Orosdy Dániel
A legújabb hazai zsánerkísérlet a televízióban próbálja kikerülni az eddigi magyar zsarufilmek hibáit.
Kiefer Sutherland nem csereszabatos Stohl Andrással, és az angyalföldi dzsumbujt sem könnyű összekeverni Los Angeles rondábbik végével, az m1 új krimisorozata mégis meglepően jól helytáll a műanyag kórházakban és díszletlakásokban játszódó konkurens hazai tévészériák alkotta mezőnyben.
Rejtő Jenő és a bújtatott reklám
Nem könnyű a krimi- és akciózsánerek támasztotta követelményeknek idehaza megfelelni. A vígjátéknak erősek a hagyományai, történelmi mozival, irodalmi adaptációval, filmdrámával és művészi megnyilatkozásokkal is Dunát lehetne rekeszteni, egyéb műfajokban viszont csúnyán le vagyunk maradva, tévében és moziban egyaránt (például a vállalható magyar bűnügyi filmek felsorolásakor nem jutunk sokkal tovább az 1982-es Dögkeselyűnél).
Mi van még? A hatvanas-hetvenes évek krimi-kísérleteire nem nagyon emlékszik a közönség. Maradandónak bizonyult viszont Bujtor István Ötvös Csöpi-sorozata. A pogány Madonna és folytatásai többnyire összeszedett filmek voltak, legalábbis ami a sztorit illeti (a történetek nem hoztak szégyent a mintául választott Piedone-filmekre), a nem túl bonyolult bűnügyeknek jól jött a vígjátéki keret, a választott célközönség (gyerekek-kamaszok) és – főleg – a létező gulyásszocializmus diszkrét bája. A nyomozási folyamat néha meglepően realisztikus ábrázolását (hányszor láttuk az olasz eredetikben Bud Spencert laboreredményt kérni, vérnyomokat vizsgálni?) a verekedések és üldözések félig-meddig vállalt irrealitása ellensúlyozta (feszült zsigulis hajszák, rendelésre két perc alatt érkező csodahelikopterek).
Ugyancsak nyugati minták, elsősorban tévésorozatok alapján dolgoztak a Linda-sorozat alkotói is (Bruce Lee évtizedes késéssel begyűrűző népszerűsége, valamint a videón terjedő ninjafilmek adtak további alapot a babettás harcművész/rendőrlány kalandjaihoz). Gát György a Derrick és társai alapján minden részt azonos panelekből épített fel, adott karakterű szereplőkkel: Veszprémi Linda minden tud, mindenkinél okosabb és mindenkit legyőz, de a ranglétrán nem léphet előre, és nem megy hozzá belátható időn belül taxis Tomihoz. Mára a retróhangulat és a nosztalgia lett a Linda legkomolyabb érdeme (többé-kevésbé bizonyítja ezt a tételt a néhány éve forgatott utánérzés-széria bukása).
A fentieken kívül volt még Kántorunk is (mert kutyával bármit el lehet adni), alig bújtatott reklámbetétekkel és karatézó határőrökkel operáló Kisvárosunk, zavarba ejtő Európa Expresszünk (ennek sorozat-változata, a Rendőrsztori már túl tökéletesen másolta a német kollégák kliséit), nagyjából vállalható Privát kopónk (Philip Marlowe fekete taxival), ijesztően műanyag Első generációnk és néhány bűnfilm, amit jobb elfelejteni (például a Gyilkos túrát kikezdő Vadembereket). Egy-két kivételtől eltekintve a Tűzvonalban tévés elődei nem tudták ügyesen ötvözni a sorozatforma nemzetközi követelményeit a hazai lehetőségekkel – jobb esetben Rejtő Jenő alkotói hozzáállása termékenyítette meg az ügyeletes kreatívok fantáziáját, rosszabb esetben átfogó koncepció nélkül, epizódról epizódra, a reklámozók követelményeinek megfelelve alakult a végeredmény.
Terrorveszély a gangos házban
A Tűzvonalban pilotjának első jelenetében Stohl András próbababaként tűnik fel, ami ironikus igazolása lehetne a színésszel és a sorozattal kapcsolatos előítéleteknek: a kigyúrt bulvársztár, Buci élő ruhafogas lesz egy akciószériában, amellyel a királyi tévé vissza akarja hódítani a nézőket. Stohl ugyan könnyű célpontja a vitriolos megjegyzéseknek, most viszont színészként nehéz fogást találni rajta – akár szimpatizál vele a néző, akár nem, Bordás Attila szerepében határozottan jó alakítást nyújt. A sorozatot érhetik jogos kifogások, nem is kevés, de a legfőbb gondokat biztosan nem a főszereplő okozza. Sokkal inkább a hazai és külföldi minták keveredéséből adódó, elkerülhetetlen problémák.
A széria egyrészt Dr. Garamvölgyi László Őrszoba című ötletén alapul, amely az egyszerű rendőrök életén át akarta ábrázolni a bűnüldözés mindennapjait. Fonyódi Tibor, a Tűzvonalban fő szerzője ezt egészítette ki egy átfogó, évadokon átívelő történettel, amely a 24 és társai nyomán már a tévézés (és az igazságszolgáltatás) nemzetközi tendenciáit is bevonta az elképzelésbe. Az események tehát két szinten folynak, és csak érintőlegesen, a szereplők révén kötődnek egymáshoz. A legfontosabb kapocs Bordás személye: mindenkit a főszereplőhöz fűződő viszonya határoz meg.
Az első epizód bevezetőjében, egy akciójelenet során, Bordás fénykorából kapunk ízelítőt, amikor még egy elitkommandós-csapat vezetője volt. A stáblista után már a lefokozásáról és bukásának tényéről értesülünk – ez az első évad cselekményének legfontosabb eleme, amit az alkotók az epizódok elején látható emlékeztetőkben rendre hangsúlyoznak, egészen az évad utolsó néhány epizódjáig, amikor be is mutatják a balul sikerült akciót. Miközben Bordás új körzetében zajlanak a mindennapos bűnügyek, és megismerjük a széria összes fontos szereplőjét az őrs gondnokától a fontoskodó felettesekig, egyre biztosabbá válik, hogy szinte senki sem az, akinek tűnik, bármelyik karakterről kiderülhet valami megdöbbentő(nek szánt) körülmény. A széria főstratégája, Kolonics (Jordán Tamás) által folyamatosan emlegetett sakk-párhuzammal élve ez azt jelenti, hogy a játszmát jelentősen bonyolítja a figurák gyakori alakváltozása és „kétszínűsége”: ezen a táblán a gyalogról kiderülhet, hogy huszár (és fordítva), a világos bármikor átalakulhat feketévé (és fordítva), ráadásul eleinte még a fehér király is csak sejti magáról, hogy nem csupán egy bástya valahol a nagy parti peremén. A lehallgatásokkal és beszervezésekkel bonyolított szüzsét egy-két humoros jelenet, valamint az őrs állományának érzelmi élete színesíti (különös tekintettel Bordás szeretőjére és feleségére), amíg fel nem tűnik a színen Malek, a „fekete király”, aki Bordás életére pályázik.
Vasárnap esténként tehát az angyalföldi prostik a CIA és a KGB-utódszervezet prominenseinek adják a kilincset, és a nemzetközi terrorizmus majdnem akkora gondot okoz a közrendőröknek, mint a kisbolt üvegét féltéglával bedobó kisebbségi. A hazai állapotokat, figurákat és helyszíneket amerikai svunggal képernyőre vinni nagyon nehéz és nem túl hálás feladat (a kritika mindkettőt keményen számonkéri), de mindenképpen nemesebb kihívás, mint A-tól Z-ig lekoppintani a nyugati mintát, vagy elkészíteni a sokadik „ahogy a Móricka elképzeli”-jellegű, karikatúraként – rosszabb esetben népművelő tananyagként – ható itthoni rendőrszériát. Mindenképpen a Tűzvonalban javára kell írni, hogy eddig a legjobban teljesít az utóbbi idők hasonló próbálkozásai közül.
A széria legnagyobb érdeme, hogy komolyan, tudatosan, jó értelemben vett profizmussal közelít a tévés forma és a zsáner kihívásaihoz. Más hazai sorozatoknál sokkal nagyobb szerepe volt az esetlegességnek, a gyakran változó írócsapat következetlen hozzáállásának. A Soós Péter és Pajer Róbert rendezte sorozat eleinte összezavarta a nézőket: a cím, a bemelegítő szpotok, a főszereplő és a kiszivárgó információk mind arra utaltak, hogy a 24 provinciális változatáról lesz szó, ahol a szereplőknek nincs hihető háttere, a beállítások merevek és a dialógusok színpadiasak, az újszerű hozzáállás pedig kimerül abban, hogy a képernyő alsó és felső részén 1-1 fekete csík a szélesvásznú mozi érzetét próbálja kelteni. Ez így szerencsére nem igaz, ami már önmagában komoly fegyvertény.
Blofeld, macska nélkül
Igaz viszont, hogy az alkotók minden tudatosság ellenére nem tudták következetesen végigvinni az alapvető koncepciót, a nemzetközi terrorizmus egyszerűen túl nehezen keveredik az angyalföldi rögvalóval. Ami Kiefer Sutherland szájából hihetően hangzik, kevésbé megy el a kerületi őrs díszletei között, az amerikai kollégák lövéseihez képest a magyar pisztoly csak pukkan. A zenéje és első képei miatt talán kicsit túl „híradósra” sikerült főcímben már megvannak a probléma nyomai: gyors vágások, trükkök sokasága erősíti a trendi érzetet, de akkor mit keres a hi-tech feliratok között a lo-technek tűnő „Kálmán bá”? (És ha már itt tartunk, miért kötelező minden magyar sorozatban a Mike, Johnny, Jimmy stb. becenév?)
Hasonló a helyzet a 24-ből csent vizuális technikák átvételével is, amelyek a legkönnyebben támadható elemei a szériának. A 24 alapkoncepciója hatalmas jelentőséget tulajdonít az időnek (eleve erre utal a címe is), ami indokolttá teszi olyan eszközök használatát, mint például az osztott képmező (split screen): kevés az idő, minden egyszerre történik, ezért több eseményt mutat a képernyő. A Tűzvonalban esetében alig található dramaturgiai alap a hasonló megoldások bevetésére (a cselekmény menete ehhez nem elég feszes és szabályos), ráadásul, ha az adott fordulat is komolytalannak tűnik, teljessé válhat a stiláris káosz (ezért lett a pilot leggyengébb, csaknem nevetséges része a már önmagában elég zavaros „szalonnás kutyacsalogatás”).
Az egymástól elütő elemek nehézkes keveredése mellett zavaró az alakításoknál és a forgatókönyvekben tapasztalható minőségingadozás, a rendszeresen hallható hamis hangok. A dialógusok gyakran nagyon szellemesek és olykor reálisak is, ezek hatását azonban könnyen agyonütheti a következő jelenet erőltetettsége, vagy a felmerülő megválaszol(hat)atlan kérdések. Szerencsére a koncepció kibontakozása (két-három lassan vonszolódó résznek kellett eltelnie, hogy egyáltalán kiderüljön, van átfogó koncepció) feledtetni tudja a hibák egy részét, és a némi bizalmat megszavazó nézőt egy idő után tényleg érdekelni kezdik az események, a szereplők. Ugyancsak rokonszenves, hogy a döcögős indítás után a sorozat fejlődőképesnek bizonyult (néhány rész után például lecserélték a szörnyű végefőcím-zenét), nem nyomja le erőszakkal a közönség torkán a „társadalmi üzenetet”, és néha finoman utal a zsáner klasszikusaira (Piedone, Ponyvaregény, Kínai negyed stb.). Ha sikerül korrigálni a hibákat (elfeledtetni a macskát simogató főgonoszokra hajazó nagy ellenséget, vagy azt a tényt, hogy Bordásba gyakorlatilag minden ivarérett nő szerelmes), akár egy nézhető-szerethető krimisorozat is keveredhet belőle. Úgy tűnik, a karikatúrákon és fröccsöntött kópiákon végre túl vagyunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9289 |
