Kovács Marcell
Új irányt vett Cronenberg pályája, ám gengszterfilmje homályos jelzőfény, épp csak segít az eligazodásban.
David Cronenberg új filmje elsőosztályú gengszterfilm erős karakterekkel és eleven konfliktusokkal. Van benne komor titokzatosság, sok-sok erőszak, de felcsillan a szerelem reménye is, és fontos szerephez jut egy tündéri kisbaba. Minden ízében remek mozi a Keleti ígéretek, de talán túlságosan is kerek és tetszetős ahhoz, hogy igazán felkavaró lehessen.
A Londonban játszódó történet főhőse, az orosz származású fiatal szülésznő egy árván maradt csecsemő rokonai után kutatva szembesül a londoni orosz maffia kegyetlenségével. Az aktuális társadalmi probléma (a forgatókönyvet jegyző Steven Knight már a Gyönyörű mocsokságokban is az angliai bevándorlók bűnözésével foglalkozott) jó hátteret kínál Cronenbergnek ahhoz, hogy aktuális vesszőparipáján, az önazonosság kérdésén elmélkedhessen. Olyan világban járunk, amelynek lakói számára az önmeghatározás különösen problematikus. Egyszerre jellemzi őket az anyaországgal csak látszatközösségben élő bevándorlók identitászavara és a tisztesség álcája mögé bújó bűnözők álszent képmutatása, sőt előfordulhat, hogy a családi elvárások a nemi identitás feladását is kikényszerítik. A szilánkokra hasadt személyiség azonosítása reménytelen feladat. Az orosz maffia számára a tetoválásmotívumok kódrendszere az azonosítás biztos módszere. De mint kiderül, még a testbe égetett jel is lehet félrevezető.
A színes forgatókönyv egyszerre érzelmes és mozgalmas, a Cronenbergre jellemző rideg tárgyilagosságnak köszönhetően sikerül végig egyensúlyban tartani drámát és akciót. Jól felépített, feszült gengszterfilm a végeredmény, több szinten értelmezhető, összetett mondanivalóval, ami a szikár elbeszélésmód következtében nincs túlmagyarázva, mégis túlmutat a műfaj keretein. Ridley Scott-tól vagy David Finchertől régen várt gyöngyszem lenne a Keleti ígéretek, Cronenberg-filmként azonban hiányérzetet kelt.
Az új évezredben Cronenberg szakítani látszik korábbi rögeszméivel, a tudomány és a technika (szó szerint) emberformáló ereje helyett újabban a legősibb emberi tulajdonságok foglalkoztatják. Felhagyott a sci-fikkel, mai realista drámákat rendez, de gyaníthatóan a jövőre is vonatkozó üzenettel. Cronenberg most úgy látja, az ember önmagában hordozza a sorsát, és mivel az erőszakra való hajlam és az identitás feladásának lehetőségei foglalkoztatják leginkább, alighanem ezek mentén képzeli el a jövőnket. Az erőszak és a skizofrénia volt a témája a Póknak, az Erőszakos múlt az erőszak és a személyiségváltás témájára épült, és ezt folytatja most a Keleti ígéretek is. Viggo Mortensen szerepeltetése még egyértelműbbé teszi a két legutóbbi film közötti kapcsolatot. Az Erőszakos múlt is nyíltan közönségfilm volt (bevallottan a Pók veszteségei késztették Cronenberget a rendezés elvállalására), és legyünk őszinték, nem kevés szimpátiára és kitartása volt szükség ahhoz, hogy a rendező kézjegyére leljen benne az ember. A Keleti ígéretek fényében már határozottabban rajzolódik ki az ív, amelyre Cronenberg újkori munkái felfűzhetőek. Az irány azonban továbbra is homályos. Az erőszakos érdekérvényesítés és az önazonosság feladása lenne túlélésünk záloga? Az egykori technokratából az állati viselkedéstan szószólója lett? A kérdések megválaszolásához a tetszetős, de ártalmatlan filmek után határozott alkotói állásfoglalásra volna szükség. Egy olyan rendezőtől, aki bátor ötleteivel képes volt feloldani a tudományos-fantasztikum fogalmában rejlő ellentmondást, többet vár a kor. Nem feltétlenül még egy vaginaszerű videólejátszót a hasfalban, de a cronenbergi őrület egy újabb felvillanyozó erejű megnyilvánulását.
Érdemes összevetni a Keleti ígéreteket David Lynch Inland Empire-ével. Ezredvégi szorongásaink két legavatottabb szakértője, számos hasonló szellemiségű alkotás után legutóbb két alapvetően eltérő jellegű filmet készített. Cronenberg filmjét szinte egyöntetű lelkesedés fogadta, egy olyan rendező munkájaként ünnepelték, aki képes a megújulásra, ki tud lépni saját mániái ketrecéből, akinek van mondanivalója a nagyközönség számára is. Lynchet viszont háromórás videókísérlete kapcsán sokan önismétléssel, sőt önimádattal vádolták, pedig csak továbbvitte és kiteljesítette a gondolatot, amiért korábban rocksztároknak kijáró rajongás övezte. Nem biztos, hogy jó irányba indult, de bátor, öntörvényű gesztust tett, kompromisszumok nélkül. A Keleti ígéretekből éppen ez hiányzik: az őrület szikrája.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9301 |
