Takács Ferenc
Igazából a hatvanas években jött el az ideje: hippizmus, Vietnam-proteszt, fekete hatalom, nőmozgalom. Norman Mailer önfeledten vetette bele magát a kollektív szabálysértésbe.
„Akár bűnöző az ember, akár nem, elhatározza, hogy bátorítja magában a pszichopatát, felkutatja a tapasztalásnak azt a területét, ahol a biztonság unalom, tehát betegség, és a jelenben él, az óriás jelenben, ahol nincs se múlt, se jövő, se emlék, se terv a jövőre...” A fehér négerből, a hipster-életfilozófiát (pontosabban életérzést és életformát) éltető és hirdető Mailer-esszéből valók ezek a sorok, először 1957-ben jelentek meg nyomtatásban. Magyarul is evvel az esszével mutatkozott be: a legendás Üvöltés (1967) antológiában, a beatek irodalmi és egyéb megnyilvánulásainak ebben a gyűjteményében olvasható, Sz. Kiss Csaba fordításában. Szerzője ekkoriban – az ötvenes évek derekán – már az Eisenhower-korszak Amerikája új elátkozottjainak, a magukat – a dzsessz-szubkultúra tolvajnyelvéből származó szóval – hipsternek, majd – a szintén zenei asszociációkat is közvetítő szóval – beatniknek nevező fél-, ál-, para- és (olykor) egészen értelmiségi gyülekezetnek, a Greenwich Village-ben tenyésző új New York-i bohémiának egyik alapító atyja és lelki-szellemi vezetője. 1955-ben barátaival kiadja a The Village Voice-ot, mely egyhamar ennek a lelkületnek és szellemiségnek a szócsöve lesz. Az ötvenes évek közepétől jelennek meg ellenkulturális töltetű eszmefuttatásai, melyekben a háború utáni Amerika totális – és Mailer szerint totalitariánus – konformizmusával, egészség-kultuszával, kötelező optimizmusával és pozitív gondolkodásával, az össztársadalmi anál-kompulzív elfojtás eme józan poklával az italt és a kábítószert, a szexuális és erőszakos ösztönkiélés mámorát, a jelennek élés extázisát szegezi szembe, mintegy a gyógyulás és a felszabadulás paradicsomi alternatívájaként. „Vagy lázad az ember, vagy alkalmazkodik – fejti ki A fehér négerben –, vagy az amerikai éjszaka Vadnyugatának határföldjét töri, vagy különben square-sejtecske az amerikai társadalom totalitariánus szövetében, aki akarva, nem akarva konformizmusra ítéltetett, ha érvényesülni akar.” Harminchárom évesen írta le ezeket a sorokat, fiatalon, de máris fontos irodalmi teljesítményekkel a háta mögött. 1923-ban született zsidó bevándorlók gyermekeként. A New York-i Brooklynban nőtt fel, majd a Harvardon tanult, repülőgép-mérnöknek készült, de az irodalom jobban érdekelte: tizennyolc éves volt, amikor első elbeszélése megjelent nyomtatásban. 1943-ban behívták katonának, a Fülöp-szigeteken teljesített harctéri szolgálatot. Hadi élményei ihlették első regényét, a Meztelenek és holtakat – bár a jelek szerint a háborús regény terve már korábban megvolt, s Mailer gyakran tudatos anyaggyűjtés céljával jelentkezett különböző veszedelmes akciókra a távol-keleti fronton. 1948-ban jelent meg a könyv, s rögtön zajos sikert aratott. Máig a II. világháborúról írott legjobb amerikai háborús regénynek tartják sokan, továbbra is felkerül a különböző irodalmi toplistákra, ott van például a „száz legjobb angol nyelven írott regény” között. (Magyarul is tartós siker: először 1967-ben jelent meg Szíjgyártó László fordításában, amelyet 2004-ig további hat kiadás követett.) Amúgy meglehetősen szabályos munka, tartalmi és formai receptje is inkább az (akkortól számított) közelmúlté: Mailer a harmincas évek Amerikájának, a gazdasági válság és a New Deal-korszak szociálisan elkötelezett, baloldali irodalmának az eszményét idézi fel, és az akkori idők társadalmilag meghatározott típusokkal dolgozó szociális realizmusától (Steinbecktől, Dos Passostól) tanulja el a regényírást. Elbeszéléstechnikai újításai sem igazán újak: az „időgéppel”, a „kórussal” és hasonlókkal már Dos Passos 1930 és 1936 között íródott U. S. A.-trilógiájában találkozhatott az olvasó. Az összhatás mégis dermesztően meggyőző. A háború voltaképpen az amerikai élet allegóriája, Amerikáé, amely személytelen gépezetként darál be mindenkit, s amelynek sodródását a totalitarianizmus felé semmi sem képes megállítani: Cummings tábornok, Hearn hadnagy, Croft őrmester és a többiek csupán fogaskerekek ebben a gépezetben, tehetetlenül betöltik a társadalmi determinizmus rendelte sorsukat. Egyébként a Meztelenek és holtak révén került Mailer először kapcsolatba a filmmel és a filmkészítéssel, igaz, ekkor még csupán közvetetett módon: 1958-ban film készült a regényből, az amerikai film történetének talán leghosszabb és legváltozatosabb pályafutású mesteremberének, Raoul Walshnak a rendezésében. Tíz évvel a könyv megjelenése után, ami Amerikában szokatlanul hosszú időkülönbség: akkoriban a sikeres regényújdonságokat szinte azonnal „leopciózták” a stúdiók. A megfilmesítés még így is valamelyest hangfogós lett, hiába veregették önnön vállukat az alkotók és az RKO-stúdió vezetői, hogy mennyire bátrak és szókimondóak voltak a filmben. A rendező mintha mindenkinek a kedvében szeretett volna járni: szélsőségesen véres és erőszakos jelenetek váltakoznak érzelgősen moralizáló párbeszédekkel, kapunk néhány zaftos szerelmi-, illetve szexjelenetet, s van egy – valamelyest a régi burleszkfilmekre emlékeztető módon megoldott – eposzi léptékű kocsmai verekedés is. Nagyobb baj, hogy a regény legfőbb értékén: kíméletlenül és keserűen determinisztikus szemléletén is tompított a rendező, a gépezet személytelen és szenvtelen pusztítása helyett a szokásos „rossz fiúk–jó fiúk” párviadalát látjuk, s – a Mailer-könyv cselekményével ellentétben – még valami happyend-szerűséget is odabiggyesztett a rendező a film végére. Mailernek semmi köze nem volt a filmhez, mint ahogy befolyása sem arra, hogy mi történik regényével. Hogy sajnálta-e, ami történt, nem tudjuk. Mindenesetre irodalmilag ekkor már régen maga mögött hagyta azt a szabályosan és tisztán hagyományos regényszerűséget, amelynek jegyében a Meztelenek és holtak íródott. Már az ötvenes években írott két regényében, a Barbary Shore-ban (Berber-part, 1951), mely a totalitarianizmussal foglalkozó politikai parabola, és a The Deer Parkban (Vadaskert, 1955), mely a tömeglét és a művészlét ellentéteit taglalta, túllépett a pályakezdő regény szociális realizmusán. Igazi hangját, a szerepet, a nyilvánosság számára kialakított és folytonosan működtetett personáját éppen ekkoriban, a Walsh-megfilmesítés idején találja meg, s ennek az önmegtalálásnak-önazonosításnak a foglalata 1959-es kötete, az Advertisements for Myself (Önreklámok), melyben egyébként A fehér négert is újra megjelentette. Evvel a minden műfaji határnak fittyet hányó elegyes gyűjteménnyel – vers, elbeszélés, újságcikk, interjú, recenzió van benne, egymás hegyén-hátán – kel igazából életre a szerzői szerep, az a bizonyos „Norman Mailer”, akinek mostantól alapszabálya a szabálysértés, a határok túllépése, a korlátok áttörése, mindennek az összekeverése, sőt összezavarása, a metafizikailag megokolt, egyben egzisztenciálisan megélt kihágás. Műveiben ezért keveri össze minduntalan az élet fölé magasodó, hűvösen végleges műalkotás eszményét a gátlástalanul önmutogató és lázasan „életes” énfeltárás gyakorlatával, az Én személytelen és önérvényű műalkotássá szublimálását az írásnak, mint az Én állandó narcisztikus felmutatásával, sőt mutogatásával, a nyilvánosság előtti folytonos performance-ének gyakorlatával. Ez persze a lemondást is jelenti a végleges nagy műről, a formátum rögzítéséről az örökkévalóság – vagy legalábbis a rövidebb-hosszabb emlékezetű utókor – számára. De cserében megajándékoz az örök jelenben élés mámorával, a tünékenység eksztázisával, melynek záloga a jelek szerint az életesség, az irodalmi termék spontán esetlegességei és műfaji zavarai, a gátlástalan és felszabadító téblábolás szépirodalom, újságírás és dokumentum határmezsgyéin. Hogy milyen sikerre visz ez a téblábolás, arra nálunk is vagy fél tucat kiadást megért monumentális – minek is nevezzük? – riportregénye, A hóhér dala (The Executioner’s Song, 1979) a jellegzetes példa. Ugyanezért – no meg önmutogatás, én-performálás végett – szegődött krónikásnak az amerikai tömegkultúra és népszórakoztatás bálványai mellé. Tudósítást írt az évszázad boxmeccséről, a Muhammad Ali–Joe Frazier viadalról, pop-életrajzot Amerika filmsztár-idolumáról, Marilyn Monroe-ról, s ugyanezért foglalkozott élete utolsó „regényeiben”, ezekben a műfajilag azonosíthatatlan, zagyva, ám letehetetlen és zseniális szóömlenyekben a CIA történetével, Jézus Krisztus lelkületével és – utolsó, nálunk is megjelent könyvében, a Várkastély a vadonban címűben – Adolf Hitler enigmájával. Magánéletét, amelyet az alkotómunka számára kellett volna fenntartania, minduntalan belekeverte olyasmibe, ami nem az ő dolga volt: politizált, egykor az Egzisztencialista Párt színeiben indult a New York-i polgármester-választáson, kioktatta Kennedy elnököt, tüntetett, lecsukatta magát. Folyvást kihágott és szabályt sértett: a pálya mentén fél tucat feleséget hullajtott el, közülük az egyiket meg is késelte; élete alkonyán állítólag évi százötvenezer dollárt fizetett feleségtartás fejében. Igazából a hatvanas években jött el az ideje: hippizmus, Vietnam-proteszt, Fekete Hatalom, nőmozgalom. A tömeges kihágások ideje volt ez, s Mailer önfeledten vetette bele magát a kollektív szabálysértésbe. A Pentagon elleni nagy felvonulás során letartóztatták – egy évvel később könyvet adott ki az eseményről (Az éjszaka hadai, 1967). Ugyanebben az évben sajtótudósító volt a Demokrata Párt chicagói konvencióján. Ezt is megírta. A tudósítás – Chicago ostroma, 1968 – talán a legérzékenyebb és legszuggesztívebb írás a hatvanas évek Amerikájáról, a szeretetről és a szabadság mámoráról, de a lázadásról és az erőszak kábulatáról is. Mintát ad mindebből a könyv alábbi himnikus-látomásos-szürreális részlete: „A hippik azon a keresztúton alapították meg a templomukat, ahol az LSD keresztezi a teljes hangerővel ordító elektromos gitár lüktetését a fülben, a solaris plexus-ban, a hasban és az ágyékban. Amerika (és a fél világ országainak) ifjúságát törzsi egységbe kovácsolta az erőszaktól, sőt még a nemi különbségtételtől is megszabadított orgiasztikus dáridók távoli víziója. A kábítószer fűtötte, erőszak nélküli törzsi bál óceáni fortyogásában mellbimbók, karok, falloszok, szájak, anyaméhek, hónaljak, szőrök, köldökök, mellek, arcok, tömjén-, virág- és félelemillat vonultak dobogva, összefonódva a társadalomból kitörő csodabogárság útján, a lizergénsavat szedő gyerekek meglátták a Walhallát, a Tádzs Mahált, s elérték a Nepenthét. Voltak, akik örökre kitörtek, voltak, akik sikoltozva zuhantak a mélybe az őrültség ösvényein, ahol Volkswagenként hajtanak a svábbogarak a Hold viaszosvásznán, a falánkok az öntudat centrifugáiban, a szer szedésének vomitóriumában rátaláltak a szédületre, mások rátaláltak a szeretetre, a szeretet megnyilvánulásaira a fényben, a Nirvána szilánkjaiban, a satori szikráiban – ők szennyes öltözetű, ünneplő harangocskákat viselő törzsként jöttek vissza e világra. Agyonnyúzott májuk betegesre sápította arcukat, hajuk gyomként nőtt a fejükön. És mégis: meglátták a Jó kétségbevonhatatlan vízióját – a világ nem volt abszurd a szemükben; a gyermekek szemével nézték a társadalmat, mint a zarándokok: a társadalom volt abszurd. Meztelen volt minden császár, aki végigment az ösvényen, ők pedig virágot osztogattak a rendőröknek.” (Szilágyi Tibor fordítása) Mailernek láthatólag mindenre volt szeme a hatvanas években, s tulajdonképp – legalábbis egy fontos összefüggésben – kulcsszerepet is játszott az évtized során: jelképes összekötő kapocs és olykor gyakorlati értelemben is közvetítő kapcsolat volt – Allen Ginsberghez hasonlóan – a beatnikek és a hippik, a Greenwich Village és a Haight-Ashbury, a bebop és a pszichedelikus rock: azaz az ötvenes és a hatvanas évek ellenkultúrája között. Valószínűleg a hatvanas évek szabad levegője, a „minden lehetséges”-hangulat inspirálta Mailert, hogy egy újabb műfaji határsértéssel is megpróbálkozzék: az évtized vége felé kísérleti filmek főszereplőjeként és rendezőjeként lépett a nyilvánosság elé. Filmhez-televízióhoz egyébként mindig volt valami köze a szerzőnek a Meztelenek és holtakat követően: A hóhér dalából kitűnő televíziós sorozatot forgattak, Karel Reisz Játékos című filmjének főszereplőjét Mailerről mintázta a forgatókönyv-író James Toback, Mailer tanítványa, s Mailer színészként is fel-feltünedezett, pár szavas szerepekben, több dokumentumfilmben és tv-sorozatban, valamint – később – Milos Forman Ragtime-jában (1981) és Jean-Luc Godard bizarr Lear királyában (1987) is. Ám ezúttal nem érte be kevesebbel a teljes erő (és egó-)bedobásnál: 1968-ban három filmet forgatott le, saját főszereplésével: a Wild 90-t (Szilajon 90), a Beyond the Law-t (A törvényen túl) és a Maidstone-t. Jellegzetes underground filmek ezek, az Andy Warhol-i példák nyomán készültek. Önnön technikai tökéletlenségüket teszik meg kísérleti értéknek, lényegük maga Mailer, aki rögtönöz, különféle akcentusokat utánoz, és közszemlére teszi mérhetetlen egóját. Közben folyamatosan hülyét csinál magából (a Wild 90-ben négykézlábra ereszkedve a szó szoros értelmében leugat egy német juhászt, aki értetlenkedve hallgatja Mailer csaholását, míg a Maidstone végén az egyik szereplő, Rip Torn kalapáccsal támad Mailerre és beveri a fejét, mégpedig igaziból: vér, káromkodás, női sikolyok). Minőségük lényegtelen kérdés. Lényeges viszont, hogy igen szemléletesen adnak mutatványt „Norman Mailer”-ből, az íróból, aki műveinek egyetlen szereplője, aki elvszerűen tagadja, hogy életet és írást bármi elválasztaná egymástól, s aki ezért akár a fejét is hajlandó betöretni. A filmrendezéshez majdnem két évtizeddel később kapott kedvet ismét Mailer: 1987-ben mutatták be a Kemény fiúk táncát (Tough Guys Don't Dance), 1984-ben megjelent azonos című regényének filmadaptációját. Mailer nem szerepel benne, csupán rendezőként jegyzi a szokványosabb és az általános forgalmazhatóság követelményeinek is nagyjából megfelelő munkát. Neo-noir krimi, fél tucat hullával, itallal, erőszakkal, kábítószerrel és egy kofferra való dollárral – illetve a noir kliséinek, cselekmény- és karakter-konvencióinak a parodisztikus-önparodisztikus sűrítménye. Még pontosabban: eldönthetetlen, hogy melyik a kettő közül, nem tudjuk, mennyire kell, és mennyire nem szabad komolyan venni az egészet, kétséges, hogy a zavaros események és a csikorgó cselekménymenet szándékolt és megfontolt alkotói döntés következménye vagy a fél-dilettáns rendezői ügyetlenkedésé. Afféle camp élményben van tehát részünk, a film olyan rossz, hogy az már jó, a történet annyira követhetetlen, hogy az már ínycsiklandozó (à la Twin Peaks). A film elején megjelenik a bajba keveredett író édesapja. Idős ember, rákja van, de tartja magát, ő nem fog táncolni, amikor érte jönnek az angyalok, hogy eltáncoljanak vele a túlvilágra, mivel „a kemény fiúk nem táncolnak”. Kiveszi fia kezéből a sürgős teendők intézését (eltüntetni egy levágott fejet, stb.), s rendbe hozza a dolgokat. A film végén egy csónakban látjuk, lendületes mozdulatokkal hajigálja a cselekmény során felgyűlt hullákat a tengerbe, összesen hatot. Szemlátomást jobban van, rákja múlóban. Néhány hulla kell csak hozzá, máris rendbe jön az ember – mindenkinek ezt a kúrát ajánlja az öreg. Norman Mailer, ennek az önkarikatúrának az eredetije, 2007. november 10-én halt meg, nyolcvannégy évesen. Nem hinném, hogy táncolt volna az angyalokkal.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9340 |
