Horváth Antal Balázs
A Para készítői véresen komolyan veszik a szórakoztatást. Fegyelmezettségüket a reklámiparból hozták, a műfajok vegyítését a Coen-filmekből tanulták.
Az exrendőr és spiritiszta baráti köre kísértetvadászat közben emberrablási ügybe keveredik. Lúzerromantika és közönségfilm másképpen, a Hartley-Merril pályázat korábbi díjnyertes forgatókönyvéből. Beszélgetés a Para című krimivígjáték alkotóival, Fazakas Péter rendezővel és Csurgó Csaba forgatókönyvíróval.
– A készülő filmetekkel kapcsolatban több szempontból érezhetünk valamiféle „duplafenekűséget”, mintha kint és bent is játszanátok egyszerre. Krimi, de vígjáték, fekete humor, de rengeteg „lélek” is, veszély és kaland, de antihős, lúzer főszereplő. Magyar arcok és miliő, de – mondjuk úgy – angolszász típusú zsánerfilmes megközelítés. Tekinthetjük úgy, hogy a Para profi, de alternatív közönségfilm?
Fazakas Péter: Először is, kétségtelenül műfaji film, olyan szempontból, hogy biztosan nem szerzői. Ezzel a filmmel, magával a történettel, nem önmagamat akarom kifejezni, bár remélem, hogy az én világlátásom is valamelyest beleköltözik, és tetten érhető a film egész miliőjében. Hiszen nyilván nem véletlenül lettek ilyenek, mondjuk, a színészek. Nem véletlen, hogyan figyelnek, hogyan és milyen rezdülésekkel viszonyulnak egymáshoz és a környezetükhöz. És közönségfilm, mert remélem, hogy azt, ahogy végül ezt a forgatókönyvet, mint partitúrát eljátszatom, a közönség élvezni fogja. De ez nem pusztán hatásvadász játék, ami csak azért születik meg, hogy a nézők minél jobban élvezzék. Nem akarom olcsón megvenni a közönséget, remélem, hogy tartalmas lesz az a bizonyos szórakozás. És ilyen szempontból ez valóban alternatív film, hiszen másképp próbál közelíteni a közönséghez, mint általában az, ami, úgymond, szórakoztató.
− Hasonlóan néhány, az utóbbi években bemutatkozó játékfilmes rendezőhöz és íróhoz, ti is kiterjedt reklámfilmes tapasztalattal érkeztek. Mi az, amit magatokkal hoztok?
Csurgó Csaba: Ha én valamit hoztam a reklámból ebbe az egészbe, akkor az a szigorúság. Alapvető, hogy egy tévészpotban harminc másodperc alatt meg kell történnie mindennek. Abban a kicsike időben nem lehetnek olyan mondatok, amik „csak úgy” vannak odatéve. Mindennek helye kell, hogy legyen, konkrét funkciója, az egész harminc másodpercet pontosan ki kell találni. Nekem ez természetes kötelék, és szerintem ez az a szemlélet, amit a reklámból hozok a játékfilmes forgatókönyvírásba.
Fazakas: Sok minden jön a reklámból, az egyik nagyon fontos, amit Csaba is említ, a fegyelmezettség. Ahogy a reklámfilm minden pillanatának működnie kell, itt is mindennel el kell számolni, és ebből reményeim szerint a nézők fogják a legtöbbet profitálni. Hogy ez a koncentráció jó vagy rossz, más kérdés. Valószínűleg jó abból a szempontból, hogy az ember hatékonyan tud dolgozni, viszont jelenthet problémát esetleg annyiban, hogy csökken például az improvizációs készség. Kiderül majd a filmből, hogy mennyire érződik rajta a túlzott fegyelmezettség. Ezt nagyon igyekeztük elkerülni, a könyv maximális követése mellett viszonylag laza, spontán megformálású a film.
− Filmeteknek, illetve az egész lendületnek, amivel bemutatkozni készültök a játékfilmes porondon, mintha ez lenne a kulcsa: ti nem a közönséget akarjátok leváltani, hanem másképpen megszólítani, természetesen házasítani minőséget és nézettségi potenciált.
Csurgó: Azt gondolom, van egy félreértés a közönségfilmekkel kapcsolatban. Azt szokták mondani: közönségfilm az, ahol nincsenek komolyan véve a dolgok. Olyan karakterek ugrálnak össze-vissza, akiken el lehet nevetgélni, mondjuk, de nem kerülnek annyira közel hozzám, hogy igazán együtt lélegezzek velük. Számomra a jó közönségfilmnek nincs meg ez a korlátja, részemről elvárás, hogy ez ne így legyen. Így hát nekünk az volt a célunk, hogy olyan filmet csináljunk, amelyben élő, plasztikus, hús-vér emberek szerepelnek. Ők kerülnek olyan helyzetekbe, amilyen helyzetekbe egyébként közönségfilmekben szoktak kerülni a karakterek. És annak a bizonyítékát, hogy ezt a feladatot teljesítettük, maguk a színészek hozták. Ugyanis azt vettük észre, hogy elkezdtek élni ezeknek a figuráknak a bőrében. Egymás után hozták az ötleteket, tapintható volt az izgatottságuk egy-egy jelenetben, és ettől az egész működött. Egyik pillanatban csapkodjuk a térdünket mondjuk Vajdai Vilin és Kamarás Ivánon, aztán a következő plánban meg összeszorult gyomorral nézzük Für Anikót és Bánsági Ildikót székekhez kötözve.
Fazakas: Ezt én is kiemelném. Ebben a jelenetben ők ösztönösen − nem volt benne a forgatókönyvben, instrukció sem volt rá − egymásba karoltak, és elkezdték egymást csókolgatni, mert ők maguk is annyira belekerültek a helyzetbe. Érezték, hogy mennyire kiszolgáltatottak. Elsírták magukat saját magukon. A tudatosságra visszatérve, kezdettől azt éreztem magamon, hogy tudom, mi az, amit nem szeretnék csinálni. Nem érezném jól magam, ha olyan filmet csinálnék, amiről úgy érzem, nagyon jól kifejez engem, de nagyon szűk kört érdeklő szerzői film volna. Akkor sem érezném jól magam, ha viszonylag könnyen felejthető, hirtelen ellobbanó szórakoztatófilmet csinálnék.
− Voltak meghatározott mintaképeitek, követendő eszmények akár tematikai, akár formanyelvi értelemben?
Csurgó: Én a Coen fivéreket szoktam mondani, mert nagyon közel áll hozzám az a stílus, amit ők csinálnak. Komédiának és tragédiának egy egészen végletes, már-már szürreális vegyítése. Tulajdonképpen ők végig a kés élén táncolnak, amivel engem lenyűgöznek, és azt hiszem, ez érezhető ezen a könyvön, illetve a filmen is.
Fazakas: A Coen-filmekről gyakran beszélgettünk. De szóba került – elsősorban a kamerakezelés, fényelés szempontjából – a két utóbbi Bourne-film is, noha nyilván nem összehasonlítható a látványvilág két eltérő lehetőségű produkció esetében. Ott látható egy nagyon nem klasszikus filmezési világ, gyakori szög- és plánváltásokkal, ebből mi sokat próbáltunk átültetni, azért, hogy a jelenetek minél élőbbek, mozgalmasabbak, impulzívabbak legyenek. Mindenképpen ide sorolnám a Konyec című filmet is, amelynek a rendezői „embersége”, ahogy az egész témájához viszonyul, nekem mérhetetlenül szimpatikus, követendő példának éreztem.
− Sokat emlegetett kérdés a tömegfilmes műfajok adaptálhatósága. Mennyiben érzitek ezt álproblémának? Másképpen fogalmazva: valóban annyira behatároltak a lehetőségek, vagy számotokra természetes, hogy létezhet szervesen, súrlódásmentesen hazai verzió bármiből, anélkül, hogy bizalmatlanul emlegetnék, született egy „magyar akciófilm” vagy „magyar sci-fi”?
Csurgó: Onnantól kezdve, hogy hiteles vagy mint történetmesélő, a figurák megalkotója egy bizonyos konkrét közegben, már nem számít, hogy milyen történetet mesélsz el. Lehet sci-fi, horror, lényegtelen. Te magad leszel hiteles, a történeted lesz hiteles, csak el kell mesélni. A történetmesélés szabályai pedig univerzálisak, és ez a szabályrendszer viszonylag egyszerűen elsajátítható. Ha ezen belül maradsz a hiteles történeteddel, nem mehetsz félre. Fordítva viszont annál inkább. A gravitációt nem lehet elhárítani. Ha szeretnél elmesélni egy történetet, de teljesen máshogy akarod elmondani, mint ahogy a néző azt be tudja fogadni, akkor nekiszaladtál a falnak.
Fazakas: Nem a formai mintákat kell másolni, hanem a tartalmi és a történetvezetési sémákat adaptálni a hazai viszonyokra. Mert akkor lesz hiteles egy itthon készült film, ha az adott szereplő egy itt elképzelhető, létező karakter. A történetekben nem az a legfontosabb, hogy megérti az ember és felfogja, még csak nem is az, hogy befogadja, hanem hogy átéli. A lelki folyamat, amit az adott szereplőkkel végigkövet. Onnan, hogy megérzi, neki a szereplővel együtt valamiért meg kell küzdenie, vele át kell lépnie a saját árnyékát, hogy esetleg elérjen oda, ahol valamiféle célt és boldogságot érez – ez az út a legfontosabb. Akkor is, ha ez tragédia, és közösen belebuknak. Az élmény a legfontosabb, bármilyen műfajba csomagoljuk.
Csurgó: Szeretném, ha elhangzana egy szó, ami nagyon fontos volt az egész munkával, a filmmel, a filmezéssel kapcsolatban: ez pedig a felelősség. Lehet, hogy óriási frázis, de az, hogy ami létrejön, amit leforgatunk, tényleg ilyen sokszorosan át van gondolva, felelősséget mutat a nézők felé. Banálisan hangzik, de én felelősnek érzem magam azért, mint író, hogy a néző, aki eljön, fizet, beül, azt kapja meg, amiért beült. Minden tudásommal azon igyekeztem, hogy egy pillanatra se unatkozzon, egy pillanatra se gondoljon arra, hogy ki kéne menni, és hozni még egy zacskó pattogatott kukoricát. Hogy ne tudjon kimenni egy második zacskóért, mert nem engedem el. Ez volt a vezérelv, ami mentén készítettem a könyvet. Attól, hogy ezt közönségfilmnek hívják, még nem játszadozás. Vegyük ezt komolyan! Az alkotók érezzék, hogy a közönségnek dolgoznak. A közönségfilm nem azt jelenti, hogy odavetett képsorok vagy hatásvadász jelenetek peregnek. Ha mi azt tűztük ki magunk elé, hogy szórakoztatni akarunk, csak akkor tudjuk megcsinálni, ha véresen, halálosan komolyan vesszük. Alibizni nem lehet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9296 |
