Ádám Péter
1968 májusának barikádharcos párizsi diáktüntetõi a különféle antikapitalista ideológiák mellett a papa moziját elsöprõ francia Új Hullámnak is édes gyermekei voltak.
Vajon mi volt a francia 68? Elszigetelt esemény? Forradalom? Lázadás? Mozgalom? Politikai (társadalmi, netalán kulturális) válság? A kérdésre sokszor maguk a történészek is hiába keresik a választ. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Franciaországban több 68 is volt, és hogy a diákok 68-a mellett ott volt a munkásoké, és ott volt a filmeseké is. Ami az utóbbit illeti, 1968 úgy maradt meg a franciák kollektív emlékezetében, mint három szorosan egymást követõ „gerillaháború” éve. Míg a diákok „májusa” 3-tól 30-ig tartott, a filmeseké – bocsánat a képzavarért – február elejétõl június közepéig. És csakugyan: négy és fél hónapon át elõbb a Langlois-ügy, majd a cannes-i filmfesztivál félbeszakítása és bezárása, végül a filmszakma közgyûlése tartotta folyamatos izgalomban, mi több, állandó riadókészültségben a mozi szakembereit és rajongóit. Bár váratlannak váratlan volt 68 májusa, azért korántsem annyira, mint sokan hiszik. Voltak, akik már 1967-ben is sejtették, hogy lóg valami a levegõben. Legérzékenyebben talán Jean-Luc Godard észlelte a közeledõ vihart. 1967-ben két olyan filmje is volt, amelyben látomásosan elõlegezte az eseményeket. A Week-End is és A kínai lány is prófétikus megérzés, jóllehet az utóbbi nem is annyira hû dokumentuma, mint inkább paródiája – tudattalan? tudatos? –, görbe tükre a 68-as diákságot jellemzõ eszmei zavarosságnak, forradalmi romantikának, hagymázas utópiáknak. A kínai lány tulajdonképpen kórrajz; arról tudósít, milyen elfojthatatlan a változás vágya a francia fiatalokban, és milyen elviselhetetlennek érzik az akkor már tíz éves V. Köztársaság tekintélyuralmi rendszerének, merev társadalmának satuszorítását. Ugyanígy az 1967 decemberében bemutatott Week-End egyszersmind azokra a kérdésekre is válasz, amelyek csak öt hónappal késõbb, 1968 májusában fognak a francia társadalomban szabatosan megfogalmazódni: hogy miért a diákokat utcára kergetõ düh, és egyáltalán, mi az oka az egész országot görcsbe rántó heves tiltakozási hullámnak. Mert a film szerint az országban kegyetlen polgárháború dúl a békés felszín alatt, és mintha a Week-End már érzékelné a készülõ földcsuszamlás tektonikus elõjeleit. Godard-nak olyasmit sikerült kameravégre kapni, ami nem szerepelt az egyébként csakugyan dinamikus gazdasági fellendülés statisztikai kimutatásaiban. A híres travelling a világvége hangulatot árasztó országút mentén, „a filmtörténet leghosszabb elõrekocsizása” nyílegyenesen vezet a késõbbi utcai harcok kellõs közepébe... A két Godard-film mellett volt más elõszele is a májusi viharnak. Nevezetesen az az affér, amelyet a filmtörténeti kézikönyvek „A Langlois-ügy” fejezetcím alatt szoktak ismertetni. Az emlékezetes eset csakugyan pontos fokmérõje a francia filmszakmán belül jóideje halmozódó feszültségnek és elégedetlenségnek, de elsõsorban nem ezért fontos. Hanem azért, mert rávilágít az államigazgatási és intézményi struktúrák merevségére, arra az öntelt fafejûségre és gõgös tekintélyelvûségre, amely – néhány hónappal késõbb – egyik fõ generátora a májusi robbanásnak. Akárhogyan is, a Langlois-ügy egyfajta prológja, elõjátéka, ha ugyan nem fõpróbája a francia májusnak. Nem is annyira az általa keltett indulatok miatt, sokkal inkább azért, mert az V. Köztársaság akkor már tíz éves történetében ez volt az elsõ alkalom, hogy egy egész szakma – a mellette felsorakozó rokonszenvezõkkel, valamint a szellemi elit java részével – együttesen lépett fel egy szemellenzõs politikai döntés, a gaullista hatalom és állami bürokrácia ellen. És azért is, mert a tiltakozók ekkor ismerkednek meg elõször a rendõrattakkal és gumibottal, és fedezik fel újra – az utcai tüntetésektõl egészen a bizottságok alakításáig – a politikai harc különbözõ formáit. A Langlois-ügyben már ott az egész francia 68 – csak éppen kicsiben. Henri Langlois (1914–1977) különös alakja a francia filmtörténetnek. Afféle amatõr (de a szó eredeti jelentésében), aki már fiatal korában is úgy gyûjtötte a filmeket, mint dúsgazdag arisztokraták a nagy mesterek alkotásait. A világ minden tájáról küldtek neki kópiákat megõrzésre. Talán már õ maga se tudta, hogy az általa alapított Cinémathèque-ben, amelyet Renoir egyik nyilatkozatában a filmszakma Louvre-jának nevezett, pontosan hány filmet õriz, hogy melyiket hol és milyen állapotban; de hát õ nem is annyira raktárnak szánta filmarchívumát, mint inkább mozinak, amelynek minden jelentõs alkotás ott van a repertoárján. Ez a legendás figura jelképe, megtestesítõje, bálványa volt a francia és az egyetemes filmmûvészetnek, és emellett szakember, pedagógus, akinek vetítõtermébe úgy jártak a fiatalok, mintha a közeli Sorbonne valamelyik kurzusát látogatták volna. Tulajdonképp az õ köpönyegébõl bújt elõ az Új Hullám legtöbb rendezõje. Mármost Henri Langlois-t – André Malraux kulturális miniszter rendelkezésének megfelelõen – a Francia Filmarchívum igazgatótanácsa 1968. február 9-én felmentette állásából. Hatalmi túlkapás? Irigy rosszindulat? Ostobaság? Szûklátókörûség? A döntés némi kommentárt kíván. Ha önkényesnek önkényes volt is, semmiképpen sem volt érthetetlen. A francia állam ugyanis, fõleg az André Malraux-ra bízott kulturális tárca létesítése óta, egyre nagyobb összegeket költött ennek az 1936-ban alapított magánintézménynek a támogatására. A hatvanas években nyitotta meg kapuit a Chaillot palotában a Cinémathèque második vetítõterme, ekkor adták át például azt a raktárt, amelyet eleve a filmek tárolása céljából alakítottak ki a Bois d’Arcy erõdben. Csoda-e, ha az állam szeretett volna valamivel többet tudni a Cinémathèque-nek folyósított anyagi támogatás felhasználásáról? Csakhogy Langlois-nak sohase volt erõs oldala a számvitel, arról nem beszélve, hogy a gyûjteményt, amelyet jóakarattal se lehetett rendezettnek mondani, mindig is saját tulajdonának tekintette. Egyik oldalon a fafejû állami bürokrácia, másikon egy értelmiségi, akinek hiába magyarázzák, mi fán terem a pénzügyi fegyelem. A konfliktusban, amely egy kicsit a Bajor Gizi Színészmúzeumot szervezõ Gobbi Hilda botrányos felmentésére emlékeztet, kétfajta magatartás, két egymást kizáró logika állt egymással szemben. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a Cinémathèque igazgatójával együtt Langlois összes munkatársa is megkapja a felmondólevelet. Ráadásul a Kulturális Minisztérium átmenetileg a Cinémathèque mindkét vetítõtermét bezáratja; az ügyetlen lépés jó érv Langlois híveinek, akik úgy tüntetik fel a dolgot, mintha nem is csak Langlois sorsa, hanem a francia Filmmúzeum megmentése, sõt, a filmmûvészet jövõje volna a tét. Akárhogyan is, a hatóságoknak legvadabb álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy a döntéssel ekkora vihart hoznak a fejükre. A filmszakma már a kirúgás másnapján reagál az eseményre. A tiltakozásnak Truffaut a fõ kezdeményezõje. Még be sem fejezte a Lopott csókokat (a film, amelynek utolsó jelenetében a bezárt Cinémathèque rácsait látni, egyszersmind tiszteletadás Langlois-nak), de forgatás helyett táviratokat és sajtócikkeket fogalmaz, interjúkat ad, tüntetéseket és sajtótájékoztatókat szervez. Az általa fogalmazott petíciót úgyszólván mindenki aláírta, a fiatalabbak éppúgy, mint az idõsebb nemzedék. És a rendezõk, a színészek, a terjesztõk és a producerek mellett a fotósok, színészek, írók és festõk, sõt, a külföldi sztárok és filmesek is sorompóba álltak. Akik korábban engesztelhetetlen ellenfelek voltak, most békejobbot nyújtanak egymásnak, és egymás mellett ülve képviselik a filmszakmát a sajtóértekezleteken. A Nemzetgyûlésben több más képviselõ mellett – az ellenzék vezéralakja, Francois Mitterrand is kérdést intéz az ügyben André Malraux kulturális miniszterhez. Az ügy, úgyszólván egyik napról a másikra, az egész francia filmgyártást soha nem látott egységbe kovácsolja, és tulajdonképp már ez az egység is elõlegezi 1968 tavaszának reményeit és csalódásait. Ahogyan a február 14-én tartott utcai tüntetés is. Jó háromezren gyûltek össze a Chaillot-palotabeli Cinémathèque elõtti parkban; de a karhatalom is kitett magáért, vagy harminc rohamkocsival várta a tiltakozókat. (Erre az emlékezetes tüntetésre utal a legelején Bertolucci 2003-as Álmodozókja.) Kivonul a közszolgálati televízió is, az esti híradó azonban konokul hallgat az eseményrõl. A rendõrség lezárja az utat, és megrohamozza a tüntetõket, sokan meg is sérülnek (Truffaut és Tavernier véres fejjel menekül egy közeli kapualjba). Most már a közvélemény is tudomást szerez a konfliktusról. Franciaországban hosszú idõ után a „Cinémathèque csatája” az elsõ alkalom, hogy neves színészeket, alkotómûvészeket és értelmiségieket próbálnak gumibottal jobb belátásra bírni. Az eset Malraux-t felháborította (ha igaz, magát de Gaulle-t is), és a miniszter is meg a köztársasági elnök is magyarázatot kért Maurice Grimaud rendõrprefektustól az érthetetlen brutalitásra. Langlois hívei, az erkölcsi sikeren felbuzdulva, két nappal késõbb sajtótájékoztatót tartanak, majd február 20-án újabb megmozdulás: néhány száz tiltakozó vonul a Cinémathèque Courcelles utcában levõ székhelye elé. A tüntetõk már oszladoznak, amikor egy vörös üstökû fiatalember megpróbálja maradásra bírni a tömeget. Truffaut – a történetet Jean-Michel Frodon vaskos filmtörténetében olvastam – az ismerõseitõl kérdezi, ki ez a fickó. Valami nanterre-i egyetemista – hangzik a válasz. Hogy Daniel Cohn-Benditnek hívják, akkor még nem tudja senki... Fontos eseménye még a két és fél hónapig tartó küzdelemnek 1968. március 22-én az a Grenoble-ban rendezett tiltakozási akció, amelynek Pierre Mendès-France a fõ szónoka. A IV. Köztársaság legnépszerûbb ex-miniszterelnöke nemcsak Malraux (meg a kormány) sértõdött hallgatását kifogásolja, arra is rámutat, hogy az eset csak egy a tekintélyelvû állami centralizáció túlkapásainak sorában. Van abban valami jelképes, hogy ugyanazon a napon, március 22-én foglalták el a diákok a nanterre-i egyetem toronyépületét (az épületfoglalási akcióban részvevõ diákok alapították meg azután a Március 22-e mozgalmat, amely két hónappal késõbb egyik fõ szervezõje lesz a májusi eseményeknek). Meglehet, emiatt az egybeesés miatt támad néha olyan érzése az embernek, mintha a hatvannyolcas fiatal „forradalmárok” egy képzeletbeli filmnek volnának a lehetséges szereplõi, olyan filmnek, amelyet az újhullámos fiatal rendezõk még a februári napokban forgattak a párizsi Cinémathèque-ben, és amelyet Henri Langlois májusban és júniusban tûzött mûsorra a párizsi Latin-negyedben... Május másodikán csütörtökön újra megnyitja kapuit a Cinémathèque Ulm utcai vetítõterme, a közönség lelkesen ünnepli az állásába visszahelyezett Langlois-t. De már másnap könnygázbombák robbannak a Boulevard Saint-Michelen, alig pár száz méterre a Rue d’Ulmtõl: kezdetét veszi 1968 májusa. Elõzõleg a rohamrendõrség a rektor kérésére betör a Sorbonne-ra, és letartóztat vagy száz diákot. Ez volt a szikra, amelytõl az egész latin negyed lángba borult. Jellemzõ a kétségbeesésre meg az indulatok erejére, hogy az utcakõ-dobálás, autóborogatás meg barikádépítés, amely addig csak a szélsõjobb meg a szélsõbal radikálisainak volt szokása, hirtelen általánossá válik. Május 3-a az elsõ „vörös péntek”, amely – együtt a másik hárommal – megadja az események ritmusát. A következõ péntek (május 10.-e), ha lehet, még hevesebb, az utcai harcok hajnalban érnek véget: ez volt a „barikádok éjszakája”. És Cannes-ban ezen a pénteken nyitották meg a XXI. Filmfesztivált. Jóllehet az országban egyre nagyobb a feszültség meg a zûrzavar, a rendezõk mégis reménykednek, hátha sikerül a Fesztivált távol tartani az eseményektõl. A zsûri abban az évben, újdonságként, kelet-európai filmeket is mûsorra tûzött (így lehetett a versenybe válogatott Csillagosok, katonáknak köszönhetõen Jancsó Miklós is a meghívottak között). Bármennyire is igyekeztek a szervezõk a seregszemlét zökkenõmentesen lebonyolítani, már 13-án kénytelenek voltak szüneteltetni a vetítéseket. Aznap – ekkora tömeget talán még a Népfront idején sem lehetett látni a párizsi utcákon – egymillióan vonultak a Place de la République-tõl a Denfert-Rochereau-ig. Ez volt az általános sztrájk elsõ napja. Így halasztódott áramszünet miatt (az elektromos mûvek dolgozói is sztrájkba léptek) Carlos Saura filmjének bemutatója 18-ra. Idõközben a filmszakma dolgozóit is elérték az elégedetlenség mind tágabb körökben gyûrûzõ hullámai. A világosítók szakszervezete május 17-re hirdetett tömeggyûlést, amelyen a „sztrájkoló” filmrendezõk is képviseltették magukat. Itt születik a határozat, hogy még aznap este az egész filmszakmát össze kell hívni a Fotó- és Filmmûvészeti Fõiskola Vaugirard utcai épületébe. Este kilencre már mindenki ott szorong az aulában. Ezernél is több filmes és fõiskolás tölti meg a termet, mintha az összejövetel a Langlois melletti rokonszenv-tüntetéseknek volna egyenes ági folytatása. A résztvevõk különféle szakbizottságokat alakítva több mint két héten át vitatkoznak a szakma gondjain és problémáin. Valóságos forradalom ez a rendkívüli találkozó, nem véletlenül kapta – célzással a XVI. Lajos által összehívott Rendi Gyûlésre – az États Généraux nevet. Már elsõ nap két fontos határozat is születik. A közgyûlés megszavazza a filmszakma dolgozóinak általános sztrájkját, majd – hangot adva együttérzésének a sztrájkoló munkások és diákok iránt – indítványozza a cannes-i filmfesztivál azonnali bezárását. Jacques Rivette, aki ott volt a közgyûlésen, még az éjszaka tájékoztatja a Cannes-ban tartózkodó Truffaut-t a történtekrõl, õ pedig azonnal riadóztatja barátait. Az „összeesküvõk” 18-án – Godard javaslatára – elfoglalják a Fesztiválpalota nagytermét, ahol már gyülekezik a közönség. Miközben a rendezõk azon tanakodnak, letiltsák-e filmjük vetítését, a zsûri tagjai azon, hogy a helyzetben ne mondjanak-e le megbízatásukról. A közönség jó része azonban fütyül a diákokkal meg a munkásokkal való szolidaritásra, és hallani sem akar a fesztivál bezárásáról. Sõt, néhány nézõ még a színpadra is felmegy, hátha ott több az esély a fesztivál folytatását ellenzõk meggyõzésére; mindenki ordibál, vitatkozik, érvel a fülsiketítõ hangzavarban. Majd kialszik a fény, a fesztivál vezetése, dacolva a fiatal rendezõk tiltakozásával, mégis megkísérli levetíteni Carlos Saura Peppermint frappé címû filmjét. De ha arra számított, hogy a sötétben meg fognak nyugodni a kedélyek, nagyot tévedett. Truffaut, Godard, Albicocco, Claude Berri, sõt, ha igaz (Bikácsy Gergely dixit), Jancsó Miklós is rácsimpaszkodik a függönyre, úgy próbálva megakadályozni, hogy szét ne nyíljon. Míg a terem egyik fele azt kiáltozza, „Lássuk a filmet!” („Projection! Projection!”), a másik fele azt, hogy „Le a vetítéssel, éljen a forradalom!” („Pas de projection, révolution !”) Carlos Saura elcsukló hangon rimánkodik, hogy ne mutassák be a filmjét. Amikor újra kigyulladnak a lámpák, még nagyobb a zûrzavar. Az indulatos vita másnap késõ délelõttig folytatódik, amikor Robert Favre-Le Bret fesztiváligazgató délben bejelenti a seregszemle végét. A tervezett huszonkilenc filmbõl május 19-ig mindössze tizenkettõt sikerült bemutatni, a többit, együtt az egész fesztivállal – a nyitó film címével szólva –, elfújta a szél... A cannes-i „szabotõröket” (a kifejezés a korabeli sajtóból való) örömujjongással fogadják a párizsi filmfõiskola Vaugirard utcai épületében, ahol már javában zajlanak a filmszakma közgyûlésének szekcióülései. Sokféle ember gyûlt itt össze, értelmiségiek és szakszervezeti aktivisták, világosítók és filmrendezõk, színészek és diákok, szocialisták és liberálisok, hírnévrõl álmodozó senkik és forradalomról álmodozó sztárok, marxisták és anarchisták, szelíd õrültek és elvakult rajongók, lelkes reformerek és fantáziátlan realisták; voltak, akik az önigazgatásra esküdtek, és voltak, akik a közvetlen demokráciára; voltak, akik minden állami beavatkozást hevesen elleneztek, és voltak, akik legszívesebben az egész filmszakmát államosították volna, voltak, akik némi fizetésemeléssel is beérték volna, és voltak, akik az egész francia filmipart akarták új alapokra helyezni; egyesek csak hangosan álmodoztak, mások eredeti elképzelésekkel, életképes javaslatokkal hozakodtak elõ; de mindenki (talán még az utcáról betévedõ járókelõ is) szót kérhetett a túlfûtött hangulatban. Az eredetileg termékenynek ígérkezõ vita, a sok jószándékú tenniakarás és lelemény azonban hamar megfeneklett a valóságidegen álmodozás zátonyán. (Ahogy telnek-múlnak a napok, és a Vaugirard utcai fõiskola szûknek bizonyul a közgyûlés befogadására, a vita részint az Hauts-de-Seine megyei Suresne színházában, részint a Sorbonne egyik nagyelõadójában folytatódik.) Ennek a folytatólagos szakmai megbeszélésnek voltak forró idõszakai, de voltak üres órái is. Ami a konkrét ötleteket, terveket és javaslatokat illeti, volt ott minden a homályos szándéknyilatkozattól a részletesen kidolgozott elképzelésig. Felmerült többek között a filmes és tévés szakma egyesítése, a teljes körû állami támogatás igénye (természetesen az állami ellenõrzés megszüntetésének követelésével), a rövidfilmeknek a játékfilmekéhez hasonló finanszírozása, a filmes magánszektor mellett egy filmes állami szektor létrehozása, a filmgyártás különbözõ szektorainak egyetlen autonóm szervezetbe való egyesítése, a filmcenzúra eltörlése, az amerikai filmek jövedelmének megcsapolása, a filmgyártás rentábilissá tételének ígérete, a mozi ingyenességének kommunista vágyálma, a terjesztõi hálózat megszüntetése stb. A legfontosabb intézményes javaslatokat végül tizenegynéhány pontban összegezik; de a problémák még csak most kezdõdnek. Mert hiába minden erõfeszítés, lehetetlen bármiféle közös platform elfogadtatása. A nagy lehetõség elvész a vég nélküli vitákban. Nem csoda, hogy a szakma nagy nevei erõs fenntartással követték a közgyûlés munkáját (Truffaut ezekben a napokban inkább az Odéon színház vitáit látogatta, Godard Londonban forgat, de Alain Resnais és Claude Lelouche is elõkelõen távol tartották magukat az eseménytõl). A közgyûlés azt tervezi, hogy június 5-én átalakul, és állandó szerve lesz a francia filmszakmának. De az alapító dokumentumot nem sikerül a jelenlevõkkel elfogadtatni. Így foszlik szét fokozatosan – párhuzamosan a diákmozgalom megannyi reményével – a francia filmszakma idealista-utópista reformjának vágyálma. Hiába, május végére megtört a 68-as lelkesedés lendülete; a jobboldal nagy ellentüntetése már végigvonult a Champs-Élysées-n, 30-án hangzott el de Gaulle emlékezetes tévényilatkozata, az államfõ ekkor oszlatta fel a Nemzetgyûlést, és a választók, nem sokkal késõbb, minden addiginál erõsebb jobboldali többséget küldenek a Bourbon-palotába... A lázas hetek mégsem múltak el nyomtalanul. Rengeteg ötlet, javaslat fogalmazódott meg, amelynek majd a következõ nemzedék lesz a képviselõje, õrzõje, letéteményese. És létrejött egy érdekvédelmi szervezet is, amely sok mással ellentétben tartósnak bizonyult. A június közepén alakult a Filmrendezõk Szövetsége (Société des Réalisateurs de Films), amelynek Doniol-Valcroze az elsõ elnöke; ez az intézmény aligha született volna meg az Új Hullám (és legfõképp Truffaut) által meghirdetett új szemlélet nélkül, amely a rendezõt állította a filmalkotás középpontjába. Nem véletlen, hogy a francia 68 filmes eseményeit illetõen – a Cinémathèque „csatájától” egészen a filmszakma közgyûléséig – nem a fizikai dolgozók vagy szakszervezeteik, nem is a sztárok vagy a gazdasági vezetõk, hanem mindvégig a rendezõk vitték a fõszerepet. A S. R. F., amely csakhamar a francia filmrendezõk túlnyomó többségének képviseleti szerve, sohasem érte be a hagyományos érdekvédelemmel, hanem magukat a filmalkotásokat is felkarolta, pártfogolta. Leglátványosabb sikere furcsamód a 68 májusában halottnak vélt Cannes-i Filmfesztiválhoz kapcsolódik. Arról a La Quinzaine des réalisateurs elnevezésû kezdeményezésrõl van szó, amelynek keretében párhuzamosan – és nemegyszer konfliktusban – a hivatalos fesztivállal sorra fedezik fel és mutatják be a legtehetségesebb fiatal rendezõket... * Egy korabeli karikatúrán Jean-Luc Godard-t látni, amint egy moziban pereces kisasszonyként nyakába akasztott tálcán Molotov-koktélokat meg utcaköveket árul a nézõknek. A rajz a cannes-i filmfesztivál körüli hercehurcára utal, de valami mást is kifejez. Azt, hogy a francia 68-nak a korabeli francia mozi is bõven szállította a muníciót. Az autókat borogató diákoknak, ahogyan Bernardo Bertolucci Álmodozók címû filmjébõl is kiderül, az évtized francia filmjei (Négyszáz csapás, Kifulladásig, Cherbourg-i esernyõk stb.) csiszolták látását, formálták gondolkodását, szabadították fel fantáziáját. És csakugyan, volt ezekben a fiatalosan üde filmekben, látszólagos apolitikusságuk ellenére is, valami felforgató: egyformán megkérdõjelezték, megtagadták, elutasították az apák tekintélyelvû világát. 1968 májusának diáktüntetõi a különféle antikapitalista és antiimperialista ideológiák mellett egyszersmind a francia Új Hullámnak is édes gyermekei. Ezért van olyan érzésünk a korabeli dokumentumfilmeket nézve, mintha ezek az öklüket rázó és jelszavakat skandáló fiatalok egyenesen a moziból – sõt, mondhatnánk némi túlzással, egyenesen a Langlois-féle Cinémathèque vetítõtermébõl – tódultak volna ki a párizsi utcákra.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9372 |
