Horeczky Krisztina
Ritkán játszik filmben, de akkor hosszú ideig nem felejtjük. A magyar filmnek évek óta a színházrendező, színész, tanár Zsótér Sándor az egyik szellemi igazodási pontja.
Zsótér Sándor – bár egykoron átfutott rajta a kósza gondolat, aktor lesz – dramaturgként végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Hallgatóként, a nyolcvanas években, sorra kapta a szerepeket nagyjátékfilmekben, továbbá – az akkor még létező – tévéjátékokban. A Kossuth-díjas színházrendező – alma materében osztályvezető tanár színész szakon – az elmúlt években (újra) föltűnt több magyar filmben. Majd Maár Gyula Töredékében nyújtott játékáért neki ítélték a legjobb férfi alakítás díját a 38. Magyar Filmszemlén. A szerepre Tarr Béla javasolta a rendezőnek.
A klasszikus fekete-fehér opusban katolikus atyát alakít; Faur Anna diploma-munkájában, a Lányokban, taxist. Zsótér Sándor hosszasan mentegetőzik, mikor arról győzködöm, érdemes volna (ismét) társalognunk filmszínészetéről. Nem hátrálok; és ő ebbe, szép-lassacskán, belenyugszik.
– A legkülönfélébb kommunikációs csatornákon keresztül hoztad tudomásomra: túlzás rólad, mint filmszínészről beszélni. Mégis, mi volna a – számodra – pontos meghatározása filmbéli szerepvállalásainak?
– „Alulpozicionáltan”: filmben szereplő személy. „Fölülpozicionáltan”: olyan ember, aki az adott szerepet illetően fölkelti a kívülállók kíváncsiságát, akik azt feltételezik, hogy az általuk körvonalazott szerepet ő kitölti. Sőt – mivel picit többet látnak bele – még azt is gyanítják, hogy sokra hivatott. Két eset lehetséges: tényleg kapnak valamit; esetleg egészen mást, de jobbat, mint amit gondoltak. Vagy hiányérzettel távoznak.
– Meghökkentő, hogy filmszínészi jelenléted – évtizedekig – visszajelzés nélkül zajlott.
– Húsz évvel ezelőtt azt gondoltam, a filmkritika arra (is) való, hogy említést tegyen a vásznon látható emberekről; értékelve őket, és – bátorkodom – esetleg elemezve viszonyukat az alakhoz. Nem tudatos színészként, hanem filmvászonra kerülő műkedvelőként két-három-négy munka után különösen könnyű ebbe a hibába esni. Ezért csüggedten vettem tudomásul, hogy ez nem feltétlenül van így. Mindebből nem azt a következtetést vontam le, hogy a szerző azt sem tudja, hogy hívnak; egy flekkjében nekem már nem maradt hely; egyébként is másról szeretett volna írni, hanem úgy hittem: nem tűnt föl, hogy ott voltam. Tehát rosszul végeztem a dolgom.
„Életem csúcsára” jutottam a Filmszemle-díjjal, ami maga volt a meglepetés. Ilyenkor mondja az ember jó barátja: „Gyenge volt a mezőny.”
– A váratlan, kitüntető figyelemtől függetlenül: mit gondolsz erről az alakításról?
– Hogy kevesen csinálnák meg azt, amit én. Részint, mert ez egy nemlétező szerep. A Simone Weil-írásokból összeollózott traktátus puszta felfogásához kemény fegyelem, figyelem kell. Weil agya merő struktúra, rengeteg érzéki gondolattal. Maár Gyula és operatőre, Medvigy Gábor ezeket a rögzített, megfagyott gondolatokat mozgásba helyezi, megállítja. Alapvető, hogy Maár nem kísérletezett azzal, amivel minden film: hogy a szöveg az életszerű beszédre hasonlítson. Ez a többszörös mesterségesség, amely szerkesztettségében olyan, akár egy – nem klasszikus! – balett, számomra nagyon igaz.
Szövegtanuláskor ujjongással töltött el, hogy egy, a spiritualitást olyannyira kevéssé értő ember, mint én, ennek az anyagnak a birtokába juthat. Fontos volt, hogy ne álljak a szöveg elé és ne is játsszam el. Főképp ne cipeljem hátamon a keresztet, ne akarjak megveszekedetten „többet” csinálni – miközben kevesebbet sem szabad. Ahogyan nem kötelező igazat mondani, de hazudni tilos. Csak legyek ott az idegrendszeremmel, a megfelelő pillanatban. Mert ha közel kerülök magamhoz, és nem akarok jobbat mutatni annál, mint ami vagyok; ha annyi vagyok, amennyi: akkor jó ez a szerep.
Azt akartam, hogy mindaz, ami ennek a számomra nagyon rokonszenves embernek – aki végigélt egy életet, bízott bennem – a fejében van, az testet, hangot, formát öltsön. Nem tudom másképp mondani: hogy jó legyen neki. Maár esetében olyan alkotóval találkoztam, akinek világnézete van, és tudja, mit akar. Ezt nem köti minden pillanatban az orrunkra, de egy valamihez feltétlen hozzásegít: hogy túltegyük magunkat valamiféle megfelelési kényszeren. És hogy mindezt ne tekintsünk pénzkeresetnek – mert az rég rossz.
– Nos, utóbbi az, amivel a legkevésbé összegezhetnénk – eddigi – filmes karrieredet…
– …mert hát nekem, régen, nem fizettek. Már csak azért sem, mert a státuszom is amatőr.
– Nem; ez a saját önmeghatározásod.
– A gyártásvezetőknek és a producereknek is ez a véleménye. Úgy nőttem föl, úgy neveltek, hogy a munka értékének nincs köze a pénzhez. Nem szabad megkérni az áradat, mert az ellenszenves. Ezért fektess akármekkora munkát bármibe is, azért nem kapsz pénzt, és – egyáltalában – nem is azért csinálod. A színházban – ahol felnőttem – nem kerestek az emberek.
A Mennyei seregeket jelentéktelen összegért forgattam, de ott csak szépen kellett ülnöm. Akkoriban kötött gázsit kaptak a színészek; a csúcsgázsi huszonötezer forint volt. Utána azonban több színész szabadságharcot vívott, és robbantak is az árak.
– Volt még részed ahhoz fogható forgatási élményben, mint amit Maár Gyulánál tapasztaltál?
– Sándor Pálnál. Mert – a teljesen másképp gondolkodó Maárhoz hasonlóan – szintén van egy érzéki tartománya annak, ahogyan rendez, instruál. Nem próbál – és nem is tud – mindent pusztán szavakkal közölni. Tapasztalatot viszont – a manapság nem, sőt, talán sosem divatos – Esztergályos Károlynál szereztem. Annyi munkát adott tévéjátékokban, annyira bízott bennem, hogy egy idő után nem volt semmiféle görcsöm. Másfelől tudtam: mindez nem a színészi kvalitásnak szól. Hanem ez az arc, alkat, test, szem, haj kell neki. Így mindazt, amit csináltam, nem színészi alakításnak tartottam, hanem érzéki funkcionalitásnak.
– A Töredékben – amely műfaját tekintve eszmedráma – látszólag az intellektusod, az aszkétikus testbe zárt szellem kerül előtérbe.
– Maár Gyula ravasz módon bízott az „egymásra eresztésben”; hogy elindul – az általa nagyon becsült – Trill Zsolt és köztem valami kémia. Azt nem lehet rendezni, hogy: nézzél rá mélyen, „úgy”, ő valljon neked szerelmet két ima között, utána pedig menjen el a kommunista párthoz. Ahogyan minden jó színész, Trill is tartalmaz bizonyos érzéki sugárzást. Mert a színész – rendes esetben – mindenkit el akar csábítani. Azért van.
– Úgy a Töredékben, mint a Lányokban – ahol ez igazán föltűnő – megtestesítesz valamiféle különös, izgalmas le- és elfojtottságot.
– A zárkózottságomra gondolsz?
– Nem. Faur munkájában mintha egyenesen kívül lennél mindazon, ami körülötted zajlik.
– Kívül is vagyok. Mert profi színészek állnak mellettem, és el-, rácsodálkozva nézem, mi mindenre képesek, hogy is jut ennyi minden az eszükbe, miközben improvizálnak; és tényleg elnevetem magam, mikor Fulvia bohóckodni kezd; annyira mulatságosnak tartom. Egyébként is, rengeteg kíváncsiság maradt bennem a – szerepénél sokkal bonyolultabb személyiségű – francia színésznő iránt. (Fulvia Collongues a film egyik főszereplőnője – H. K.)
– Másképpen: a Lányokban – számomra – te vagy az, aki rejtélyességed, titokzatosságod miatt (és számtalan olyasmi okán, ami megfogalmazhatatlan) megfejtésre késztetsz.
– Mert ezúttal nem abba a sztereotípiába ütközöl, hogy a fád, szomorú, másnapos házasságban elhasznált, napi robotba belefáradt férj frivol-huncut örömöket adó szórakozásokba menekül. Ez a férfi nem a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-típusú, vidám-vidor, életre való figura, akinek egyébként van egy másik, „sötét” oldala. A tűnődő és nem cselekvő ember ráébred egy olyan, számára addig ismeretlen tartományra, amely iszonyatosan félelmetes. Talán hátrálásra is készteti. Ezért ezek a lányok neki többet jelentenek, mint más férfiaknak. Lehetséges, mélyebbre is akart menni a lopott-csórt-csent pillantásoknál, érintéseknél, kicsit elhazudott viszonyoknál. Ennek az embernek – aki a legkevésbé sem a forró apai szeretettől áthatottan takarja be, ölelgeti a kislányát – ugyanis nincs két élete. Egy élete van – de az sincsen. Sóvárgás, méla irigység lehet benne azok iránt, akik élnek. És amikor – elvétve – történik vele valami nagyon pici, abba beleakad. Mert ennek a nem túlságosan barázdált lelkű alaknak mindez – szenvedélyben, bátorságban, önállóságban – csúcsteljesítmény. A nagy esemény. A nagy akció. Ezért mindegy, milyen vacakul is történik meg vele, bármit megtenne, hogy még egyszer megismétlődjék.
– „Műkedvelő” filmszínészkedésed mellett több Mundruczó Kornél-film forgatókönyvét jegyzed – beleértve ebbe a direktor főiskolás forgatókönyveit, etűdjeit is.
– A forgatókönyvírást – amely, persze, egy létező, professzionális szakma – csakis barátságból, örömből, és jókedvűen tudom művelni. Úgy, hogy nincs gőgös megrendelő, homályos célzásokkal. Azt szeretem, ha együttműködöm a rendezővel, és még azt is kitalálom, amire ő még nem gondol. Hogy mindazt, ami a fejében mászkál, kiszedem, formába öntöm. Mindeközben nem szégyellem a bizonytalanságomat a másik előtt – és bizakodom, hogy ez kölcsönös.
– Több Mundruczó-műre erősen rányomja bélyegét sajátos-összetéveszthetetlen, egyedi esztétikád. Ezért ezeket a te munkáidnak is tekintem. Miért nem hozol létre önállóan filmeket?
– Mert a filmkészítést agresszív műfajnak gondolom. Nyolcvan embert folyamatosan animálni, közben rendre döntéseket hozni, az én alkatomtól idegen. Persze, a színházrendezés is döntések sorozata.
Arról lehet szó, hogy nagyon sok minden nem történt volna meg az életemben, ha nem löknek bele a medencébe. Ilyen volt a színészet, a rendezés. Tulajdonképpen minden ilyen volt, ami fontos az életemben. Szerencsének érzem, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik abban a pillanatban nem magukat tartották fontosnak, hanem a másikat. Vagyis: engem. Nem érdekelte őket az amatőrségem. Gaál Erzsi azt gondolta, ne folytassam tovább a régi szakmámat, hanem írjak vagy rendezzek. Vannak olyan alkatok, akik egy helyben állnának – miközben tudják, hogy ez így nem jó –, ha nem taszítanának egyet rajtuk. (Gaál Erzsébet, színész-rendező, 1998-ban, negyvenhét évesen hunyt el. – H. K.)
– Ez mivel áll összefüggésben?
– Önbizalomhiánnyal. Ha visszatérünk az alapkérdésedre: a filmszínészet nem „akaratos” dolog. Ott választják az embert – kiváltképp Magyarországon. Ezért nem az a dolgod, hogy nagyot szerepeljél, hanem „el vagyunk készülve rá” – ahogyan a Lear-ben mondja Cordelia. Bizonyos fajta filmekben pedig felhasználói funkciót tölt be a színész szerepeltetése – annak színházi tapasztalatai, közkedveltsége, játékossága, humora miatt. Ilyenkor a színészt nem gazdagítani akarja a filmrendező, hanem le akarja rabolni annak képességeit.
– Vannak-e olyan magyar színészek, akiknek filmes jelenléte számodra fontos, meghatározó?
– A hatvanas-hetvenes évek filmjei jutnak eszembe elsősorban, amiket gimnazistaként láttam, vagy azt követően. Akkoriban elbűvölten bámultam Balázsovits, Kozák, Madaras, Kiss Manyi, Monori arcát. Azt hittem: de jó, a rendezőnek nincs is más dolga, csak odatenni a gépet, és máris beszél az arcuk! És ez azért volt így, mert ők, „maguk” voltak. Elkoptatott szót mondok: hitelesség. Amikor valakit nem a tetszésvágy hajt. Csak az érdekli, amit éppen, akkor csinál – krumplit eszik, megy a réten, fölszáll egy vonatra. Ezért hiszel neki.
– Ehhez nyilván elengedhetetlen az erős személyiség.
– Igen; ez kulcskérdés; hogy a „mag” létezik – vagy nincsen. Ezért van, hogy amikor hazug színészt látunk, azt mondjuk: egy dokumentumfilmben bármelyik civil ember letaglózóbb. Mert nem hazudozik. Csakhogy a filmszínész mégsem az életét mondja el ólombetűs vallomások keretében, hanem mesterséges helyzetekben, mesterséges szövegeket mond el, értelmetlen sorrendben, mesterséges megvilágításban. Miközben – tapasztalataim szerint – fogalma sincs, mi lesz a vége. Mert nem tudhatja.
– Novemberben – delikát megoldásként – beugrottál Gloster szerepébe, szegedi Lear király-rendezésedben.
– Vészhelyzet volt. Furcsa valamiben belül lenni, amit kívülről szoktam látni. A hibákon túl – többek között – megtapasztalni, mennyire nem tudok úgy létezni a színpadon, ahogy a színészektől különben megkövetelem. Tehát hogy én futom a legrosszabb kört mindenkihez képest. Működésbe léptek az enzimek, elindult a túlteljesítés, a veszettül szereplés vágya. Amikor a színész azt érzi, kevés, ami ő, tehát még valamit sürgősen tennie kell a fizetéséért: le kell kötni az embereket. Tanítványom mindezt úgy summázta: „Nem kell ennyire akarni.”
– Színházrendezőként nagy kedvvel fedezel föl (és újra) színészeket, sőt, táncművészeket is. (Így Béres Ilonát, Venczel Verát vagy Zarnóczai Gizellát.)
– Ebben közrejátszik a dühöm, az elégedetlenségem, irtózásom a bevált hierarchiától – ami helyett, természetesen, egy másikat hozok létre. Zavar, ha valakit „túlpozícionálnak”, miközben azt hiszem, nincs mögötte az égvilágon semmi. Ez nyilván ízlés kérdése. Szeretek azokkal dolgozni, akik éppen nem érdekesek. Mert az elismertség és a mi, majdani, remélhetőleg eredményes munkánk nem függ össze egymással. Ebben kockáztató fajta vagyok.
Azért érdekes a színész szakmája, mert nem lehet tudni, hogy aki most telített, nem ürül-e ki. Vagy, aki üres, az hatvannégy éves korában nem lesz-e újra tele. Ritka, ha valaki az életének minden fázisában – akár színházban, filmen – egyenletesen tud teljesíteni.
– A te színházi pályafutásodat – utóbbi időben – mennyire követik nyomon, gondos-érzékeny figyelemmel?
– Ebben az országban az újdonság – meg a fiatalság – az eredetiség és a jó szinonimája. Így amikor az ember elkezd nem valami megdöbbentően mást, hanem mélyebbet csinálni, és nem áll elő rendre valami meglepetéssel, az már nem érdekes. Igen bosszantó volt, amikor évekig azt olvastam, az én előadásaimban csak ülnek. Senki nem kérdezte meg: miért (ülnek)? Mert jó lenne, ha nem csak a tapétát látnák, hanem a minta okát keresnék meg.
Persze, el kell hinni, ha valaki arra figyelmeztet: ez már csak egy minta; egyik sablont rakom a másikra, unalmasan. Már rég nem vagyok a minta mögött. De ha a mintában folyó vér igazi, akkor miért is ne lehetne azt az egyetlenegy fajtát húznom egész életemben? Mint a falhengert.
– És milyen ez az egyetlen „minta”?
– Hiszek abban, hogy az író azért írta éppen azt, amit írt, mert közölni akart valamit a világgal. Az ő közölnivalóját szeretnénk közvetíteni – még ha ez ma ásatagnak hat is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 09-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9258 |
