Harmat György
Huszonöt évet átfogó interjúkötet a legendás színésszel.
Lawrence Grobel, a neves amerikai interjúkészítő már a kezdet kezdetén fején találja a szöget: „Az első benyomásom alapján Al Pacino zárkózott és óvatos színész, akit az a csapás ért, hogy sztár lett belőle” – írja a bevezetőben. Filmjei, pályája bennem is ezt a képet alakították ki Pacinóról, mely Grobel könyvét végiggondolva sem változott meg. Árnyalódott, gazdagodott persze, hiszen a bő negyed század tíz beszélgetése (1979-ből való az első, 2005-ből az utolsó) ablakot nyit az 1940. április 25-én, olasz szülőktől New Yorkban született Alfredo James Pacino életére, munkásságára, ráadásul – úgy tűnik – piszokfolttól és üveghibától mentes ablakot.
Pacino feltehetőleg alkati zárkózottságát a kemény bronxi gyermekkor, a zaklatott tanuló- és munkásévek után az 1970-es évtized első felében reá szakadt hírnév csak fokozza. Tizenhét éves korától egyedül él. Az előadóművész-képzőt pénzhiány miatt abba kell hagynia, az Actors Stúdióba csak másodszorra veszik fel, az intézmény és mestere, Lee Strasberg fordulópontot jelent számára. Színészi lelkiismeretességét az alkat, az életiskola, a mesterek együtt formálják. „A színjátszás kemény munka – tartja. És folytatja: A játék nem játék.”
Érdemes megfigyelni például Pacino nagyjelenetét nyugdíjas, vak katonatisztként egyik sikerfilmjében (Egy asszony illata – 1992). A képsornak akár külön címet is adhatnánk: „a vak ember tangója”. A színész a figura viselkedésének a lehető legtöbb árnyalatát megjeleníti. A pontos kidolgozás, a temérdek színjátszói törődés a táncprodukció minden pillanatából sugárzik. Bravúros ripacséria, amit ebben a szerepben látunk Pacinótól: hangos, tolakodó és szánni való alakot mintáz meg a legkevésbé sem mértéktartó eszközökkel. Nem véletlen, hogy Oscart kapott érte, az Amerikai Filmakadémia előszeretettel díjazza a különleges, fogyatékos emberek ábrázolását. Az Oscar-ítészek ízlését nem dicséri, hogy azok az alakítások, melyekkel Pacino díj helyett csak a jelölésig jutott, többnyire jelentősebbek, mint az, amellyel végül is nyert. A hét „beváltatlan” jelölés között ott volt A Keresztapa (I. és II. rész), a Serpico és a Kánikulai délután főszerepe.
Az Oscar-díjra való kerek húszéves várakozás többször is szóba kerül az interjúkötet lapjain, akárcsak a művész magán- és szakmai életének más vezérmotívumai. Szívesen és szeretettel beszél pályatársairól (Brandóról, Keresztapa-beli partneréről, aki egyik fő inspirátora, De Niróról, aki barátja), állandó szerelméről, a színházról és kiemelt témájáról: egy angol drámaíróról. Ha ismerné, Pacino egyetértéssel idézhetné Petőfit: „A teremtés fele!” Shakespeare-ről van szó természetesen, akitől színészünk bőven citál kívülről, sokat elmélkedik róla, főként annak kapcsán, hogy színpadon megrendezte a III. Richárdot, eljátszotta a címszerepét, filmre is vitte sajátos dokudrámaként, Richárd nyomában (1996) címmel, A velencei kalmár (2004) filmváltozatában pedig Shylock szerepét alakította.
Grobel olykor túl rámenős. Előfordul, hogy megválaszolhatatlan vagy felesleges kérdést tesz fel. Egészében véve azonban jó munka a kötet, mert a kérdező megtalálja a kulcsot Pacinóhoz, akiről ezáltal sokat tudunk meg. Fokozatosan elmélyülő barátságuk történetének is lenyomata a tíz interjú. Pacino előszavában ezt közli barátjáról: „A másik iránti őszinte érdeklődése mélyről fakad, ezért ír annyira jól.” A mondat első felével egyetértek, a másodikkal kevéssé. Grobel íráskészsége számomra nem tűnik jelentékenynek. „Az Egyesült Államok legintelligensebb interjúkészítője” – mondta róla Donleavy. „Az interjúkészítés Mozartja” – ezek Oates szavai. Az előbbit az USA-ra, az utóbbit Mozartra nézve érzem sértőnek, egy azonban biztos: Grobel becsülettel teljesíti feladatát. A magyar filmcímek tekintetében is hibátlan filmográfiát tartalmazó honi kiadás korrekt, legfeljebb névírási problémákkal küzd időnként (Roy Scheider helyett Schneider, Russell Crowe helyett Russel sőt Russal szerepel például), ráadásul nehéz eldönteni, mi is a címe, hiszen a borítón látható „Életem” a könyvön belül eltűnik.
Még valamiben vitatkoznék Grobellel. Az epilógusban szembeállítja Pacinót Dustin Hoffmannal és Robert De Niróval. „Ezek a színészek elfogadták a filmipar által diktált törvényeket, engedtek neki karrierjük érdekében… Pacinót más fából faragták” – mondja. Igaz, hogy könyvünk hősét folyamatos színházi munkája és saját független produkciói (The Local Stigmatic, Richárd nyomában, Kínai kávé) kívül helyezik a szórakoztatóiparon, ám fősodorbeli filmjei – s ezekből van lényegesen több – visszaszorítják oda. Továbbra is kemény munkával, rendkívüli gonddal formálja meg szerepeit, ám a közegnek nem tett csekélyebb művészi engedményeket, mint Hoffman és De Niro. Elég, ha összevetjük két alakítását, melyeket több választ el egymástól pusztán két évtizednél. Filmben nehéz egy teljes szerepívet felépíteni, hiszen a jeleneteket nem sorrendben veszik fel, Pacinónak azonban kiválóan sikerül, ezt a Bobby Deerfield (1977) és Az ördög ügyvédje (1997) egyként tanúsítja. Az elsőben azt mutatja meg tanítani való fázisrajzolással, hogy egy zárt, alig rezdülő arcú, melankóliába hullott férfit hogyan szabadít fel a szerelem. A másodikban egy hipnotikusan vonzó emberi figurát változtat át – ugyancsak mesterkurzusba illő fokozással – (szó szerint) ördöggé. Míg azonban a harmincéves filmben magát Deerfieldet látjuk, a tízévesben csak bravúr-Pacinót. Régi alakításai (például a Madárijesztő Lionja) jóval több lírát, bensőségességet, sebezhetőséget, titkot hordoztak, mint az újak. Szívesen látnám viszont ezeket a vonásokat a jövő Pacinójában.
Al Pacino – Lawrence Grobel teljes szövegű interjúi a színésszel. Fordította Stefanovits Péter. Kelly Kiadó, 2007.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9318 |
