Schreiber András
A politika által gerjesztett feszültség mindenütt jelen van, miért éppen egy fesztivál lenne kivétel?
„Micsoda korszak ez, ahol csaknem gonosztett a fákról beszélni, mert annyi gazságról hallgatsz, míg ezt teszed!” – mintha csak a brechti strófa szellemében válogatták volna az 58. Berlinale versenyprogramját (s talán az sem véletlen, hogy az idei életműdíjat a politikai zsáner olasz nagymestere, Francesco Rosi kapta). A filmek jelentős részében társadalmi, politikai, gazdasági problémák kerültek felszínre. Kivétel persze bőven akadt, mégis, a termés javát tekintve könnyen jutott a néző a lehangoló következtetésre: vészesen sötét korszakban élünk. A jelent idéző múlt Persze a mozgókép születése óta állandóan fekete felhők gyűlnek, s megjósolhatatlan, elérkezik-e egyáltalán „a fák és virágok ideje”. 2001. szeptember 11. megerősítette, Francis Fukuyama tévedett, a történelemnek koránt sincs vége, a liberális demokrácia globális terjedését legalább annyira gátolja a félresiklott liberális demokrácia maga, mint a terrorizmus – a kollektív tudatalattit leárnyékoló köd a történelem szaggatta sebeken keresztül kúszik a szürkeállomány felé. Mélyek a sebek, nem véletlen, hogy a jelen problémáira gyakran hamarabb ráismerünk a múlt gazságainak felelevenítésekor: hiába, nincs új a Nap alatt, a történelem folyamatosan ismétli önmagát. A példabeszéd is a múltról szól, a jelennek. Paul Thomas Anderson is efféle indirekt, „példabeszédes” megoldást választott a napjainkban sem csillapodó olajéhség ábrázolására: a 2000-ben Arany Medvével díjazott Magnólia idén rendezői elismerést besöprő direktora Upton Sinclair nyolcvan évvel ezelőtt napvilágot látott Petróleum című regényét újragondolva visszanyúlt a folyékony arany fűtötte gazdasági korszak kezdetéig. A Magyarországon február végén bemutatott Vérző olaj a huszadik század első évtizedeiben (a századfordulótól a világgazdasági válság hajnaláig) játszódik, de az üzleti érdekek és a (filmben szintén a haszon által motivált) vallási fanatizmus szembeállításával, a hatalomért folytatott harc drasztikus epizódjaival nagyon is mai krízishelyzet rajzolódik ki. Klasszikusan amerikai történet ez, korántsem a hollywoodias politikai parabolák stílusában, a Vérző olaj ugyanis kerüli a direkt politizálást, megélhetési politikust – bár a kiindulópontul szolgáló regény felvonultat párat – nem szerepeltet, ugyanakkor a politika mint cselekvésforma folyamatosan megjelenik, a példabeszéd üzenetét pedig nem csak az USA-nak címezték. Egyetlen példa: a világpremierrel szinte egy időben az Egyesült Államok távozó, olajlobbista elnökét a világ ellentétes földrajzi pólusán Kelet-Európa gázhatalmi egyedura váltotta. Történelmi köntösbe bújtatta mondandóját Jodji Jamada is. A Berlinaléra 80. filmjével érkező japán mester – Akira Kuroszava asszisztensének, Terujo Nogaminak önéletrajzi regénye alapján – családi filmet forgatott: a második világháború idején játszódó Kabei – Anyánk a család egységének szentségéről szól, a családot összetartó édesanyák dicséretét zengi. A lassan hömpölygő történetben a némettanár apát a megszigorított állambiztonsági törvényre hivatkozva Pearl Harbor előestéjén kirúgják az egyetemről, és „gondolatbűn” elkövetéséért bebörtönzik. Vétke mindössze annyi, hogy a cenzúrabizottság által visszadobott könyvében céloz rá, a háború Japán számára zsákutca – a törvény értelmében ezzel azonban „felforgató módon” megkérdőjelezi a fennálló államrend jogszerűségét. A Nogami család – feleség és két gyermek – magára marad, az asszony előbb a férjét, majd a segítségükre siető egyetemi tanítványt is elveszíti (az ifjút Asano Tadanobu játssza, zseniálisan). A családfőt felőrlik az embertelen börtön-körülmények, a jóbarát a csendes-óceáni hadszíntéren hal meg – s persze a családi tragédiák 1945 augusztusában is folytatódnak. „Adjátok vissza a szüleinket, hozzátok vissza a békét!” – hangzik a háborús gyermekek dühödt-elkeseredett kiáltása a film végén. Az atombomba áldozatainak poétája, Toge Sankichi versét ide idézni talán túlságosan direkt volt. A csendességében is megrendítő Kabei ugyanis hamisítatlan melodráma, melynek igazi szépségét nem a versbe foglalt békeüzenet adja, hanem az a finom realizmus, ahogy a családi fotóalbum fekete-fehér képeit Jamada értő kézzel festi élet-színűre. Másképp igaz ez Andrzej Wajda versenyen kívül vetített Katyn című filmjére. A Szovjetunió lengyelek ellen elkövetett legnagyobb méretű gaztette hosszú évtizedekig nem kaphatott nyilvánosságot: 1940 elején az SZKP politikai bizottságának utasítására a titkosszolgálat, az NKVD kommandója a katyni erdőben, illetve Miednojéban és Harkovban több ezer lengyel tisztet és civilt mészárolt le (főként az 1939 szeptemberében hadifogságba esett katonákat, köztük a lengyel értelmiség színe-javát) szovjetellenes agitáció ürügyén. Több mint negyven év kellett, hogy az oroszok elismerjék felelősségüket, igaz, lengyel aspektusból nézve az ügy továbbra sem zárult le megnyugtatóan: az orosz kormány ugyanis nem hajlandó az eseményeket emberiség ellen elkövetett bűntettnek minősíteni, pusztán köztörvényes ügyként kezelik, amely persze már elévült. A személyesen is érintett Wajda (édesapja az áldozatok között volt), hasonlóan Jamadához, a család szemszögéből láttatja az eseményeket, megelevenednek a negyvenes évek megszállt Lengyelországának ólomévei – és hasonlóképpen Jamada filmjéhez, a politikai gaztett ezúttal is könnyen adhat alkalmat a mai borzalmakkal történő képzettársításra, ám Wajdánál a kiindulópont és a végcél sokkal inkább az egész lengyel nemzet ellen elkövetett, máig be nem vallott véres bűntett fájdalmasan konkrét megelevenítése. Tiszta vizet a homályos pohárba Meglehet, mégis csak hat a liberális eszme, az elmúlt évtizedekben egyre tágasabb lett a civilek, így a filmesek politikai játéktere: Wajdának majdnem hetven évet kellett várnia a Katynnal, számos későbbi szégyentelen cselszövés, így például a vietnami háború témája sem mehetett csak úgy át a cenzúrán, ehhez képest a jelen dicstelen történései viszonylag hamar, pár év alatt vászonra kerültek. A nemzetközi filmfesztiválok – Cannes, Velence, Berlin (sőt, Los Angeles) – egyaránt teret engedednek a méltatlan események méltó feldolgozásainak. A történelmi szennyes nem fogy el soha, de legalább kimondatik, múlt, jelen (jövő?) nem éppen patyolattiszta. Az Amerikában egyre gyakoribb önkritikus iraki helyzetelemzések ezúttal egyetlen darabbal képviseltették magukat a versenyprogramban, a Berlinale történetének első igazi verseny-dokujával. Errol Morris ünnepelt sztárdokumentumfilmes – J. F. K. védelmi miniszteréről, Robert McNamaráról készített A háború ködében című Oscar-díjas munkája négy éve a Titanicot is megjárta – Szabványműveleti eljárás (Standard Operating Procedure – S.O.P.) című filmjében a bagdadi Abu Ghraib börtönből 2004-ben kikerült, fogolykínzásokat leleplező botrányfotók keletkezéstörténetét vázolja. Az amerikai katonák által iraki fogvatartottak terhére elkövetett, Szaddam Husszein hollétének kiderítésére irányuló kínzások fotódokumentációját többnyire ugyanazok a katonák készítették, akik a vallatásban is részt vettek, így aztán joggal gondoljuk, leginkább a maguk örömére, trófeagyűjtés céljából kattintgattak. Persze a megszólaltatottak (huszonéves nők és férfiak) védekeznek: a kegyetlen vallatási procedúrában sem a képek készítője, sem a lencsevégre kapott bajtárs nem lelte örömét, egyszerűen tették a dolgukat. Hogy akkor miért pózolnak mosolyogva a képeken? Az ember mosolyog, ha fényképezik – érkezik a válasz. Morris dokufilmes bonckamerája nem csak a hírhedt fotókba közelít bele, színészekkel is újrajátszatja az állóképen látottakat – mégsem ezek a néhol kifejezetten hatásvadász jelenetek ütik gyomorszájon a nézőt. Az érintett katonákkal készített interjúkból az agymosás (saját) áldozatainak portréja kerekedik ki. „Háborúban minden megengedett” – a lelkes vallatók meg is tesznek mindent e kimondatlan szabály, a hazafiság üdvözítő jelszavaitól fellelkesülve, és utólag, az ország és a hadsereg renoméját megtépázó ügy kirobbanása után is úgy értékelik, az őrizetest bekötött szemmel az álvesztőhelyre kísérni nem bűntett, pusztán szabványműveleti eljárás. (Más kérdés, hogy e szabványműveletek kiötlőit ritkán citálják vádlottként bíróság elé, a balhét többnyire a lelkes közlegények és altisztek viszik el.) Két évvel ezelőtt Michael Winterbottom és Mat Whitecross Guantanamo című, dokumentumfilm és dráma határán egyensúlyozó alkotása elnyerte a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét. Nincs semmi meglepő abban, hogy a politikára fogékony Costa-Gavras vezette idei zsűri a Szabványműveleti eljárást is díjazta (Morris dokuja a zsűri nagydíját kapta), a két filmben sok a közös vonás. Persze nem a formanyelv (nem is a minőség), hanem a történet az, ami kísértetiesen hasonlít. Álmainkban Amerika azért visszainteget – a haza és a demokrácia védelmében elkövetett túlkapások ellenére az új földrész még mindig vonzó hely, New York pedig sokak számára a nyitottság paradicsoma, a graffitit idézve: mindenütt jó, de legjobb ott. Vagy esetleg ott is jó. Amos Kollek izraeli származású New York-i rendező sokadik filmjét készíti a városról és a benne élőkről (Sue, Fiona, Gyorsbüfék, gyors nők), ezúttal sem hagyja el választott otthonát, csak annyira, amennyire Izrael-kritikus drámája indokolttá teszi. A Nyugtalan (Restless) egyszerre simogat és ostoroz, hőse ezúttal nem a Kollek filmjeiben megszokott sors- és identitáskereső nő, hanem egy talajt vesztett, talpra állni igyekvő New York-i zsidó költő. Moshe régóta elvándorolt hazájából, az USA-ban ócskásként, kétes eredetű holmikkal csencselve, alkalmi munkákból tengeti életét, mígnem egyik este törzshelyének tulaja meg nem kéri, ugyan adna már elő valamit, s ne csak a szalvétára firkálja ad hoc költeményeit. Az izraeli (patt)helyzetet hol angolul, hol héberül kritizáló „stand-up poet” hamarosan a lokál közönségcsalogató műsorának fénypontjává lesz, verseibe szőtt életepizódjaiból pedig fokozatosan kirajzolódik az emigráció kettős oka: a politikai helyzettel szembeni ellenállás mellett egy nem kívánt fiúgyermek érkezése is meggyorsította a szülőföld elhagyását. A cserbenhagyott feleség halálhíre, az elitalakulatból leszerelt fiú felbukkanása, új esélyek az Afganisztánban edződött csaposnővel: családi dráma a köbön. Mindez azonban pusztán apropó a háborúellenes epigrammák, szabadversbe foglalt önironikus és mélységesen cinikus béke-jelszavak elkántálására. No meg arra, hogy a rendező felemás emléket állítson tavaly elhunyt apjának. Theodor „Teddy” Kollek 1965-től 1993-ig, hat cikluson keresztül, majdnem harminc évig volt Jeruzsálem első embere, akit sokan úgy éltettek, mint nagy építőt, a polgármestert, aki új várost teremtett a sziklák és romok helyén. Az idősebb Kollek a rendező számára olyan mintakép volt, amelynek nem tudott megfelelni („a második generációnak sokkal nehezebb kitűnni” – mondja egy interjúban), később már nem is akart, filmesként a nagy áttörést már New York-ban könyvelhette el. Lázadás és szeretet – a személyesség ihlette Nyugtalan e törésvonalak mentén esik ketté, és végül az apa-fiú kapcsolatot beindító tolerancia sem képes egybetartani. Az idei fődíjas Elitosztag (Tropa D'Elite) is széttartó dolgozat, talán azért, mert az elsőfilmes José Padilha eredetileg dokumentumfilmet készült forgatni a brazil rendőrséget behálózó korrupcióról és a rendvédelmi túlkapásokról – később azonban, saját bevallása szerint, annyira visszarettent a mindent elsöprő brutalitástól, hogy életvédelmi okokból inkább játékfilmet rendezett. Fikció és valóság egyaránt kegyetlen: a Elitosztagban csak úgy patakzik a vér – a brazil kábítószeres különleges alakulat, a BOPE egyik csoportja II. János Pál tíz évvel ezelőtti riói látogatásakor azt a parancsot kapja, hogy tisztítson meg egy nyomornegyedet a tisztességtelen, így feltehetően veszélyes alakoktól. Az Elitosztag olyan, mint Az isten városa másfél tucatnyi Schwarzeneggerrel. Meglehetősen kemény képet fest a brazil rendvédelemről, amelyet hitelessé leginkább az a tény tesz, hogy Padilha egyik társforgatókönyvírója, Rodrigo Pimentel történetesen BOPE-kapitányként szolgált: halált, visszaélést látott eleget. Szelíden halálos Halálban nem volt hiány a békésebb filmtermésben sem. Persze nem az erőszakosabb fajtából, és az elmúlás okai mögött sem kell feltétlenül politikai turpisságot sejteni. Isabel Coixet – Philip Roth 2001-es bestsellere alapján – készült új filmje, az Elégia például ilyen, szelíden halálos melodráma. Az elmúlás témája iránti vonzódását Az élet nélkülemmel is bizonyító Coixet akár csöpögős, szentimentális filmet is rendezhetett volna az aggkori fellángolásról, a fiatal test nyújtotta érzéki gyönyört hajszoló irodalomprofesszor és ifjú tanítványa tiszavirág életű kapcsolatáról, de a kiváló színészválasztásnak (és színészvezetésnek) köszönhetően az Elégia visszafogott darab lett. A kifinomult, sármos, ám megrögzött agglegény David Kepesch (Ben Kingsley) hirtelen szerelemre lobban a kubai bevándorlócsaládból származó egyetemi tanítvány Consuela (Penelopé Cruz) iránt, de a viszonzott érzelmek feletti öröme nem tart sokáig. A fiatal csábítótól való rettegéstől vezérelve – és Pulitzer-díjas költő barátja (Dennis Hopper) tanácsára – önként mond le a boldogságról. Az újbóli találkozáskor a lány már haldoklik, a szerelem természetével ez idáig nem sokat foglalkozó gyermeklelkű professzor csak ekkor készít veszteséglistát. Melodrámában gyakori kiindulópont – Dorris Dörrie Cseresznyevirágzás (Kirschblüten – Hanami) című filmjének magára maradt hőse is mérleget von, és soha be nem teljesült álmai után ered. Egyenesen Japánba, hogy halott feleségének vágyát valóra váltva résztvegyen a cseresznyevirágzás tradicionális ünnepén, a Hanamin; majd, mivel maga is súlyos beteg, követi feleségét a túlvilágra. A korábbi, sikeres vígjátékaival (Férfiak, Megvilágosodás garantálva) saját bevallása szerint végleg szakító Dörrie csendes, keserédes, Ozu Tokiói történetét idéző filmet rendezett, amelyben az elmúlás elválaszthatatlan kísérője a boldogságnak. A halál mindannyiunkat érintő téma, az életigenlő-halált félő bizonytalanság közös átok, a kiszámítható elmúlástörténet is csak ritkán lesz unalmas, jól tudja ezt a filmezés mellett opera-direktorként ténykedő német rendezőnő. Halál, fájdalom, boldogtalanság, gyász – csend és nyugalom. Az Elégiához és a Cseresznyevirágzáshoz hasonlóan Antonio Luigi Grimaldi filmje, a Csendes káosz (Caos Calmo) is nyugodt, visszafogott munka, mintha az életen átgázoló magántragédiákat csak higgadtan, szomorú-beletörődően lehetne méltóságteljesen elviselni. Mintha a gyász, a veszteség feldolgozása látványos megrendülés helyett rögvest csendes elfogadással kezdődne. A Csendes káosz azonban csalóka tünemény. Az új olasz film egyik legeredetibb alkotójának, Nanni Morettinek a jelenléte (ő a főszereplő és a forgatókönyvíró) eleve garanciát jelent a „meglepetésre”, arra legalábbis mindenképpen, hogy a „bárkivel megeshet” történet nem fullad merő szenvelgésbe. Már csak azért sem, mert a Csendes káosz alapvetően optimista film, nem az elmúlás, hanem a túlélés és az újrakezdés filmje. A gyász extázisának higgadt alternatívája, ahogy erre a cím is utal. Szó sincs fáradt beletörődésről, főleg nem álszemérmes méltóságról: Pietro (Moretti) kezdetben éppen azzal borzolja környezete idegeit, hogy felesége váratlan halálát követően heves érzelemnyilvánítás és gyors lelki rehabilitáció helyett csendes nyugalommal kitolat a normális élet megszokott kerékvágásából. A gyász árnyékában az önkívület normális, a nyugalom gyanús – mégis tévedés lenne érzéketlenséggel vádolni a főhőst. Az önuralom a belső káosz jele – Pietro felborult életében biztos pontot, szilárd fogódzót keres, amit történetesen egy parkban, a lánya iskolájával szembeni padon talál meg. Ide zarándokolnak el a rokonok, a munka- és üzlettársak, itt alakul ki az új napi rutin: autóriasztó pittyegtetés a Down-kóros fiúnak, diszkrét távszemezés a kutyáját sétáltató fiatal nővel, séta és ebéd a parkban, egész napos várakozás – a tanév kezdetekor tett ígéret szerint – tízéves kislányára. A Grimaldi–Moretti páros az idei Berlinale egyik legemberibb filmjét készítette el, a cím szellemében higgadtan, biztos kézzel, a megfelelő szintig adagolva az érzelmeket. A tavasz hírnökei Hasonló filmből még legalább kettő akadt. A hongkongi Veréb (Man Jeuk) és a brit Könnyelmű (Happy-Go-Lucky) napsütötte, vidám alkotások. Meglehet, hogy a Csendes káoszhoz hasonlóan, ezeket is felfedezi magának a politikai-gazdasági újságírás. A Newsweek február végi cikke Itália gazdasági-politikai-szociális problémáit és az olasz társadalom „dolce vita” reakcióját a Csendes káosz Pietrójának magánéleti válságkezeléséhez hasonlította. Moretti, számos találó szatíra rendezője, politikailag elkötelezett értelmiségi ezúttal egy direkt utalásoktól mentes dráma főszereplőjeként és forgatókönyvírójaként, lám, mégis kulcsdarabhoz adta a nevét. Mike Leigh meglepetésfilmje, a korábbi Leigh-opusoktól eltérően hundert prozent életvidám és könnyed Könnyelmű természetesen nem nélkülözi a mesterre oly jellemző társadalmi érzékenységet, a zsebtolvajok között játszódó Veréb is áldozatául eshet a metafora-vadász zsurnalisztáknak. De nem ez kapcsolja össze a két filmet. Teljesen lényegtelen, hogy észrevesszük-e a társadalmi áthallásokat. Nincs olyan film, festmény, költemény, színdarab, legyen akár fércmű, amit ne lehetne – eredeti szándéka ellenére is – ráaggatni a csupasz valóságra. Minden hasonlít valamire. Ez a két film ugyan kevésbé, ami miatt mégis egymás mellé kívánkoznak, az leginkább a mindkettőt átható könnyed derű. A nehéz témák, a sötét tónusú vagy éppen bágyatag versenyfilmek között e két alkotást a derűlátás terelte egybe. Romantikus, vagány, látványos és érzékeny darab a Veréb, a hongkongi bűnügyi film mesterének friss opusa – Johnnie To újabb alkotással bizonyította, hogy mennyire sokrétű (és termékeny: az elmúlt négy évben hat filmet készített) szerző. A Veréb esetében is előkerülnek To jól szervezett bűnözői, ezúttal egy zsebtolvaj-banda kalandjaiba pillanthatunk be (innen a cím is: a veréb a hongkongi jassznyelvben a zsebes megfelelője). A tolvajgaleri hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető életének precízen szervezett rendjét egy gyönyörű, titokzatos nő zavarja meg: a femme fatale öreg bűnöző patrónusától szabadulna, az ügy érdekében fokozatosan hálózza be a banda tagjait. Európa és Amerika találkozik Hongkongban: a könnyed stílusban megrendezett noir-balett különleges apropó a rendezőnek, hogy városának rejtett zugait felkutassa, Hongkong kettős, modern és régi, gyarmatias (értsd: európai) és ázsiai arcát megmutassa. A Veréb franciás darab (ha ez a jelző jelent még egyáltalán valamit – a versenyprogram nehézkes gall filmjeit tekintve, Franciahonban aligha, ázsiai szerzők mentik a szellemi örökséget). Cheng Siu-keung, To állandó operatőre és alkotótársa különleges képi világával a francia új hullámot a brit nyersességet és az amerikai bűnügyi filmeket egyszerre idézi meg. A látványhoz hézagmentesen illeszkednek Xavier Jamaux és Fred Avril légies, vidám jazzbe hajló zenei témái. A lenyűgöző finálénál – eső áztatta hongkongi utcákon levezényelt, hirtelen felindulásból lerendezett zsebtolvaj-duell az öreg róka és a rátarti banda között – is sokkal jobban összegzik e film hangulatát a bandavezér Kei és Chun Lei, a végzet elérhetetlen démona közti elegáns gengszterrománc képsorai. A csábító Chun Lei nyitott tetejű sportkocsijában, a csillagos ég alatt, az éjszakai Hongkong elsuhanó díszletei között Kei lassan rágyújt, mélyeket szippant a sárgán pislákoló Marlboro Red-ből, a nő kiveszi a szájából, és pár kecses, ám mélyen érzéki slukk után visszaadja. Ha nem tiltották volna ki réges-rég a televízióból a cigarettahirdetéseket, azt mondhatnánk, ez az elmúlt évtized legjobb dohányipari reklámszpotja. Liberté toujours – hirdeti egy másik cigarettamárka szlogenje. „Szabadság mindörökké” – fogalmazza meg mozgóképen Johnnie To. A szellemi, érzelmi szabadság hasonlóan magas fokára jutott Mike Leigh hőse, Polly is. A harmincas évei elején járó tanítónő megátalkodottan rózsaszínben látja a világot, nem jöhet olyan kellemetlen élethelyzet, amelyet ne fogadna felhőtlen vidámsággal – az átlagember meghatározása szerint felelőtlen idiotizmussal. A felhők felett mindig kék az ég, Polly számára viszont nem léteznek felhők – micsoda hozzáállás, botránkoznak „az életben több a bánat, mint a jó” felfogásban megkeseredettek. Polly éli az életét – Mike Leigh pedig született mesélőhöz illően tágas teret enged neki, persze a tőle már megszokott kispolgári kereteken belül. A rendező még véletlenül sem szakítana azzal az otthonos közeggel, amelyet oly érzékletesen, hétköznapi epizódok mozaikdarabkáiból összeragasztva mutat meg filmről filmre. Minden változatlan, a főhősnő „könnyelmű” életfilozófiáját leszámítva. Leigh a pozitív Mezítelenült akarta elkészíteni. Sikerült neki. És ebben nagy segítségére volt Sally Hawkins, két korábbi filmjének (Minden vagy semmi, Vera Drake) mellékszereplője, akinek belülről fakadó derűje nélkül nem születhetett volna meg ez az optimista komédia. A Könnyelmű életvidám reakcióváltozat a sors kihívásaira. Nem a mindent elsöprő tragédiákra – bár sejtjük, Polly azokat is hasonló felfogással kezelné – hanem a szürke hétköznapok apróbb-nagyobb kellemetlenségeire, legyen az egy fényes nappal meglovasított bicikli, vagy egy rosszul sikerült családi hétvége. Vagy akár egy születetten görcsös, vér-rasszista, életcsömörben szenvedő autósoktató. Scott mintha csak Paul Haggis gyűlöletmozijából, az Ütközésekből lépett volna elő, tökéletes ellentéte a vidám tanítvány Pollynak – a lelkiháborodott oktatót megszemélyesítő Eddie Marshan (szintén nem új arc a Leigh-univerzumban) méltó párja Sally Hawkinsnak. A két ellentétes életfelfogás párbajából ezúttal Polly kerül ki győztesen (Gary Yershon a film kezdetén megszólaltatott, finom, magas regiszterekbe emelő oboa-concertójának hallatán rögtön sejthető, ezúttal az élet győz a halál felett), a derűlátás élénk színekkel festi át az egyre szürkülő vásznat. Nem a közönségcsalogató parádé, Madonna, vagy a Rolling Stones (előbbi első rendezésével, a Stones Martin Scorsese dokumentumfilmjének, a Shine a Light szereplőjeként érkezett), vörösszőnyeges felvonulása oldotta a sötét darabok által gerjesztett nyomott hangulatot. To és Leigh makacs életszeretetének köszönhető, hogy a Potsdamer Platz mögött felépített fesztiválnegyedben már február közepén is melegen sütött a Nap.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 40-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9347 |
