Bori Erzsébet
Az Életek éneke kapcsán a Buena Vistát emlegetik, nem is jogtalanul.
Azzal a kilencrészes sorozattal kell kezdenünk, amelyben Bereczki Csaba rendező, a téma szakértője, Kelemen László szerkesztői segítségével átfogó térképet rajzolt Erdély élő népzenéjéről. A Duna tévé műsorát jelentős hazai és nemzetközi érdeklődés fogadta, a sorozatot kétszer is megismételték, a zenészekkel – többek közt a szászcsávási és magyarpalatkai banda, a gyimesi Zerkula János és Fikó Regina – nagy sikerű koncertet szerveztek itthon és külföldön. Az ismeretterjesztő szériából és újonnan forgatott anyagokból állt össze az Életek éneke százperces moziváltozata
Bereczki vállalkozásának legfőbb erénye és találmánya egyfajta „transzszilvanista” megközelítés. A bemutatott együttesek és muzsikusok java eddig sem volt ismeretlen a népzene iránt érdeklődők előtt, de ők mintha két, egymást csak részben fedő halmazt képeznének: mások járnak a magyar folkzenei koncertekre, táncházakba, és mások lelkesednek a cigányok zenéjéért. A film viszont átlépi ezeket a határokat, sőt nemcsak magyar és cigány zenészek szerepelnek benne, hanem románok is, s tovább bonyolítja a képet, hogy a romák között egyaránt vannak magyar és román (nyelvű, kultúrájú, kötődésű) cigányok. Ennek megfelelően a film is három nyelven beszél – és akinek van szeme, látja, hogy az erdélyi cigányok azok, akik magától értetődőn beszélik mindhárom nyelvet, akik otthon vannak nemcsak a maguk, hanem a többiek zenei hagyományában, sőt őrzik azokét is, akiket az ismert történelmi fordulatok elirtottak szülőföldjükről.
Bereczki talán egy filmváltozatban is létező előadásból, a Brassói pályaudvarból merített ihletet, amely nagyszerűen elevenítette meg énekben, táncban, zenében az egykor volt Erdélyt. Persze igazabb lenne úgy fogalmazni: az egykor lehetett volna Erdélyt. Mert amire ma nosztalgikusan visszatekintünk, csak a lehetősége volt valaminek, ami nem vált valósággá. És hol vannak már az erdélyi szászok, svábok, hol a zsidók, örmények, huculok? Szerencsénkre Bereczki filmje sokkal pozitívabb üzenetet közvetít. Azt, hogy nincs veszve minden, hiszen megvannak még a magyarok, románok, cigányok, a gyimesi és moldvai csángók, még él a kultúrájuk, a zenéjük. És a hangsúlyt az igére teszi. Arra, ami létezik, része az ünnepeknek, a mindennapoknak, épp ezért nem követelhetünk tőle steril tisztaságot, ősi romlatlanságot, ilyennel csak kihalt népek, letűnt életformák skanzenjében találkozunk. (Én akkor sem kaptam volna a szívemhez, ha a stáb elkíséri az egyik bandát egy lagziba, ahol sejthetően nem csupán Bartók és Kallós Zoltán gyűjtéseit húzzák.)
Az Életek éneke kapcsán a Buena Vistát emlegetik, nem is jogtalanul. Bár nekem inkább az Át a hídon – Isztambul hangjai jártak az eszemben. A zene korántsem olyan jó, de Fatih Akin szerkesztésmódja nagyobb segítséget ad a nézőnek az eligazodáshoz. Bereczki feltehetően nem csak hazai közönségnek szánta a filmjét, márpedig a magyar nézőnek is nehézséget okoz rájönni, hol járhatunk, kifélék, mifélék az éppen muzsikálók, illetve megszólalók. A tévésorozat még tájegységek, települések szerint tagolódott, de a film eldobta ezt a mankót. A gond kétféleképp orvosolható: egyfelől ígérik, hogy DVD-n is megjelentetik a szériát, amelyből megkaphatjuk az igényelt alapismereteket, és utána jöhet a filmváltozat színtiszta élvezete. A másik gyógymód: nézzük meg többször a filmet! Első látásra nem győztem sorolni a kifogásaimat: az imént említett információhiány és bizonytalanság; a riporter időnkénti túltengése és a zenészek szívzűrjeinek forszírozása a beszélgetésekben; a nagyszínházi koncert Párizsban, ami nemigen illik az „élő hagyomány” koncepcióba… De már elsőre úgy voltam vele, hogy ez a nagyszerű zene bármit elvisz. Újranézve a filmet az erényei erősödnek fel: Kelemen László szerkesztő-riporter nemcsak tudákoskodik, hanem értőn kalauzol, s ha úgy adódik, akár együtt muzsikál, vagy derekasan együtt italozik a szereplőkkel; Nemes Tibor operatőri (és Lemhényi Réka vágói) munkája előtt le a kalapot! Az Életek énekében nincs egyetlen vágókép sem úgynevezett tájszépségekről, és nincsenek nyomorfestő szociofotók sem; minden felvétel a helyén van.
Ezek a kivételes tehetségű zenészek mind a felmenőiktől, a nagy elődöktől – mint Fodor Sándor „Neti”, akinek a sírjánál összejön az egész csapat – tanultak muzsikálni, és ma ott játszik mellettük a középgeneráció; már tanulásra jelentkeznek a fiatalok, és ott szaladnak, táncolnak körülöttük, hallgatózva, leskelődve az unokák. Mint az a csöppség a legelső képeken, aki beszélni nem tud még, de már a fülében van a zene, és ha a kezébe nyomják a vonót, egyből húzogatni kezdi egy fadarabon vagy kukoricaszáron, pontosan kiénekelve, imitálva a vonóshangzást cérnahangján.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9319 |
