Stõhr Lóránt
Fikciós dokumentumfilm a Budapesti Iskola után szabadon az eltûnõfélben lévõ barátságról.
Hajdanán a legnemesebb kapcsolatforma volt, mára súlytalan és gyenge kötõerõvé komolytalanodott. Régen életre-halálra szólt, ma csak pár pofa sör és egy meccs erejéig. A barátok eltûnõben vannak: már csak haverok, sporttársak, ivócimborák léteznek. Lassan nehezebb kimondani, hogy „barátom”, mint azt, hogy „szerelmem”. A társadalmi értékítélet változását méri, hogy a kortárs magas- és tömegkultúra barátnõket még csak-csak ismer, barátokat annál kevésbé – s erre a legnépszerûbb magyar tévésorozat címe ellenére sem cáfol rá. A kétezres évek magyar játékfilmjében pedig Hajdu Szabolcs mûvein kívül nem is akad igazi barátság, amely ne a közös bûnözésre, drogozásra, bulizásra korlátozódna, vagy ne lenne valamiféle homoszexuális áthallása. Ezt a barátokban és barátságokban szegény magyar hagyományt töri meg a Bahrtalo!, amelynek történetébõl hiányzik a szerelem – házastársi kapcsolat, futó nyári kaland mellékes szerepet játszik –, annál sokszínûbb és gazdagabb viszont a két, különbözõ kulturális hagyományú és nemzetiségû férfifõhõs viszonya.
A mai barátságok nem transzcendens alapozású, hanem merõben gyakorlatias kapcsolatok. A Bahrtalo! fõhõseinek, Lalinak és Lórinak a barátsága is igen pragmatikus alapokon áll: közösen seftelnek. A két erdélyi férfi elindul a nagyvilágba üzletelni: elõbb az ausztriai használtcikkek importjával próbálkoznak szerény sikerrel, majd távolabb merészkedve az Egyiptom és Románia közti (fekete)kereskedelmi kapcsolatokat erõsítik áldásos tevékenységükkel. Lóri, a falfehér bõrû, pocakosodó magyar fiatalember az ausztriai kaland után Egyiptomban kap idegenvezetõi állást, ahol a mulatozással, lubickolással és csábítással feldobott munka mellett csencselésre is jut ideje. Lali nagykalapos, nagybajszú cigány bádogosként tengõdik, amikor hívást kap Lóritól, és elindul ismét halászni a zavarosban. Jól beszél magyarul, de pár szót angolul, németül, sõt törökül is elgagyog, jóllehet azzal csupán az ismerkedésig jut el. A kapcsolatfelvétel, az oldott hangulat kialakítása tehát Lali feladata, míg Lórinak kell sima mederbe terelnie az üzletelést és alkalmasint kirántania Lalit a slamasztikából, amibe a hirtelen természetû férfi idõrõl-idõre belekeveredik. Lali mindig nagyot álmodik, euróezreket akar szakítani hagyományaikat õrzõ cigánytársaitól, míg Lóri fontolva halad, eurónként énekli ki a pénzt a sima modorával megpuhított turistákból. Lali gyorsan veri el nõre, rokonságra, automatákra az üzleteléssel megkeresett pénzt, Lóri ésszel bánik gyarapodó vagyonával, hogy végül egy nemes gesztussal Lalit húzza ki vele a bajból. Más-más stílusban üzletelnek, mulatnak, barátkoznak, de mindketten nyitottak nemcsak a pénzre, az emberekre is, így lesznek egyformán szeretnivaló zsiványok.
Lakatos Róbert elsõ egész estés munkája mûfaja szerint fikciós dokumentumfilm, amely a hetvenes évekbeli Budapesti Iskola hagyományait folytatja: az amatõr színészek önmagukat alakítják az író-rendezõ által csak lazán meghatározott helyzetekben, amelyek azért nem egészen úgy alakulnának, ha nem avatkozna közbe a végzet a rendezõ és a stáb alakjában. Réder György kamerája remek tempóérzékkel követi a jeleneteket, nem marad le semmirõl, de nem is mászik bele folyton a fõszereplõk arcába, teret hagy a környezetnek, a filmfelvételt bámuló kisfiúknak, az egyiptomi szegénynegyed hangulatának. Gábor Lajost és Boros Lorándot többnyire nem zavarja a kamera, még ha Lali túlhabzik is néha, és Lórinak kell nyugtatnia õt. Lendületesek és humorosak a dialógusaik, élvezettel húzzák egymást, játékosan veszõdnek, civakodnak a másikkal, igazán elemükben csak egymás társaságában vannak, mintha külön-külön jóízûen mulatni sem tudnának. A szerepjátszás többnyire nem szembeötlõ, így a fikciós elemek ellenére a Bahrtalo! õrzi az antropológiai dokumentumfilmezés erényeit is: olyan oldalát mutatja meg a cigányság kultúrájának, amelyet a fikciós mozzanatok nélkül nehezebb lenne képre venni. Lali otthonosságot teremt maga körül, bárhová is menjen a világban, számára sehol senki sem idegen: mindenkinek odanyújtja kezét, mindenki elõtt megemeli kalapját, s mindenkinek „Jó szerencsét!” köszön (íme a cím értelme). Nem zavarja, ha megmosolyogják, mert a mosoly már egyfajta kommunikáció, ami megtöri a falakat ember és ember között. Egy mosoly és egy anyanyelvû szó – elsõ lépés a barátsághoz. Azután pedig már a tettek beszélnek.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9352 |
