. De ott is ugyanazt csinálta, mint a filmben, mindenkivel szembeszállt, minden felettesével, aztán kirúgták.
– A Jelenidő valójában az ön 70-es években készült munkás-trilógiájának középső darabja. Megelőzi a Kitörés (1970), folytatja a Harmadik nekifutás (1973). A munkás egyébként nagyon érzékeny téma akkoriban, hiszen a hivatalos ideológia szerint övé a hatalom.
– A Kitörést közvetlenül A tanú után csináltam, egy csepeli munkásfiú lázadásáról szólt, Oszter Sándor játszotta a főszerepet. Nagy izgalmakat okozott a film, egy évig nem engedték bemutatni. Végül Aczél György azt mondta, menjek ki a csepeli ifjúmunkásokhoz, vetítsem le ott a filmet, s ha nekik tetszik, akkor mehet. Szerencsére tetszett nekik. A Kitörés nagyon népszerű film volt, Konrád Györggyel írtuk közösen. A filmben szerepelt Konrád barátja, Liska Tibor közgazdász, aki fantasztikus figura volt! Annyira szikráztak a fejében a gondolatok, annyira hadart, hogy nem lehetett utószinkronizálni.
– Liskát egy rövid epizódszerepben a Falakban is látjuk. És Kovács András filmje is a 68 körüli reform esélyeit latolgatta.
– A Kitörésben beszélnek például először a számítógépről. Liska tart róla egy előadást. Ő volt akkoriban a reformközgazdász. Kidolgozott egy félig kapitalista, félig szocialista érdekeltségű modellt, csinált is – azt hiszem, Szentesen – egy egyéni érdekeltségre épülő mintavállalatot. De 70-ben, mikorra a film elkészült, a reform ügye már el volt söpörve.
– A Harmadik nekifutásról fiatal, önjelölt kritikusként azt gondoltam, érdekes felvetés, de ilyen nincs. Arról szól, hogy egy gyárigazgató, megelégelve a vezetés körüli anomáliákat, visszaáll az esztergapad mellé.
– Pedig volt modellem erre, ismertem valakit, aki azt mondta, elegem volt a karrieremből, visszamegyek oda, ahol kezdtem. Ez egy conditio sine qua non. Szóval egy olyan felvetésből indul a film, amit vagy elhisz az ember, vagy nem. Én akkor hittem benne, hogy igenis, vannak emberek, akik azt mondják, elegem van ebből a vircsaftból, megpróbálom elölről kezdeni a dolgokat.
– Az egész életművében látszik a lelkiismeret-furdalás, hogy valamit annak idején elkezdtünk, mert jót ígért, aztán elbaltáztuk. A legjobb példa a NÉKOSZ-mozgalmat elsirató Tegnapelőtt.
– Igen, ebben valószínűleg igaza van. És meg kell mondjam, én a Tegnapelőtt című filmemet tartom az egyik legjobbnak. Ez a leginkább önéletrajzi filmem. Én is ilyen hallatlanul lelkesen kezdtem az életemet a NÉKOSZ-ban, majd átéltem a mozgalom egész nyomorúságát, elárulását és tragikumát. Én értelmiségi gyerekként önként, dalolva mentem bele ebbe a mozgalomba. Fogtam magam, és egy jól szituált polgári otthonból beköltöztem egy tizenhat ágyas szobába, s elmentem Jugoszláviába vasutat építeni. Sokan nem értették, miért csinálom.
– A film melyik figurájához állt legközelebb az ön története? A Dörner György játszotta NÉKOSZ-vezetőhöz, aki végül a Rajk-per áldozata lett, vagy a Nemcsák Károly által játszott fiúéhoz, akire a bűnbak szerepét osztják?
– Inkább a lány alakjához, akit Igó Éva játszott, s aki egy vallásos, katolikus környezetből érkezik, s beáll ide, lelkesen csinálni az új világot. Aztán olyan helyzetbe kerül, hogy elárulja a férjét, aki a mozgalom egyik vezetője.
– Ez az árulás is önéletrajzi?
– Nézze, konkrétan nem árultam el senkit, de végül is valamennyien kollaboránsai lettünk a Rákosi-rendszernek. Én is csináltam ezeket a szörny-filmeket. Én írtam például az Ifjú szívvel című borzalmat, melyben Soós Imre volt a főszereplő. Előtte Várkonyival csináltunk egy szörnyű sematikus filmet – Nyugati övezet volt a címe –, egy tudósról, akit a nyugatiak elrabolnak, hogy nekik dolgozzon. Kétségtelenül volt bennem szégyenérzet és bűntudat, hogy benne voltam ebben a vircsaftban.
– De abban a csapatban is részt vett, amelyik – amint lehetett – megpróbálta korrigálni a rossz irányt. Ön volt a dramaturgja például a Liliomfinak, A 9-es kórteremnek, a Megszállottaknak, a Nehéz embereknek…
– Az 50-es években az a bizonyos Központi Dramaturgia, ami eldöntötte, hogy miből legyen film, valójában négy-öt emberből állt. Tulajdonképpen mindenki minden filmben benne volt. Én például Fábri és Makk minden filmjében dolgoztam. 54 után aztán valóban enyhült a politikai nyomás.
– Úgy látom a werkfotókon, hogy gyakran előjátszik a színészeinek.
– Van bennem egy elkracholt színész, kétségkívül. Föl is akartak venni a főiskolára. Hamlet egyik monológját mondtam, amikor rendezőnek jelentkeztem, s olyan szuggesztíven hatottam a tanári karra, hogy mondták, menjek inkább színésznek. „Mi néki Hekuba, és ő Hekubának?” – ezt a monológot sok filmembe betettem, annyira ismerem és szeretem. A Te rongyos élet!-ben is benne van. Egy szerencsém volt, hogy raccsoltam. A legjobb tanárok, Gellért Endre, Ascher Oszkár próbáltak leszoktatni a raccsolásról, de nem sikerült. Úgyhogy nem lettem színész.
– Ahogyan költő, író és főfoglalkozású dalszerző sem. Évtizedekig volt viszont „szocialista producer”. A Dialóg stúdió vezetője. Mire büszke a produceri munkájából?
– Sok mindenre. Összehoztam például a Szindbádot, ami egy csodával határos dolog volt. Szerintem ma nem lehetne megcsinálni. Nagyon drága film volt, teli kosztümökkel, statisztákkal, Huszárik végigforgatta az egész országot. Vittorio De Sicával akarta eljátszatni a filmet, ki is ment Rómába, sokat tárgyalt vele, majdnem össze is jött. Összehoztam Makk Károly több filmjét, köztük volt a Szerelem, vagy az Egymásra nézve. Utóbbi ellen, ha ma készülne, pártok szólalnának föl, annyi tabut sért egyszerre. A stúdiónak az is ambíciója volt, hogy minden évben elindítson egy-egy fiatal tehetséget. Nálunk indult Xantus János, az Eszkimó asszony fázikkal. Nagyon tehetséges rendezőnek tartom, nem is értem, miért nem csinál filmet. Mi indítottuk el Szurdi Miklóst a Hatásvadászokkal és Tímár Pétert – aki eredetileg trükk-operatőr volt – az Egészséges erotikával.
Aztán a rendszerváltás után felhagytam a stúdióvezetéssel. Úgy éreztem, kifutott a talaj az alól a munka alól, amit évtizedekig csináltam. Az államilag biztosított filmkészítés bizonyos fokig kényelmes volt. De ez a kuncsorgás a pénzért, ebből én már kiöregedtem.
– A tanúról beszéljünk, mely szinte olyan lett, mint egy Bacsó-védjegy. Talán kicsit félre is viszi az életműve megítélését.
– Szerintem a sorsa tette annyira népszerűvé ezt a filmet. Bár kétségkívül ez volt az első, ami nevetségesé tette a Rákosi-rendszert. És az 50-es évek 69-ben még nagyon közel volt. A tanúnak föld alá nyomott sorsa volt, s ez kíváncsiságot keltett az emberekben.
– Ha nincs betiltva, vajon ugyanakkorát szól?
– Ezen én is sokat gondolkodtam. Ha ez a film akkor kikerül a világba, lehet, hogy másként alakul a sorsom. Mert mikor végül 80-ban meghívtak vele Cannes-ba, ott valami hallatlan sikert hozott. Reggeltől estig interjúk és fotósok kereszttüzében voltam. A film amerikai forgalmazója egy 500 személyes vacsorát adott a tiszteletemre a Majestic Hotelben.
Egyébként én 77-ben tanúja voltam – épp Cannes-ban – a Márványember hatalmas sikerének. De A tanú akkor már régen kész volt!
Szóval talán az egész életem másként alakul, ha nincs a betiltás.
– Nem is Wajda Márványembere a jó párhuzam A tanúra, inkább Forman egykorú filmjei, például a Tűz van, babám!, melynek szintén óriási nemzetközi sikere volt.
– A cseh vonulatnak tényleg komoly hatása volt a világban, de a Tűz van, babám! például inkább metaforikus film. Amit aztán a néző képzelete kitágít, hogy itt tulajdonképpen a rendszerről van szó. A tanú viszont nyíltan kimondja, hogy mi volt. Egy perről szól, ahol nyomoznak, ahol embereket megvádolnak, szóval minden virágnyelv nélkül beszél az 50-es évek törvénytelenségeiről. De humorában és plebejusságában kétségkívül közel van Formanékhoz.
– Nyilván épp ez a plebejus hang volt az oka, hogy betiltották. Mert mondjuk Jancsó dekódolásával a népek azért olyan nagyon nem foglalkoztak. A tanút viszont mindenki értette volna.
– Meginterjúvoltak a minap egy Aczél Györgyről készülő portréfilmhez, ahol a lánya, Aczél Anna, úgy emlékezett, valójában azért tiltották be A tanút, mert az sértette Rajk Júlia érzékenységét. De szerintem ez nem igaz. Egyébként is, Rajkné Kádár ellenzékéhez tartozott. Bár kétségkívül tisztelték, mert a fiát soha nem csukták le, akármit csinált, pedig a Galamb utcában árulta a szamizdatokat.
– A 89 előtti filmjei között talán csak kettő van, ami nem az „érted haragszom” alapállásból született, ami nem a hatalomnak üzen, a Fejlövés és A tanú. Pelikán gátőr valójában honnan jön?
– Titokzatos dolog, hogy hogyan jut egy téma az ember eszébe. A Dunának fontos szerepe van az életemben. Már gyerekkoromban is sokat jártam oda. Ma is van egy házam Lupa szigeten. Sokat szenvedek a Duna áradásaitól is. De a Duna több önmagánál, valahogy a történelem, a sors metaforája. Pelikán alakja pedig talán abból a bűntudatból táplálkozik, amiről az előbb beszéltünk. Mert ez a gátőr végső soron nagyon lojális pasas. Aki például rejtegeti a kommunistákat. Szóval, Flaubert-rel szólva, Pelikán én vagyok.
– Harminc évvel később, a rendszerváltás után megrendezte A tanú második részét. S bár a történelem – hogy úgy mondjam – feldobta a labdát, a film mégsem működött.
– Tulajdonképpen nem is akartam azt a filmet megcsinálni. Nem szeretném áthárítani a felelősséget, de volt rajtam egy erős nyomás: annyira megbolondult körülöttünk a világ, hogy itt az alkalom, folytassam! Emlékszem, Fábri Sándor – aki akkor dramaturg volt a filmgyárban – erősködött nagyon, hogy találjunk ki valamit. Aztán összeeszkábáltunk egy történetet, ami nem volt elég jó, ez az igazság. Kicsit sematikus, másrészt túlbonyolított, volt benne egy újgazdag kapitalista figura, meg egy népies, mint egy kisgazda, s azért megy a küzdelem, hogy ki legyen a polgármester. Vannak azért a filmnek szerencsésebb részei, például a választási kampány, ami szerintem ma is épp így zajlik.
– Az a különös, hogy 89 után ez a publicisztikus, közéleti film egy csapásra kiment a divatból. Mit gondol, miért nem készült el a rendszerváltás alapfilmje máig?
– Az látszik, hogy nincs átfogó elképzelés, vagy gondolkodás, hogy mi is történt itt valójában. És a jelenlegi fiatal, nagyon tehetséges nemzedékben nincs is meg az igény, hogy ilyen filmeket csináljon. Nézze meg, bármelyik jó film egy nagyon intim magánfilm, nincs bennük a történelem. Talán a Moszkva térben tükröződik valami. Az a fajta társadalmi érdeklődés, ami az én filmjeimet jellemzi, ma teljesen hiányzik.
– Ma elsősorban vígjátékok készülnek, de mi lett a szatírával, ezzel a jellegzetesen Kádár-kori műfajjal?
– Szerintem a szatíra folytatható, csak kell hozzá egy abszurd, szatirikus alapötlet, amit konzekvensen végig kell vinni. A szatíra bizonyos ellentmondások fölnagyítása. A vígjáték másként működik. Ott a karakterekben rejlik a vígjátéki paradoxon, s az hoz létre komikus szituációkat.
– A tanú például vígjáték vagy szatíra?
– Nehéz dolog, mert A tanú szatirikus helyzetei a valóság abszurditásaiból fakadtak. Hogy Rákosiék narancsot termeltettek, annak például én magam is tanúja voltam. Jártam egy ilyen nagy narancsfarmon, Sopron közelében, Kossuth-díjat is kapott a tudós, aki a magyar narancsot megteremtette. Vagy az Angolpark az 50-es években ki volt bélelve Engels társadalmi formáinak fejlődésével.
– Ha már itt tartunk, miért lett szinte önként vállalt tabu a politika világa egy mostani filmes számára? Mert a politikához végképp senki se nyúl.
– Számomra nem tabu, én mindig belementem a politikába. Most hívtak föl épp a Történeti Hivatalból, hogy 200 oldalnyi jelentést szedtek össze rólam. De ez a mostani politika annyira változó, annyira lepkeszárnyú, hogy úgy érzem, az emberi autonómiámat kockáztatnám, ha bármelyik politikai irányzat mellé odaállnék. A fiatalok nem tudom, miért nem vállalják fel. Én már megöregedtem ahhoz, hogy beálljak ebbe a vitustáncba.
– Valószínűleg az ön életműve a legnagyobb a magyar filmtörténetben. Ha csak a rendezéseit vesszük, 31 film e pillanatban. Sok ez vagy kevés?
– Ha valaki három jó filmet csinált, már az is egy életmű. Múltkor épp Truffaut-ról néztem egy könyvet. Kiderült, ő is rendezett legalább 30 filmet, pedig nagyon korán meghalt. S legalább 15-ről nem is tudtam. De ez velejár. A legjobb rendező is készít olyan filmeket, amelyek nem sikerülnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9377 |
