Jancsó Miklós
A párizsi diáklázadás a Cannes-i fesztivált is elsodorta.
A fesztivál nyitó napjára érkeztünk. Mártus, Gyula meg én. A reptéren kocsi, szélvédõjén a nevem. Taxi, de nem nekünk kell fizetni. Odaülök a sofõr mellé. Néz, aztán azt kérdi, a nyelvet beszélem-e. Kicsit. És, hogy voltunk-e már itt? Én most harmadszor, mondom. És most mért? A mi filmünkkel kezdenek. Az lesz az elsõ vetítés. A sofõr újra rám néz. Talán, mondja. Talán? Hogyhogy talán? Igen, igen talán, mert hogy a légkör! A légkör? Milyen légkör? Olyan a légkör, hogy nem biztos, hogy lesz. Mi nem lesz? Hát fesztivál.
A hallban, a hotel halljában rengeteg ember. A mieink elvesztek a tömegben. Fülöp, a francia jóbarát vett észre minket. Kiáltott. Épp akkor ütött az óra. Jó, ne higgyétek el, de éppen akkor ütött. És tizenkettõt. Omen habet. Rossz jel.
A sors mégis kegyes. Rossz jel ide, feszült légkör oda, este mégis megy a Csillagosok, katonák. Telt ház. Ülnek a földön. Mi az erkélyen hajlongunk. Utána pezsgõ (Gyula édeset iszik, fujj!), én bõven whiskyt. Hoellering bácsi (keresd a keresõ programodban!) zsebire. Fiatal franciák, meg mindenfélék. Kézszorítás, vállveregetés. Néha egy-egy csók. Gyula egy colos olasz lánnyal. Németül beszélgetnek. Olasz lány németül? Alighanem inkább csak kézzel-lábbal. Aztán kérdem, hogy hívják, Gyula azt nem tudja, de a lány Monica Vittivel (na, õt is meg kell nézni a keresõben?) érkezett. A barátnõje. Nézek, mint a moziban. Hát az istennõknek vannak barátaik? Késõbb megtudtam, Giovannának hívják.
A szar másnap robbant. Középmagas (a státuszára értem) ifjú kritikus a színpadon. Õ olvassa a nyilatkozatot. Azt, hogy mi mindenbõl volt elég. Hosszú a sor. Mintha benne lennének a fesztiváldíjak is. Hogy minek is díj, meg zsûri is minek, meg minden. Mert minden igazságtalan, mert ki meri azt mondani, hogy ez jó, az meg nem. Meg hogy a filmcsinálás nem cipõfelsõ-készítés, meg tojásfestés, meg fõleg nem futóverseny, mert ha igen, akkor menjenek oda, ahonnan jöttek, mert akkor hol van a mûvészet, meg ilyesmi. Meg hol van a nép, meg a kulturális felemelkedés. Meg ilyesmi. Ilyesmi volt ott elõvezetve. Talán nem is abban az írásban, abban biztos nem, de a légkörben. Igen, az volt a légkörben. Hogy mi találtuk ki a spanyolviaszt, meg a mi zsebünkben van a bölcsek köve. A szótár bõ volt, nagyon bõ. Akkor. A légkör szótára.
Vonatok már nem jártak, de még az utolsóval Párizsba mentünk. A Quartier Latin apró szállodái dugig. Valaki egy Champs-Élysées melletti olcsót ajánl. Bemegyünk. Nem semmi. Jó választás. Itt halt meg Ödön von Horváth (keresõ program!), agyonütötte egy rázuhanó faág. Istenem, mekkora lehetett? Ez egy újabb omen.
És mégis, az omen ellenére benne vagyunk a sûrûjében. Eleitõl végig. Ott. Igen ott: a „párizsi 68-ban”. Persze mindig mindenütt egy kicsit kinn. Igaz, nem a mi ügyünk, ugye, és mégis az. És ott vagyunk végig. A Sorbonne-on, az Odeonban, utcán, lakásokban, tetõn és pincében. Néha ágyban is. Sokfélében. És persze a barikád mögött! Igen! És kurva büszke vagyok. Kétszeres barikád-harcos! Haha!
Hogy is? Miért is?
Az egyik forradalmi napon valamelyik kis utcában szembejön Lelouch (Un homme et une femme, megvan?). Megöleljük egymást. A barátság régi. Kétéves. Akkor halászta el az Arany Pálmát a Szegénylegények elõl. De hát istenem! Én meg elloptam tõle egy technikai ötletet abból a filmbõl. Azóta szeretjük egymást. Meg aztán gyerek még. Szétveti a lelkesedés (jó megfogalmazás, mi?). Szaladgál ide-oda, és bármerre megy, mindenütt haver. Haver haver hátán. Kicsit, nagyot ismer. És balhés. Ordít és mosolyog. Lányt, fiút csókol. És most karon fog, lerángat a járdára. Az az épület ott szemben a Sorbonne lenne? A sarka? Ott fekszünk. Igen, akkor az ember még belefeküdt az aszfalt porába, de akkor ott még nem is volt aszfalt. Kockakõ. Azt szedték fel, abból csinálták a barikádot. Meg minden szir-szarból. Asztallap, dívány (kibelezett), stelázsi, törött szék. Ilyesmi. Ott fekszünk, kúszunk egy kicsit odafelé. A másik oldalon rohamrendõrök. Rohamrendõrök? Még talán nem is voltak olyanok. Felszerelésük meg aztán még semmi. A kövek ellen a párizsi kukák (mûanyag szemetesvödör, ugye!) tetejét tartják maguk elõtt. Kerek pajzsok. Na, de ha azt eltalálja a „pavé”, akkor jaj! Dobok egy követ. Nem megy odáig, de azért nagy a mellényem. Na, még egyet, aztán már el is húzok. Lelouch vár a sarkon. Visz. Kis terem. A héroszok beszélnek. Alain, Yves, egy lány. És persze Cohn-Bendit. De én már megyek tovább. Ebédre hívott minket Kosztolányi úr. Ebédre a lakására. Kosztolányi úr ismert, nagy ember. Pénzügyi zseni. A neve fogalom. Ha igent mond egy kombinációra, papírra, miegymásra, az akár a két kõtábla. Zseni – mondják. Hinnénk, ha látnánk, de Kosztolányi úr segge kilóg a nadrágból. És ebéd. Gigot d’agneau. És a tévé bekapcsolva. És szól a nemzet atyja. Le General. Öblös. És öblöget is. Öblögeti az egész beszédet. Hordón áll? Á! De azért ohne Minderwertigkeitsgefühl (német, keresd: Halász Elõd), még az ükapjának se. Meg aztán más súlycsoport. Két méter magas (Nagy Károly is ennyi volt), százhúsz kiló. Más súlycsoport. Magabiztossága az eget veri. Különösen mától. Massu tábornok közölte vele: rendelkezésére áll a tankjaival. Ha kell, körbezárja Párizst. Így aztán atyánk bármit megengedhet magának. A hangnemet is. A kaszárnyait. Hogy ez a ifjúság, ez az elkényeztetett párizsi, belefosott a nemzet hótiszta ágyába. Igen, így! Ilyesmit.
A Champs-Élysées-n teljes szélességben, tízen-húszan egy sorban, összekapaszkodva: az apák nemzedéke. És bent, a sorokban a tartalékosok, a volt ejtõernyõsök, légiósok, gyarmatiak, civilben, de katonasapkában. Élükön politikusok. Középen De Gaulle kedvenc intellektuelje, Malraux. Az ex. Ex-komcsi, ex-antifasiszta... Ex-ex.
A Diadalív elõtt õ kezdte a Marseillaise-t. Gyönyörû dal. Valaha pattogott, ütött. Most nyúlik, mállik. Hallottátok már nagyanyáinkat a mise végén? És még jött a Carmagnole is. Na, abban se volt köszönet. Azt már nem vártuk meg. A hotel halljában állva hallgattuk. Álltunk a bõröndjeink mellett, sírni tudtunk volna, de minek.
A vonatok még mindig nem jártak. Taxival mentünk az olasz határra. Napóleon régi hadiútján. Spanyol cigányfiú volt a sofõr. Saját kocsi. Majd szétesett. Háromszáz frankba került. Kurva sok pénz volt. Itthon kellett kifizetni forintban. A párizsi kölcsönadó pesti rokonainak.
Ventimigliában tiszták voltak a vagonok (elfelejtettem mondani, Cannes-tól Párizsig hót piszkosak). Pesaróig mentünk.
Megérkeztünk a 68-as Itáliába. De az már más történet. És attól kezdve az én személyes történetemben is fordulat van (jó szöveg, mi?), de arra már nem vagytok kíváncsiak, ugye?
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9374 |
