Báron György
A címbéli szörnyeteg pszichopata sorozatgyilkos. Pontosabban nem az, de azt hiszik róla. S ettől kezdve minden mozdulata e gyanút erősíti, minden tette ellene vall. Ha valakit erősen látni szeretnénk valamilyennek, olyannak fogjuk látni, mondja a stigmatizáció elmélete. Aztán lehet elítélni, felkötni, meglincselni – kultúrája válogatja. Európa némely országában alighanem komor filmdráma készülne erről vagy leleplező dokumentumfilm. Hollywoodban bírósági kamarafilmet ihletne, melyben a tiszta logikájú ügyvéd a történet végére bebizonyítaná hősünk ártatlanságát, szép lánnyal a tárgyalóteremben összeborulnának, aztán balra el, az Oscarok irányába.
Roberto Benigni meglátta a sztoriban minden komédia forrását; a félreértésből fakadó humort. Filmjének hőse lökött piti szélhámos, aki valóban különös dolgokat művel, mely cselekedeteket nem nehéz egy kéjgyilkos tetteinek vélni. Benigni „ráül” az ötletre, s minden lehetséges poént kifacsar belőle, jót-rosszat vegyesen. Az olasz színész-rendezőt – elsősorban Jarmusch és Fellini filmjeiben játszott figurái alapján – afféle intellektuális komikusnak láttuk, modern bohócnak, újmódi burleszkhősnek. Tévesen. Benigni nem Keaton és Tati utóda, Woody Allen kistestvére, felmenői inkább a Louis de Funès és Norman Wisdom féle famíliában keresendők. Újraéleszti azokat a bugyuta vígjátéktradíciókat, melyek a keleti blokk nézői számára sokáig a napnyugati mozit jelentették. A történet elképesztően logikátlan, minden poén hosszan, szájbarágósan előkészítve, aztán rendre az történik, amit vártunk. Ha egy női ruháról elmondják, hogy a legkisebb érintésre lehullik, biztosra vehetjük, hogy egy kényes pillanatban valaki vállon veregeti viselőjét, s a ruha le… Minden így működik a filmben, vagy még rosszabbul. Agy kikapcsolva, rekeszizom megdolgozva. Benigni jó komikus, de ez főleg Fellini és Jarmusch filmjeiből derül ki: ezúttal a rendező (Benigni) nem fogja vissza. Ráadásul a női főszerepet egy bizonyos Nicoletta Braschira osztja, aki a Mystery Trainben remekelt, most cserbenhagyta a humorérzéke. Feltűnik még a vásznon a francia színész-rendező Michel Blanc, kicsit megöregedve, és a hajdani újhullámos Jean-Claude Brialy, nagyon megöregedve; ők jók, a filmtől függetlenül.
Nyár van, az agy takarékra állítva – amúgysem sokra megyünk vele –, úgy kell az ilyen csacska kánikulai vígjáték, mint egy falat kenyér. Szét fogják verni a mozikat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=932 |
