Szilágyi Ákos
Vannak leírhatatlan dolgok. Számomra például teljeséggel leírhatatlan, hogy barátom – a magyar film talán legjobb orosz ismerõje, a Filmvilág állandó szerzõje, nemzetközileg ismert filmtörténész és filmkritikus –, Szasa Trosin „nincs többé”, hogy „Moszkvában, ez év áprilisában, hosszú és türelemmel viselt betegség után, hatvanhat éves korában meghalt”, hogy az ortodox Húsvét hetében „halt meg” és Nagyszombaton „temették”. Nem tudom nevével összekapcsolni ezeket a semmit-mondó szavakat. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy Alekszandr Trosin halálának hírét költsem. Legyen itt és most az idézõjel – „meghalt” – a tiltakozás jele.
Minden halál szemérmetlen rágalom, otromba vádaskodás a személy létezése ellen; szánalmas cáfolatkísérlet, melyre a személy maga cáfol rá azzal, hogy él, hiszen itt van – közöttünk. Mert mirõl is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy valakit egy idõre szemünk elõl veszítünk. Láthatatlanná válik számunkra – egy ideig még látható emberek számára. Hamarosan azonban mi is láthatatlanokká válunk. Aztán azok is, akik minket nem látnak majd. És így tovább. Így megy ez már évezredek óta, mióta az ember személyként is láthatóvá vált a másik ember számára.
Ámde hol vannak a láthatatlanok milliárdjai? Minden kétséget kizáróan: közöttünk vannak. Hiszen attól, hogy nem látunk valakit, nem szakad meg köztünk a kapcsolat. Attól, hogy mondjuk, Alekszandr Trosin nem lesz látható a következõ Játékfilmszemlén, ahogy a ’80-as évek óta minden évben látható volt, attól még ott lesz jövõre is. Ahogyan e lap hasábjain is jelen lesz, csak láthatatlanul. És miért is ne lenne ott, övéi között, Moszkvában, a nagyszerû Kinovedcseszkije Zapiszki filmelméleti folyóirat körében, amellyel szinte eggyé vált – megteremtõje és robotosa volt közel húsz éven át –, vagy a Szergej Ejzenstejn Központban, Naum Klejman mellett, akivel Eizenstein áttekinthetetlenül gazdag szöveghagyatékát kezdték kiadni pár éve vaskos kötetekben, és persze a Moszkvai Filmfõiskolán, ahol évtizedek óta tanított. Annyi történt csupán, hogy a személy, aki szinte egész tudatos életét – a gyermekkori mozi varázsától megigézetten – a látható ember tanulmányozásával töltötte (Balázs Béla alapmûve mindig is Szása egyik kedvenc olvasmánya volt), láthatatlanná vált. Nem „nincs többé”, csak nem látható egy ideig. Nem látható többé a mulandóság tükrében, elmosódva, külsõ alakja szerint. De látható színrõl-színre, nem változó belsõ alakja szerint, élesen és tökéletesen. Proscsaj Szasa, proscsaj moj drug!
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9370 |
