Muhi Klára
Évekig mondogattuk, ez egy elöregedett szakma. Ám idén váratlanul átlépte a kritikus tömeget a huszonéves filmesek jelenléte. Máris érezhető a stílusváltás.
A dokumentumfilmben valami készül. Hosszú évek óta először végre nemcsak a filmesek imponáló termékenységét, de a megközelítések és témák meglepő gazdagságát, sokféleségét, frissességét is dicsérhetjük. Pedig a nagyobb összkép, mely száz-százhúsz órányi „leforgatott valóság” megtekintése után – mint a szemle egyik elő-zsűri tagjában – kialakult bennem, tulajdonképpen lesújtó volt. A dokumentumfilmek zöme komolykodó attitűddel, csúnya képekkel, közhelyes zenékkel, a hetvenes-nyolcvanas évek közszolgálati esztétikáját idéző megoldásokkal, ügyetlenül kommunikál. Sokszor csak fárasztóan mondja a magáét – ebben egyébként mulatságosan hasonlít privát kommunikációinkra –, abban a hiszemben, hogy a súlyos téma, a traumatizált szereplő vagy a „hiteles szakember” felmutatása, beszéltetése – akár órákon át – önmagában elég ahhoz, hogy mű és nézője szóba álljon egymással.
Mert trauma persze bőven van, múltbeli, jelenbeli, szociális, nemi, politikai – 10 millió traumatizált polgár országa vagyunk. Nem túl szerencsés módon a kuratóriumok is – a dokumentumfilmek e pillanatban legnagyobb megrendelői – elsősorban témák, s csak elvétve a módszer különlegessége, originalitása mentén rendelik a filmeket. Az alkotói folyamat pedig – ez sem éppen minőségjavító körülmény – sokszor mindenféle szerkesztőségi- stúdió- vagy műhely-kontroll nélkül történik. A szakmát sújtó körülmények – az egalizáló, szakszervezeti szemléletű pályáztatás (kevés pénz minél több alkotónak), a producer-, illetve műhelyhiány, a televíziók érdektelensége – évek óta mit sem változik.
Ennek ellenére idén valami megmozdult. A versenymezőnyben 15–20 film is akadt, melyeknek alkotói (akklimatizálódva a körülményekhez?) láthatóan minden irányban nyitni próbálnak.
Megjelent például a „női vonal” (Báriséj, Három nő), a „gender study”, mely mint módszer és szemlélet nagyon új és idegen a magyar dokumentumfilmben, s jó lenne, ha polgárjogot nyerne. Bódis Kriszta Báriséj című filmje úttörő, unikális munka, a roma lányok-asszonyok behatárolt, korlátokkal teli szerep- és sors lehetőségeit tárja fel egy tradicionális békési oláh cigány környezetben. Szuchy Zsuzsa három hőséből pedig (Három nő) a bántalmazás, a férfi-erőszak formál tragikus sorsközösséget.
Készült két szép kiállítású, drága, reprezentatív mozi-dokumentumfilm – Bereczki Csabának a nagy sikerű Buena Vista Social Clubra emlékeztető Életek éneke, valamint Moldoványi Ferenc misztikus-naturalista világdokuja, a Másik bolygó. Mindkettő a nagyközönség nyelvét beszéli, celluloidon van, akár mozisiker is lehet belőlük.
Bár Moldoványi szépen fényképezett filmjét nézve szerintem a néző lehetetlen helyzetbe kerül. A harmadik világ pokoli szegleteiből minden kontextus nélkül elénk tárt szörnyű gyereksorsokat – kisfiú katonákét, kislány prostituáltakét, téglagyári gyerek bérrabszolgákét – látva csak a tárgytalan szorongásunk és iránytalan lelkiismeretfurdalásunk nő, de a világ folyását, rossz szövedékének természetét illetően nem leszünk okosabbak.
Kiderült, hogy minőségi dokumentumfilm és jellegzetesen kereskedelmi tévés szemlélet nem feltétlenül zárják ki egymást. Sőt, a pikáns Faludy-film (Lázs Sándor: Faludy szerelmei) például sokat tehet azért, hogy a szexualitáshoz fűződő előítéleteitől – akinek van – megszabaduljon. S jó volt látni-hallatni a szerelem felszabadító erejéről vallani még utoljára Faludyt – ezt a lelkileg-testileg irigylésre méltón szabad aggastyánt. „A boldogság az utolsó mentsége az életnek… Túlzok?” – így búcsúzott.
Évekig mondogattuk, ez egy elöregedett szakma. Ám idén váratlanul átlépte a kritikus tömeget a huszon- (sőt tizen-) éves filmesek jelenléte. Kovács Kristóf, Kresalek Dávid, Schuster Richárd, Szirmai Márton, Szuchy Zsuzsa, Kovács Claudia, Pálos Péter, S. Takács András – mindannyian korszerűbb, hajlékonyabb, sűrűbb, szellemesebb filmnyelvet beszélnek.
Pálos és S. Takács a mezőny juniorjai, még érettségi előtt álltak, amikor a New York – Budapestet forgatták. A menjünk/maradjunk dilemmát gondolták újra New York–Budapest relációban, őszintén, személyesen, szimpatikus naivitással. (Végül maradtak.)
Megrázó doku-románcot rendezett az új rajból a főiskolát frissen végzett Schuster Richárd. A Három hiányzó oldal akár tankönyvi példa lehetne, hogy – miként a játékfilmben – a dokumentumfilmben is döntően a szereplőn, a történeten és a dramaturgián múlik a hatás. Schuster főszereplője, a 85 éves Benisch Veronika tüneményes személyiség. Szerelme, a rajzoló-grafikus Csillag Ali, akit Veronika 16 évesen, egy bálban ismer meg, s aki pár évvel később kínhalált hal a bori lágerben, Vera meséje nyomán az ártatlanok közt is a legártatlanabb. Ám igazán megrázóvá attól válik a film, hogy Benisch Vera nemcsak narrátora, de szenvedő hőse is lesz a filmnek, mert csak most, a forgatás során, 60 évvel a történtek után, velünk együtt tudja meg, hogy az a kedves, rajzos szerelmes levél lett Csillag Ali végzete, amit szerelmese épp neki írt.
A mezőny számomra legjobb dokumentumfilmjét rendezte meg Szirmai Márton. A Süllyedő falu tragikomikus rövidfilm a festői Medgyesbodzásról. Arról a faluról, mely minden rendes tévénéző jó ismerőse. Süllyed ugyanis, ismeretlen okból, lassan, de biztosan. Hogy miért, azt senki sem tudja. Ám ha valamelyik csatorna végképp kifogy a hírekből, már repül is a tényfeltáró riporter, hogy mi van a szegény bodzásiakkal… A süllyedő falu polgárai pedig rutinosan nyilatkoznak, készségesen mutatják házuk falán a munkásruhával betömködött, karvastagságú repedéseket. Néha kifakad egy-egy türelmetlenebb lakos, „Hát nem tudnak egy kurva koncertet rendezni ezér’ a nyomorult faluér’?” Majd megnézik magukat este a híradóban, éjjel pedig süllyednek tovább.
A bodzásiak egyébként életveszélyben vannak. A helyzet komoly. Szirmai pedig felismerte, itt már csak a „komolytalanság” segít. S hogy nem a problémát kell felmutatnia, hanem a Bodzáson kialakult abszurd helyzetet lenne jó mindenestül filmmé rendezni. A csodavárás, a katasztrófahangulat és a malacelléssel, dugványozással tarkított bukolikus idill furcsa egyvelegét, ezt az egész kollektív tehetetlenkedést, mely oly kétségbeejtően és mulatságosan hajaz a mi süllyedő országunkéra. Szirmai a hályogkovács biztonságával nyúl a témához. S veszi rá például Józsit, a falu polgármesterét, hogy – haladva a korral – vegyen angol leckéket, és rakjon össze egy mozgóképes „atacsmanttal” ellátott korszerű könyörgő levelet Brüsszelnek. Medgyesbodzás mi vagyunk – mondhatnánk Flaubert-rel, annyira elháríthatatlan Szirmai országmetaforája. S minden együttérzésünk Józsié, aki muszáj herkulesként, hősiesen magolja az angol szavakat, filmezi a falakon a hasadékokat, s írja két malacszületés közt „Dear EU…!” kezdetű beadványát.
Szirmai filmjének csak fontos melléktémája, Kresalek Dávid (teszt)dokujának viszont világos célpontja a magyar média. A Hackni című film – mely szerintem „kötelező olvasmány” a média-kurzusokon – hosszú évek óta először foglalkozik behatóan a hazai média működésével. A hír nyomában (Hartai László) című 1994-es médiaanalízis óta, mely az egyik első bulvárlap, a Kurír hírszelekcióját vizsgálta, dokumentumfilmnek ez nem volt témája. Pedig a magyar demokrácia elhúzódó válságába a „harmadik hatalmi ágazat” vastagon beledolgozik. Kresalek nem mélyanalízist készített, hanem – hasonlatosan az Igazi Maóhoz vagy a közelmúltban készült nagyszerű Cseh álomhoz, ahol két cseh főiskolás belógatta a közvéleményt egy plázaépítés tervével, a mi rendezőnk a magyar médiát verte át egy hackkel. A 2007 áprilisában megjelent hír, miszerint a genfi székhelyű Afrika-kutató Intézet talált egy elkóborolt magyar törzset Kongóban, akik paprikát termesztenek, gulyáslevest esznek, a férfiak bajszot viselnek, a napot napnak, a vizet víznek hívják, természetesen nem igaz. Egy pesti lakásban találja ki, építi fel és terjeszti el a magyar médiában András, a fiatal hacker, mindenféle sajtókapcsolat nélkül, 15 ezer forint önköltségi áron, a szemünk láttára. Az akció abszolút sikeres. A kongói magyar törzzsel tucatnyi orgánum foglalkozik – tegyük hozzá, külföldiek is –, mígnem az Index lebuktatja a hackert. „Akár a 3. világháborút is kirobbanthattad volna 15 ezer forintból” – összegzi András barátja a tanulságot. Akár el is temethetjük a sajtószabadsághoz fűzött reményeinket – gondolhatja a néző. Mert ebben a megkopott fogalomban – Kresalek filmje erre figyelmeztet – mégiscsak a hitelesség lenne a szabadság legfontosabb fokmérője.
Valószínűleg rendezett doku az első filmes Kovács Kristóf filmje, a Malaccal teljes is. Mely arról szól, hogy a kis ormánsági falu bukott roma képviselőjelöltje hogyan verbuvál csapatot a messzi távolban megrendezett disznóvágó versenyre. De lehet, hogy arról szól, vajon mi lenne, ha a szimpatikus képviselőjelölt az országos politizálás helyett inkább csapatot szervezne a falu bölléreiből egy versenyre? Először furcsán néznének rá, akarnák is, meg nem is, a pogácsasütő asszony például hosszan sorolná, mért is nem kell neki ebben az egészben résztvennie. Majd egyre kooperatívabbá válna a falu, lenne böllérbúcsúztatás, karének, az asszonyok hímzéses kötényt is varrnának. Aztán fantasztikus kalandok történnének az úton, kétszer is látná a böllércsapat a buszból ugyanazt a pesti utcát, mert persze eltévednének.
Végül annyira ízlene az ormánsági hurka-kolbász a zsűrinek, hogy mehetnének a tévébe nyilatkozni mint ezüstérmesek, s tervezgethetnék a következő megmérettetést.
A Malaccal teljes című filmben, melynek a közösségi önszerveződés a témája – szerencsére mindez tényleg megtörténik. Mert Kovács Kristóf nem vizsgálódik, kérdez és megállapít, mint a hagyományos filmszociológiák, hogy hogyan is zajlik a kollektív élet egy magyar faluban, ennél valami sokkal eredetibb dolgot művel: kedvet csinál, és ötletet ad a közösségi önszerveződéshez, annak is, aki szerepet vállalt a filmjében, annak is, aki csak megnézte.
Szirmai Márton, Kresalek Dávid vagy Kovács Kristóf kreativitása, ahogyan merészen manipulálták az anyagot, a közeget, a szereplőket, egyáltalán nem volt kivételes ezen a szemlén. Sok remek „kreatív dokumentumfilm” született az idén, melyekben az alkotók nagy szabadsággal használták fel filmjük valóságanyagát a legkülönbözőbb avantgárd, játékfilmes, publicisztikus, esszészerű, filozofikus koncepció mentén.
Okozott is némi diplomáciai feszültséget, hogy a szemletanács – nyilván a szokásos nevezési hercehurcák miatt – az ún. kreatív kategóriába csak három filmet utalt, miközben a mezőny nagyobbik felére is nagyszerűen passzolt a meghatározás.
Salamon András például a vertovi–ruttmanni avantgárd hagyományt követve forgatta negyedórás szubjektív vizuális szvitjét. A város ritmusa Budapest hangjait vizualizálja egy kamasz gyerek fülén-szemén-érzékein keresztül, jó ritmusban, nagyszerű képekkel. Pazar, virtuóz kűr volt Salamon – és a társoperatőr Tóth Zsolt – filmje a szemlemezőnyben.
Csupa zene és ritmus – habár jóval nagyobb lélegzetű, módszerében is más – Bereczki Csaba Életek éneke című cigány Buena Vistája is. Óriási anyagból – egy több részes tévésorozatból – vágta össze Lemhényi Réka és a rendező a moziváltozatot, mely feszes, pörög, gazdag, nagyon teli van. Rengeteg nagyszerű muzsikus húzza a vonót 100 percen át, mezőn, temetőben, párizsi nagyszínpadon. Kicsit mégis a lélek hiányzik a filmből. Pedig van benne temetés, lakodalom, új banda alapítása, szerelmes történetek. Valószínűleg az eredeti sorozat néprajzos, televíziós megközelítését nem sikerült a filmnek levetkeznie.
Ami Bereczki mozijában kissé elsikkadt, benne van az erdélyi operatőr-rendező Bálint Artúr Poros öltöny című filmjében, melyről viszont sajnos nem hinném, hogy komoly közönségsiker lehetne. Pedig kamera és hőse között olyan kapcsolat jött létre, ami dokumentumfilmben egyedülálló. A Poros öltöny egy öreg cigányzenészről szól, aki sok évvel ezelőtt eladta egy asszony miatt a hangszerét. Frici, a sorsából kizökkent cigányember azóta „a semmi ágán” morzsolgatja napjait, valahol Erdélyben, ahol nagyon másként telik az idő. A hangszere nélkül maradt, öregen is szép, férfias, formátumos Frici el-elballag a kocsmába, dalra fakad, amikor kedve van vagy kérik, majd váratlanul feleségül veszi asszonyát… talán megbocsátott neki. A Poros öltönyben vizuális erővel – szinte, mint egy réges-régi Antonioni- vagy egy újabb Tarr filmben – ez a „semmire se való idő” lesz történetté.
A képekbe költözött idő, ez valójában Forgács Péter terepe. A Privát Magyarország sorozat tulajdonképpen a kezdetektől ez: avantgárd pepecselés, manipulálás a kamerával befogott időképekkel. „Akik komolyan vonzódnak a filmhez, minden bizonnyal az elmúlás megalázottjai” – írja Jeles András ugyanezt, kicsit másként. Nos, Forgács még soha ekkora időt, ennyi „megalázó elmúlást” el nem mondott, mint legújabb filmjében. Nem minden Forgács film egyformán sűrű. A Von Höfler vagyok azonban a sok finom pepecseléstől olyan lett, mint Esterházy Péter apjának több száz éves bora, amit – ha hihetünk a Harmonia Caelestis-beli jelenetnek – késsel-villával szolgáltak fel a 18. születésnapján. Aki megnézi a filmet, 100 év privát életidőt láthat. 100 év 160 perc filmidőben ilyesmikből, hogy: „Mama azt írja: küldök pénzt, fiam… Petike nagyot nőtt, mióta nem látta… Én jól vagyok…” Höfler Tibor vegyész, amatőr filmes 96 éves a film jelenidejében. Végigélte az évszázadot. Sok minden történt vele. Történt vele valami?
A Von Höfler hősének életútja Musil tulajdonság nélküli emberét idézi, s mert különösen sok képpé lett idődarab maradt utána, leleplezve a kinematográfia eredendő természetét, szinte visszájára fordul az egész Privát Magyarország koncepció, valahogy így: minél tovább nézem, annál kevésbé látom. „Hát mit mondhatnék még?” – kérdi Höfler az évszázadnyi léttől halálosan kifáradva. „Semmit.” A sorrendben 15. Privát Magyarország nagy visszavonás is. Höfler Tibor sorsfilmje épül fel talán a legtöbb időképből, mégis, ő tán a legtünékenyebb, legmegfoghatatlanabb Forgács-hős.
Amint látjuk, komoly csúcsok vannak a magyar dokumentumfilmben.
Ami viszont hosszú évek óta szinte megközelíthetetlen a műfaj számára – pedig hajdanán sokan mesterfokon művelték –, az a hatalom és a politika világa. (Gazdag Gyula és Ember Judit filmjeit esetleg érdemes lenne újranézni.) Ha ma bárki ilyesmibe fog, az teljes kudarc. De százhúsz film közül mindössze kettőt (!) találtam, amelyik egyáltalán megkísérli.
A semminél például csak kicsit több, ami az olajügyekről (Szemben a maffiával) Kármán Irén filmjéből kiderül. De azt a filmet, amire Kármán vállalkozott – ahogyan a Húsz órában annak idején a Keres Emil játszotta tényfeltáró újságíró hajtogatta –, nem lehet megcsinálni.
Gulyás János viszont a versenyen kívül bemutatott Civiljelentés című filmjével nagy szolgálatot tehetett volna a hazának. Ha már a televíziós ostromot követő polgárháborús állapotok megértéséhez mindenképp bizottsági jelentéseken keresztül gondolt eljutni, csak konfrontálnia kellett volna a Morvay-jelentést a Gönczöl-bizottságéval. Hátha sikerül a két pártosan elfogult véleményhalmazból esetleg egy valóban civil, az igazsághoz némileg közelítő változatot gyúrni.
A történelmi filmek mezőnye sem volt idén átütő. Érzékelhetően nehéz kreatívan összekapcsolni a dokumentálást a filmszerű, reflektált történetmeséléssel. Egy biztos, a puszta beszélő fejes „oral history” – szélsőséges példája volt idén az információs mezőnyben vetített háromrészes Kasztner-vonat – bármilyen fontos témát dolgozzon is fel, többnyire hatástalan, irattárakba való, a közönséget nem képes megszólítani. Kár volt a Búcsúért is, (rendezője Páskándiné Sebők Anna), mely szinte a befogadhatatlanság határán öntötte ránk az egyébként dermesztő információkat a pogromokban, világégésekben eltűnt erdélyi magyar zsidó kultúra történetéből.
Ami jó viszont, hogy gazdagabbak lettünk idén két történelmi hőssel.
Sólyom András a Tűzoltó utcai ötvenhatosok egyik guevarai tisztaságú vezetőjéről, Angyal Istvánról készített doku-tévéjátékot (56 villanás). Első hallásra a módszer tűnt benne érdekesnek, a szövegkönyv ugyanis az eredeti peranyag jegyzőkönyvei nyomán készült. Amit azonban Sólyom az anyagból rendezett, valójában mindössze egy korrekt tévéjáték.
Angyal és története viszont nagyon fontos, mi több, szorosan kapcsolódik Sólyom András korábbi munkáihoz (Kádár János utolsó beszéde; Poggyászunk Kádár János). Angyal Istvánnak ugyanis az a bűne, valószínűleg ezért akasztották fel, mert tanúja volt Kádár hezitálásának, ahogyan a későbbi „puhadiktátort” a zavaros októberi napokban megkísértette a forradalom igazsága.
Fontos filmet készített Fonyó Gergely Ocskay László századosról, a brigadéros Ocskay leszármazottjáról. Ez az elfelejtett ember, akit a Jad Vasem is sokáig vonakodott elismerni, minden bizonnyal megérdemli a „magyar Wallenberg” nevet. Ocskay ugyanis a vészkorszakban 2500 zsidó életet mentett meg – férfiakat, nőket, gyerekeket – mondhatni huszárcsínnyel, ruhajavító munkaszolgálatnak álcázva az embermentést.
A legkülönösebb ebben az eddig ismeretlen történelmi epizódban, hogy mikor a nyilas nyomás miatt már alig volt tartható a helyzet, Ocskay a ruhaüzemet egy SS brigáddal védte, s ehhez egy olyan SS-tisztet használt fedőszemélyként, aki – mint a kutatásokból kiderült – a német nyilvántartásokban nem is szerepelt.
A történelem sokszor a kis titkokban és abszurd kanyarokban fedi fel igazi természetét.
Egy 100 éve zajló tragikomikus történelmi dráma ez idáig utolsó felvonását dolgozták fel Hosszú utazás című komplex, gazdag, humorral és igazi katartikus közösségi pillanatokkal teli filmjükben Böszörményi Zsuzsa és Kai Salminen. A magyarok lakta Szelmenc történetét, akiknek lakói – mint Immanuel Kant, a filozófus – elmondhatnák, sok ország határai között éltek már, pedig ki se tették a lábukat a falujukból. A szelmenciek a 20. században voltak osztrák-magyarok, magyarországi magyarok, csehszlovákok, újabban szlovákiai-, illetve ukrán magyarok. Igazán a háború után bonyolódott el a helyzetük, miután a falu egyik fele, Kisszelmenc, valami gyanús szavazással a Szovjetunió része lett, onnantól már szögesdrót is húzódik Kis- és Nagyszelmenc között. De azt még ama „gyanúsan szavazók” se gondolták, hogy unokáik fél évszázad múltán két világrész egyik, illetve másik oldalán találják magukat. A schengeni határ ugyanis e pillanatban épp Szelmenc egykori főutcáját szeli ketté.
A közép-európai kis népek, benne a hányatott magyar kisebbség évszázadnyi történetének színe és fonákja, minden ott sűrűsödik ennek a kalandor természetű falunak a hétköznapjaiban. Az alkotóknak – kis túlzással – csak le kellett tenniük a kamerát, és türelmesen várni, hogy mi történik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9312 |
