rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Kritika

Paranoid Park

Gördeszkás generáció

Schreiber András

Gus Van Sant legújabb filmje hamisítatlan érzelmi portré, a Paranoid Park az „elveszett fiúk” Bűn és bűnhődése.

 

Skateboarding is not a crime, azaz: gördeszkázni nem bűn – állítja a sport és szubkultúra egyik (életfilozófiai) jelszava. Blake Nelson regényében, a Paranoid Parkban mégis egy gördeszkából lesz gyilkos szerszám, egy ártatlannak induló deszkás kalandból lesz véres haláleset. A hányatott sorsú fiatalok életét gyakran megidéző Gus Van Sant nem véletlenül nyúlt Nelson írásához. Hiszen mi fejezhetné ki jobban az amerikai tinédzserek, az eltaszított generáció mindennapjait, mint a gördeszkázás. Több mint 50 éves múltja alatt a sport nem pusztán az elsőszámú szabadtéri elfoglaltsággá vált az amerikai tizenévesek körében – egy felmérés szerint az Egyesült Államokban minden tizedik fiatal aktívan nyüstöli a négy kerékre rögzített falapot – de mint minden valamire való amerikai sporthoz, a deszkázáshoz is hamar életfilozófia, a fiatalok szabadságeszménye társult. Talán az sem véletlen, hogy a kamaszlét sötét oldalának bemutatására szinte teljes életművét áldozó Larry Clark legtöbb munkájában is feltűnik a skating-szcéna.

Ilyen körülmények között pedig mivel lehetne érzékletesebben ábrázolni a kamaszkori ártatlanság, vagy még inkább az ártatlanság illúziójának elvesztését, mint a szabadságeszmény manifesztumának balesetszerű, mégis önkezű bemocskolásával. Gördeszkázni nem bűn, de bűn tapad hozzá – legalábbis Nelson regényében, és Van Sant filmjében. A bűn pedig jelen esetben nem a súlyos gondatlanságból elkövetett emberölés – Alex, a történet angyalarcú kamaszhőse véletlenül, mondhatni önvédelemből lesz egy éjjeli őr halálának okozója –, hanem a tagadás. Bűneset, vagy baleset? – a kérdésre Alex csak a hatóságokkal karöltve adhatna magának megnyugtató választ, de efféle erkölcsi meg- és feloldásra Van Santtől ne is számítsunk: a bűntudatot a zaklatott tinédzserek korában felülírja az ösztönös tagadás, a büntetés elkerülésére irányuló igyekezet.

A Gerry óta ismét független színekben rendező Gus Van Sant új filmje tartalmilag, és esztétikai értelemben is illeszkedik az utóbbi évek opusainak sorába: a Paranoid Park az Elefánt párdarabja. Az idősíkokat folyamatosan váltogató, mozaikszerű, töredezett szerkezetű Paranoid Park azonban túlmutat a fegyverkultúra túlburjánzásának és a kamaszkori válság véres találkozásának szociográfiailag is hiteles feldolgozásán, amennyiben nem csak magát a krízist ábrázolja, hanem arra fókuszál, hogyan élik meg a fiatalok a krízist: elvált szülők, erőszakos barátnő, hobbi és haláleset.

Ennek az érzelmi portrénak a megfestésében Van Sant korunk egyik legnagyszerűbb operatőre, Christopher Doyle személyében akadt alkotótársra – minden manírt nélkülöző, néhol noirosan álomszerű képek, fürkésző közelik, és tágas totálok váltogatják egymást, kiegészülve Rain Kathy Li Super 8-ra forgatott, nyersen naturális gördeszkás képsoraival.

Doyle és Van Sant nem először dolgoznak együtt: első munkakapcsolatuk gyümölcse okán nevezték az akkoriban a mainstream hollywoodi filmezéssel kacérkodó Van Santet „kisstílű tolvajnak”. „Hollywood felzabálja magát” – kiáltotta a nemzetközi kritika a Psycho-újrázás láttán, hiába magyarázta Doyle – „a mi Psychónkra nem filmként kell gondolnunk, hanem koncepcióként!” (Filmvilág, 2005/4.) –, a Hitchcock-rajongók egyöntetűen kiátkozták a rendezőt. Talán most sikerül kiengesztelni őket. Doyle és Van Sant mostani alkotása egyrészt a rendező legjobban sikerült munkái közé emelkedik, másrészt több helyütt is finoman tiszteleg Hitchcock előtt. A hiphop és rock soundtracket klasszikus muzsikával elegyítő filmzene – Nino Rota mellett – például Hitchcock háziszerzőjének, Bernard Herrmann „kísérleti muzsikáját” is felidézi: a baleset utáni zuhanyozós jelenet alatt szárnysuhogást és madárfüttyöt hallhatunk, elegánsan összekapcsolva így a Madarakat a Psychóval. A Paranoid Park, bár irodalmi adaptáció, és egy kamaszkrízist jár körbe, szándékosan utal a rendező legnagyobb művészi botlásaira is. Soha rosszabb vezeklést!

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9272

Kulcsszavak: 2000-es évek, Bűnügyi, Dráma, Játékfilm, kamaszkor, USA film,


Cikk értékelése:szavazat: 1417 átlag: 5.54