Stőhr Lóránt
Fikciós dokumentumfilm a Budapesti Iskola után szabadon az eltűnőfélben lévő barátságról.
Hajdanán a legnemesebb kapcsolatforma volt, mára súlytalan és gyenge kötőerővé komolytalanodott. Régen életre-halálra szólt, ma csak pár pofa sör és egy meccs erejéig. A barátok eltűnőben vannak: már csak haverok, sporttársak, ivócimborák léteznek. Lassan nehezebb kimondani, hogy „barátom”, mint azt, hogy „szerelmem”. A társadalmi értékítélet változását méri, hogy a kortárs magas- és tömegkultúra barátnőket még csak-csak ismer, barátokat annál kevésbé – s erre a legnépszerűbb magyar tévésorozat címe ellenére sem cáfol rá. A kétezres évek magyar játékfilmjében pedig Hajdu Szabolcs művein kívül nem is akad igazi barátság, amely ne a közös bűnözésre, drogozásra, bulizásra korlátozódna, vagy ne lenne valamiféle homoszexuális áthallása. Ezt a barátokban és barátságokban szegény magyar hagyományt töri meg a Bahrtalo!, amelynek történetéből hiányzik a szerelem – házastársi kapcsolat, futó nyári kaland mellékes szerepet játszik –, annál sokszínűbb és gazdagabb viszont a két, különböző kulturális hagyományú és nemzetiségű férfifőhős viszonya.
A mai barátságok nem transzcendens alapozású, hanem merőben gyakorlatias kapcsolatok. A Bahrtalo! főhőseinek, Lalinak és Lórinak a barátsága is igen pragmatikus alapokon áll: közösen seftelnek. A két erdélyi férfi elindul a nagyvilágba üzletelni: előbb az ausztriai használtcikkek importjával próbálkoznak szerény sikerrel, majd távolabb merészkedve az Egyiptom és Románia közti (fekete)kereskedelmi kapcsolatokat erősítik áldásos tevékenységükkel. Lóri, a falfehér bőrű, pocakosodó magyar fiatalember az ausztriai kaland után Egyiptomban kap idegenvezetői állást, ahol a mulatozással, lubickolással és csábítással feldobott munka mellett csencselésre is jut ideje. Lali nagykalapos, nagybajszú cigány bádogosként tengődik, amikor hívást kap Lóritól, és elindul ismét halászni a zavarosban. Jól beszél magyarul, de pár szót angolul, németül, sőt törökül is elgagyog, jóllehet azzal csupán az ismerkedésig jut el. A kapcsolatfelvétel, az oldott hangulat kialakítása tehát Lali feladata, míg Lórinak kell sima mederbe terelnie az üzletelést és alkalmasint kirántania Lalit a slamasztikából, amibe a hirtelen természetű férfi időről-időre belekeveredik. Lali mindig nagyot álmodik, euróezreket akar szakítani hagyományaikat őrző cigánytársaitól, míg Lóri fontolva halad, eurónként énekli ki a pénzt a sima modorával megpuhított turistákból. Lali gyorsan veri el nőre, rokonságra, automatákra az üzleteléssel megkeresett pénzt, Lóri ésszel bánik gyarapodó vagyonával, hogy végül egy nemes gesztussal Lalit húzza ki vele a bajból. Más-más stílusban üzletelnek, mulatnak, barátkoznak, de mindketten nyitottak nemcsak a pénzre, az emberekre is, így lesznek egyformán szeretnivaló zsiványok.
Lakatos Róbert első egész estés munkája műfaja szerint fikciós dokumentumfilm, amely a hetvenes évekbeli Budapesti Iskola hagyományait folytatja: az amatőr színészek önmagukat alakítják az író-rendező által csak lazán meghatározott helyzetekben, amelyek azért nem egészen úgy alakulnának, ha nem avatkozna közbe a végzet a rendező és a stáb alakjában. Réder György kamerája remek tempóérzékkel követi a jeleneteket, nem marad le semmiről, de nem is mászik bele folyton a főszereplők arcába, teret hagy a környezetnek, a filmfelvételt bámuló kisfiúknak, az egyiptomi szegénynegyed hangulatának. Gábor Lajost és Boros Lorándot többnyire nem zavarja a kamera, még ha Lali túlhabzik is néha, és Lórinak kell nyugtatnia őt. Lendületesek és humorosak a dialógusaik, élvezettel húzzák egymást, játékosan vesződnek, civakodnak a másikkal, igazán elemükben csak egymás társaságában vannak, mintha külön-külön jóízűen mulatni sem tudnának. A szerepjátszás többnyire nem szembeötlő, így a fikciós elemek ellenére a Bahrtalo! őrzi az antropológiai dokumentumfilmezés erényeit is: olyan oldalát mutatja meg a cigányság kultúrájának, amelyet a fikciós mozzanatok nélkül nehezebb lenne képre venni. Lali otthonosságot teremt maga körül, bárhová is menjen a világban, számára sehol senki sem idegen: mindenkinek odanyújtja kezét, mindenki előtt megemeli kalapját, s mindenkinek „Jó szerencsét!” köszön (íme a cím értelme). Nem zavarja, ha megmosolyogják, mert a mosoly már egyfajta kommunikáció, ami megtöri a falakat ember és ember között. Egy mosoly és egy anyanyelvű szó – első lépés a barátsághoz. Azután pedig már a tettek beszélnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9352 |
