Schubert Gusztáv
Helyzet van: tovább fogy a magyar filmművészet maroknyi tábora, nő a kritikus tömeg.
A 39. Magyar Filmszemle már ősz elején elkezdődött, a fekete szeptemberrel, amely hamarosan a fekete novemberrel és nem kevésbé sötét decemberrel folytatódott. Sorra buktak meg ugyanis a moziban azok a (leendő) szemlefilmek, amelyektől a szakma oly sokat várt. És nem alaptalanul, az Overnight és a Zuhanórepülés sokkal jobb kűrt is futhatott volna a mozikban, hibáik ellenére sokkal több néző van bennük, mint amit elértek. Ugyanez áll Faur Anna púdertől, sminktől, allűröktől mentes, keményen gyomorba vágó első filmjére, a Lányokra. A Boldog új életre és a Töredékre már nem mondható el ugyanez. Háromezer nézős filmeknek saccoltam őket. Elszálltan optimista voltam, most talán ha ezernél tartanak. És mielőtt valaki ememkázni kezdene, vagy lila ködöt emlegetne, egyik sem bukott művész keze munkája, erős pályakezdés az egyik, elegáns búcsú a másik. Magyar ember, ha beszakad alatta a padlás, ezer éve bűnbakot keres, nem okokat és nem megoldást. Ezért aztán újra és újra és újra, míg világ a világ, megesik rajta a csúfság. Miért lenne más a filmes közbeszéd? Nincs nap, hogy ne rezegne a net, ne szólnának a tamtamok, hogy egy irigy pályatárs (persze álnéven) ne anyázná a szerencséseket, akik forgathatnak, egy nagyot álmodó ifjú trónkövetelő (nulla filmmel, szkripttel, de végtelen ambícióval) rájuk ne mennydörögne: dögöljenek meg mind a „művészfilmesek”. Amire persze szempillantás alatt érkezik a replika a mindent elöntő kultúrmocsokról, az olcsó szórakozás veszedelmeiről, meg arról, hogy ne az adófizetők pénzén szórakozzanak. (Miért pont azt ne, csak a mélabú lehet áfamentes?) Ebben az ördögi körben aztán el lehet keringeni órákig, napokig, évekig. Ha 18 éve nem találjuk az okát, mi a gond a magyar filmmel, akkor ideje lenne arra gondolni, talán rossz helyen keressük a kulcsot. A rendszerváltás magyar filmjével nem az a baj, hogy olyan, amilyen, hanem az, hogy csak olyan tud lenni, amilyen. Nem képes kibújni a bőréből. Csupa nemes erénnyel van megáldva, de nem tud könnyed és szellemes lenni. Kiszámíthatóak a témái, a stílusa, olykor még a kiszámíthatatlansága is kiszámítható, ez volt példának okáért az egyik legmerészebb és legrendhagyóbb honi kísérlet, a Taxidermia tehertétele, helyenként csikorgott az erőfeszítéstől, hogy eredeti legyen, a könnyeden kreatív Hukkle volt az igazán lélegzetelállító fordulat. Meg a Macerás ügyek. Meg a Rengeteg. Meg a Nincsen nekem vágyam… és még inkább az Afta. Ezekben olyasmit láttunk, hallottunk és főképp éreztünk, amit addig – magyar mozgóképen legalábbis – sohasem. De mintha ez a hang a második, harmadik filmben már halkulóban lenne. Nem a tehetség hiányzik belőle, még kevésbé az igényesség, hanem a meglepetés: az új korszak új magyar filmje. Ami másként morajlik, mint Jancsóék új hulláma, másként lázad, mint Bódy és Jeles avantgardja, másként kozmikus, mint a Sátántangó. Egy kultúrát nemcsak az jellemez, amihez vonzódik, amiben gyakorlott és tehetséges, hanem az is, ami kínosan hiányzik belőle, amiben ügyetlen, amivel szemben közönyös. A filmes stíluson éppoly mély nyomot hagynak a történelmi tapasztalatok, akár a nemzet karakterén. A magyar filmet 1945–89 között, majdnem fél évszázadon át, elsősorban a hatalomhoz való viszonya határozta meg. Rosszabb esetben kiszolgálta (ötvenes évek, korai Kádár-korszak), jobb esetben kritizálta (60-as évek magyar újhulláma) a hatalmat, de akár így, akár úgy, minden gondolata a hatalmi viszonyok és az ideológia körül forgott. A magyar film mind a mai napig mesterfokon beszéli a passzív vagy az aktív rezisztencia nyelvét, és éppilyen biztonsággal tárja elénk az egyéni nyomorúság vagy a széthullott társadalom apokaliptikus vízióját. De mi van, ha kimennek az oroszok, ha összeomlik a diktatúra, ha már nem az apokalipszisre kell készülni, hanem az építkezésre – arra nincs szava, a szabadsággal nem tud mihez kezdeni. Új idők új filmjeihez már megvan a nemzedék, a tehetségek is, épp csak a képzelőerő hiányzik. Annak a másfajta magyar filmnek a víziója, ami végre arról a megváltozott valóságról szólna, amiben élünk. Ennek az új szerepkörnek a végiggondolása, kidolgozása és filmekre váltása azonban éppúgy elmaradt, ahogy a puha diktatúra helyébe nem épült valódi, átélhető és gyakorolható demokrácia, vagyis a civiltársadalom. Magától ugyanis nem megy, dolgozni kellett volna rajta. Az ízig-vérig átpolitizált magyar filmre épphogy nem az apolitikus film a perfekt válasz, hanem a közösség állapotának újragondolása. A politikától – hacsak nincs vészhelyzet – meg kell és meg is lehet szabadulni, a társadalmat viszont nemhogy nem szabad kiűzni a moziból, egyenesen ön- és közveszélyes. Természetesen nem új politikai utópiákra lenne szükség, „mindössze” a forgalomból negyven évre kivont normális, működőképes társadalom újbóli üzembe helyezésére és állandó karbantartására. (A szocializmus szövődményeihez persze csőstől jönnek a kollektivizmus romjain épülő hurráegoista vadkapitalizmus tragédiái és abszurdjai.) Lenne miről forgatni, lenne mit gyógyítani. És a nézőszám kérdésére is errefelé rejlik a válasz. A néző társas lény, és ennélfogva roppantul érdeklik annak a társasjátéknak a szabályai, amit társadalomnak hívunk. A dráma, a regény, a játékfilm erre lett kitalálva. Akármekkora is a szellemi leépülés, a néző nem hülye lett, hanem kórosan műveletlen, a józan eszét és érdeklődését azonban hála istennek még mindig nem vesztette el. Két dolog érdekli, de az aztán nagyon, a saját mindennapi világa, a családja, a munkahelye, az egészsége, a szerelmi viszonyai, a barátságai – és mindennek ellentettje: mindaz, ami ebből az uniformizált köznapi világból mindenestül hiányzik: a kaland, a fantasztikum, az egzotikum. A magyar filmest a jelek szerint egyik sem vonzza. Vagy ha mégis, nincs puvoárja hozzá, és jönnek a nyögvenyelős vígjátékok meg a second hand akciómozik. A rendszerváltás magyar társadalmát az 1990–2007 közötti játékfilmekből ugyan össze nem rakja majd a történész. Munkást vagy bankárt, parasztot vagy munkanélküli cigányembert legfeljebb mutatóba fogunk látni, olajszőkítőt vagy piszkos zsarut is legfeljebb elrajzolt karikatúraként (korrupt politikust még úgy sem). Valódi kisnyugdíjasokat talán tavalyi filmszemlén láttunk főszerepben először 1989 óta, a Konyecben. De az élet legszimplább esetei is hiánycikkek, ki látott utoljára magyar filmestől reálban elmesélt eredeti (nem közhelyekből összerakott) szerelmi történetet: itt legalább eszembe jut a Felhő a Gangesz felett. És Hajdu Szabolcs két mesebelien hiteles remekét, a Macerás ügyeket és a Tamarát is idesorolom. Vagy mondjuk egyetlen történetben apát, nagyapát, unokát meg a közös fátumot, a nemzedékről nemzedékre szálló jellemhibát (meg persze három kitűnő színészt, aki ezt el is tudja játszani), a Kalandorokat már csak ezért a ritka jelenés miatt is érdemes megnézni. Miből lesz a hungarikum, mi látszik a tízmillió valódi sors helyett? Korunk hőse a lúzer meg a nagypofájú nyertes, a rendszerváltó komédia két bohócát Pepe és Kapa szatírája hiába tette nevetségessé, a bulvármédia nap mint nap mennybe meneszti hasonmásaikat. A nagy számok törvénye alapján nem kérdés: ez marad meg majd belőlünk, a legrosszabb énünk. Alapvetően három oka lehet annak, ha egy film pár száz nézővel elhasal: kontármunka, gyalázatosan rossz a forgalmazása, vagy remekmű ugyan, de nem arról beszél, ami a nézőt érdekli. Ez utóbbit sokáig magam is bocsánatos bűnnek véltem, pedig nem az. A moziban a néző az úr, és nemcsak azért, mert a pénztárban fizetett, hanem mert érte van minden; ha nem hozzá beszél a film, akkor kihez? A háromdiplomás utókorhoz? Nincs veszedelmesebb mítosz a művészetben, mint a meg nem értett zseni kávéházi legendája, az irodalom és a filmtörténet sok száz megértett és népszerű zsenit ismer: Shakespeare darabjain történetesen cserzővargák, matrózok és markotányosnők sírtak és nevettek, nemcsak az úri közönség. Nem igaz, hogy nem létezik népszerű művészet. Ha a dánok, az angolok, a cseh vagy a román filmesek képesek erre, mi miért nem? Hol a magyar Mifune, a Wilbur, az Olasz nyelvleckék, az Alul semmi, a Jízda vagy a Zseton és beton? És akkor Menzelt és Kusturicát még nem is említettem. Sem a Coen testvéreket, akik talán legmeggyőzőbben bizonyították az elmúlt években, hogy épp a mifelénk évtizedeken át megvetett zsánerfilmhez visszatérve, azt megújítva tudja a művészet visszaszerezni az elvesztett közönségét. Nem igaz, hogy két rossz között kell választanunk, hogy az egyik oldalon az értékes, de kongó termek előtt vetített filmművészet áll, a másikon pedig a gagyi, de milliókat vonzó szórakoztatás. És az sem, hogy a dilemmát úgy kellene, lehetne feloldani, hogy az egyik nyomja le, tiltsa be, törölje le a föld színéről a másikat. Igazából mindkettő kudarc, mert nem tölti be a funkcióját. A kontár szórakoztatóipar azért nem, mert igazi érzelmek helyett hamisakkal üzletel, vagyis becsapja a nézőjét (akár választóját a populista); az ezer nézős magyar művészfilmes pedig azért, mert nem is próbálja megszólítani. Vagyis kiszállt a lelkekért folytatott versenyből. Ha ezt teszi, akármekkora esztétika értek szorult is belé, filmje a közösség számára elveszett. Nem tud közkinccsé, kultúrává válni. Megkérdezheti persze valaki, miért is kellene azzá válnia. Épp csak azért, mert a közönséget nem lehet leváltani. Ha nem a művészet adja a mintát, az űrt betölti majd Anettka és Győzike. A jól temperált társadalomhoz jól temperált kultúra kell, mindenki által ismert és elfogadott közös játékszabály, amely okosan szervezi az életünket, szerencsés esetben éppen a szabadságunk érdekében és nem ellenében, valahogy úgy, ahogy a közlekedési szabályok segítik a balesetmentes közlekedést. A kultúra mindannyiunk tetteiből, mondataiból, gesztusaiból áll össze, olyan kultúránk lesz, amit összerakunk. Ha a humort leváltja az alpáriság, ha az erotikát lecseréli a pornó, ha a fantáziát elsorvasztja az érdek, ha a józan észt elnyomja a nagy agyhalál, mind attól koldulunk. Ha költő lelép a színről, marad a kritikus tömeg. De abban a kritikában már nem lesz köszönet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9256 |
