Soós Tamás
Rém rendes családok a képernyő célkeresztjében. A „reality” műfaja egyre mélyebbre téved az intimzónában.
A család életének, nagy pillanatainak rögzítése, dokumentálása minden korban óriási jelentőséggel bírt, a fotó és a film elterjedésével pedig szinte kötelező jelleget öltött. A portréfestészet kizárólag a társadalom módosabb rétegei számára volt elérhető, a fotográfusok műhelyeit azonban a kevésbé tehetősek is látogatták, az olcsó és egyszerű kompakt-fényképezőgépek, a Super 8-asok, a VHS-, majd a digitális kamerák elterjedése pedig teljesen hétköznapivá tette az addig kivételes pillanatot, a privátszféra megörökítését. A családi élet a technikai sokszorosíthatóság korába lépett, az olcsó fényképezőgépek és kamerák valósággal ontották a mindennapi élet dokumentumait. Addig csak a boldog kevesek, a gazdagok és hatalmasok lehettek képben, vagy aki és ami az extremitása révén érdekesnek és érdemesnek mutatkozott a megörökítésre. Az átlagember képmása és családi élete hosszú évszázadokon át érdemtelennek és érdektelennek mutatkozott a megörökítésre. A homevideó révén úgy tűnt, a hétköznapi realizmus nemcsak hogy teret nyert, de döntő győzelmet aratott. Nem egészen ez történt, a fotográfia és mozgókép privatizálása végső soron épp a fordított hatással járt, nem a privátszféra diadalát hozta, hanem a bukását. Az intimszférát bekebelezte a közös kíváncsiság. Merő illúzió volt, hogy a normalitás nyerhet azzal, ha kiadja titkait. És nemcsak azért, mert a nyílt titok nem titok többé, mert ami közkézre kerül, az már nem privát, hanem főként azért, mert az információk piacán nem a realitás, hanem a ritkaság veri föl az árat. * A televízió indulásakor egy ideig úgy tűnt, hogy az új média, ha meg nem is mentheti, legalább segítheti a széthulló családokat azzal, hogy a családtagokat otthon tartja a képernyő előtt, és így több lehetőség adódik a családi együttlétre. Ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. A televízió lényege épp abban áll, hogy megteremti a valóság képeinek közös piacát: ezen a piacon törvényszerűen az extremitás lesz a legkelendőbb árucikk, a képernyőn csak a deviáns család lehet piacképes. Az államosított, szocialista televíziózás furcsa szerzet volt, azért is gondolhatunk rá bizonyos fokig nosztalgiával: mivel kikapcsolta a televíziózásból a piacot, nem számíthatott ugyan a piac előnyeire, de a piac negatív hatásaitól is megmenekült. A kereskedelmi televíziózásban elképzelhetetlen egy olyan műsor, mint amilyen a hajdani Családi kör volt, amely a normalitás normáit akarta közvetíteni a nézőinek. A Családi kör ugyan megrendezett, de nagyon is hiteles hétköznapi történetek, családi konfliktushelyzetek és a hozzájuk fűzött pszichológusi elemzések révén próbálta mindannyiunk családi békéjét fenntartani. A világ azóta nagyot változott. Nem kell statisztikákat olvasni ahhoz, hogy tudhassuk: a családi kör sem olyan kerek már. Manapság több hazai kereskedelmi csatorna gondoskodik arról, hogy kikapcsolódás gyanánt különböző családok életét bámulhassuk, kukkolhassuk; az oly divatos „valóságshow”-k meghódították a családi életünket is. De vajon mit találnak ott, és mit tálalnak nekünk? A magyar családi „reality” első sorozata a Győzike című varázssorozat – amit rejtélyes módon senki sem néz, de mégis mindenki látta már – indulásakor viták sorozatát váltotta ki, a tanulságok összefoglalása külön tanulmányt érdemelne, mivel a sorozat nem csak családlélektani, hanem társadalmi és szociológia problémákat és kérdéseket is felvetett, nem is keveset. A Győzike show olyan családot mutat, amelyben az anarchia a normális alapállapot. Mintha a katasztrofális következményekkel járó laissez-faire nevelési modell oktatófilmjét látnánk. A szülők szemmel láthatóan semmilyen ideával nem rendelkeznek arról, milyen is lenne egy működőképes család, az időről-időre vad veszekedésekben fellángoló hisztéria mögött ez a sokk áll: a reality show szereplői nem tudják, mihez is kezdjenek az életükkel. Kinevethetjük őket, szörnyülködhetünk rajtuk, de hasznunkra egyik sem válik. Leskelődünk, de elképesztően „sekély e kéj”. A magyar valóságból kitekintve a Discovery Channelen találhat újabb célpontot a kíváncsiskodó, igaz, itt valamivel ritkább a családi köd. A Teutelok – apa és fiai – családi vállalkozás keretein belül gyártják hipermacsó motorcsodáikat – mivel idősebb Teutel saját bevallása szerint egyetlen könyvet olvasott életében, ezért vélhetően szimbolika és komplexus sajátos viszonyáról mit sem tudva –, miközben a sikeres amerikai család szerepében tetszelegnek. A giccsparipák krómcsillogása közül azonban elő-elő bukkan családi életük árnya is. A Teutel család patriarchális kommunikációs paneljei véletlenül sem adnak helyet anyának, feleségnek vagy kisgyereknek. A Teutel családnak valószínűleg van egy barlangja, ahol ezeket a fölösleges kacatokat tartják. Király Jenő pontosan fogalmaz a Mad Max motocyber huligánjai kapcsán: „útban az anyátlan társadalom felé”. Különös jóslat, ami teljesen egybevág a motorőrült Teutel család önmagáról kialakított imázsával, egy gorillacsaládról szóló természetfilm tíz percében több érzelmet, gyengédséget, megértést, kedvességet, figyelmességet – és komplett családot – lát a néző, mint a Discovery sorozatában. Egyébként ők egy internetes oldal szerint „többek mint példaképek…, az új évezredben ők az amerikai álom beteljesülése”. Napjaink kereskedelmi televíziója ugyan folyton azt állítja magáról, hogy csak szórakoztatni szeretne, valójában mindenáron nevelni akarja nézőjét, aki a műsor által felkínált viselkedésminták segítségével fogalmazhatja újra azonosságtudatát, miközben a kedvelt sorozatában látottakat – gondoljunk csak az előző idézetre – vágyott mintaként, értékként ismeri el. S míg 20-30 évvel ezelőtt a televíziós sorozatok átélése közben mintaként azok az akciók és interakciók rögzültek a nézőben, amelyek elfogadott értékeket erősítettek meg, addig napjainkban csak az lehet érdekes, fontos, „divatos” és „trendi”, ami a hagyományos értelemben vett értékeket, kulturális szabályokat felrúgja. Így lehet a Teutel család esetenkénti vandál rombolása, helyenként kitörő primitív agressziója pozitív példa, és így nőhetnek szinte mitikus alakokká a sorozat hősei. A tévénéző felszínes azonosulása – amely annál olajozottabban működik, minél egyszerűbb a cselekmény, és minél ismertebb a közeg – a szociális tanulás folyamatának részévé válik. Tetszik vagy sem, a mai magyar családoknak a Gáspár család,, meg a Teutel család kínálja a mintát. Vajon valódi korképet és kordokumentumot látnak majd ezekben a sorozatokban az utánunk következő generációk és nemzedékek? Megjelenik-e majd különös korunk, napjaink családi köre a „családi valóságsó” által elmentett dokumentumban olyan alapossággal és hűséggel, ahogy például A Bartos család életének és mindennapjainak Forgács Péter által összerendezett tükrében, ahol hitelesen és ezért érdekesen áll össze a két világháború közti évek privát Magyarországa, családi kisvilága? A képernyőn megjelenő reprezentatív családok életmódja persze sok mindent reprezentálhat a mai hétköznapok kultúrájából, de vajon a szereplők viselkedésének tekintetében hiteles, a vizuális antropológia számára is értékelhető és elemezhető képek lesznek-e ezek az életből (?) ellesett pillanatok? A valóságshow már önmagában is ellentmondást hordoz, hiszen a „show” legjellemzőbb sajátossága éppen a megrendezettség, a műfaj maga testidegenként kezeli a középszerűséget és az esetlegességet. Pillanatnyi kétségünk ne legyen: a nevükben „valóságosnak” nevezett sorozatok gondos hatástanulmányok alapján készülnek, a néző pedig abban az illúzióban ringathatja magát, hogy autentikus indulatokat, spontán érzelemkitöréseket lát. Így viszont nem csak magunkat csapjuk be a valóságot bemutató álvalósággal, hanem esetleg a jövőben már csak hírből ismert „család” létezését és felbomlását, annak okait kutató kultúrantropológust is. Ha lesz egyáltalán ilyen. A családi ködképek kínálata nemrég újabb rém rendes famíliával bővült: a magyarországi Music TV-re megérkezett az anyacsatorna talán legnézettebb sorozata, Az Osbourne család, amely az Egyesült Államokban óriási sikerrel futott, és megteremtette a „doku-soap”, vagyis a reality eszközökkel forgatott szappanopera műfaját. Itt van hát nekünk egy újabb pótcsalád, amelynek működése aztán tényleg távol esik a hétköznapitól, hiszen a családfő, Ozzy Osbourne az elmúlt negyven évet gyakorlatilag a sóbizniszben töltötte, és minden „realitis” látszat és hamisan fókuszált, köznapinak tűnő gesztusa ellenére most is ezt cselekszi. A családja természetesen életben tartja és ápolja az aranytojást tojó kakast, miközben a sorozat népszerűségének okán szépen-lassan ők is sztárrá növik ki magukat. Az anarchikus Gáspár család és a hímsoviniszta Teutelok mellett most már a dollármilliomos operettrocker Osbourne család is követendő minta lehet számunkra. A televízió tényleg egyetlen nagy családdá olvaszt mindannyiunkat, lehetővé teszi a közös életet és a könnyű azonosulást virtuális rokonainkkal. És így válnak ezek a sorozatok kézzelfogható jeleivé a napjainkban játszódó nagyszabású átalakulásnak: minden este tanulhatunk valamit. Ha széthullik is a családunk, virtuális famíliánk örökre velünk marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9350 |
