Muhi Klára
A Valahol Európában rendkívül rusztikus körülmények között készült. Olcsó film volt és világsiker.
Radványi Géza – akárcsak én –, kassai születésű. Anyámmal, Palotai Borissal jó barátságban voltak, a Grosschmid család – a Radványi felvett név – egy sarokra lakott tőlünk. De az első emlékem vele kapcsolatban már Pestről datálódik. A Nagykörút és a Rákóczi út sarkán a 40-es években az Est-lapok kiadóvállalata székelt, és a kirakatban kiállították A beszélő köntös című filmjének jelmezeit. Emlékszem, kinn volt a plakát mellett Jávor Pál ruhája és a köntös is. Ez 1942-ben lehetett, 14 éves voltam akkor, A beszélő köntös pedig nagy siker és szenzáció, többek közt, mert ez volt az első félig színes magyar film. A Ludas Matyi csak jóval később (1949-ben – A szerk.) készült.
Aztán érettségi után felvételiztem a frissen alapított Színház- és Filmművészeti Főiskolára színházrendezőnek. A legtöbb elméleti órát közösen hallgattuk, a filmesek közül Makk Karcsi rögtön nagyon jó barátom lett. Hont Ferenc volt az igazgató, Hegyi Barna az operatőr tanár, magát a filmes oktatást pedig Fejér Tamás kezdte.
És akkor egyszer csak külföldről megérkezett Radványi Géza…
Tulajdonképpen engem Makk és ő beszéltek rá, hogy filmes legyek.
Radványi akkor már ismert rendező volt.
A negyvenes években itthon négy filmet csinált. Majd a háború után kiment Olaszországba, ahol „fehér telefonos” filmeket rendezett. Mikor hazajött, Makk Karcsival úgy néztünk rá, mint a nagy öregre, mint a nagy fehér sejkre, pedig nem volt még negyvenéves. Karcsi aztán náluk lakott évekig a Királyi Pál utcában.
A filmográfiája szerint Radványi korábban csak egyetlen olasz filmet készített, állandó színésznőjével, feleségével, Tasnády-Fekete Máriával és Jávor Pállal. Inferno giallo volt a címe.
Géza külföldi filmjei közül sajnos egyiket sem láttam. Ha értékelést kellene adni az életművéről, azt nem tudok. Az alatt a néhány év alatt, míg itthon volt, nagyon megkedveltem, és azt hiszem, ő is engem. Újságíróként kezdte egyébként a pályáját, mint bátyja, Márai Sándor, nagyon jól beszélt nyelveket, olaszul, franciául, angolul is tudott, és járta a világot, igazi internacionális figura volt.
– Kovács András, Makk Károly és ön a tanítványai voltak…
– Mikor megjött, és átvette az osztályt, megnézte, hogy addig mit csináltunk. Mi Fejér Tamás vezetésével, aki avantgárd, amatőr filmes volt korábban, addigra valóban forgattunk egy filmet. Az Uránia tetején egyébként…
…ahol az első magyar filmet, a Táncot készítették?
– Igen, pontosan. Csakhogy az történt, hogy Molnár Tibor – aki az 50-es, 60-as évek ismert színésze lett, munkás- és paraszt-karaktereket játszott nagy erővel – az egyik jelenetben megerőszakolt egy lányt. Ráadásul a film szubjektív kamerával lett forgatva, például, ahogy tusolt a lány, a zuhany belefröcskölt az objektívbe…, de mindebből nem maradt semmi, mert mikor Radványi megnézte, azt mondta: „Ezt az egészet rögtön vágjátok szét, mert országos botrány lesz belőle!”
Aztán életem nagy élménye, mikor összegründolta a Valahol Európában című filmet, ahol én harmad-asszisztens lehettem, változatos feladatkörrel. Többek közt tetűfelelős voltam, mert rengeteg utcagyereket szedtünk össze a filmhez, s én mostam esténként petróleummal a hajukat. Somlay Artúr is rám volt kiosztva, a 30-as, 40-es évek nagy „oroszlán színésze”, aki igen ideges természetű ember volt. És azért is én feleltem, hogy Máriássy Félix, az első asszisztens, aki akkor éppen halálosan szerelmes volt, reggel idejében felébredjen.
A Valahol Európában rettentő olcsó film volt. Igen rusztikus körülmények között forgattunk, nem voltak produkciós autók, reggelente lovasszekérrel mentünk ki a helyszínre. A cseszneki várban folytak a film felvételei. Egy nagy díszlet volt csak, a vár-belső, azt a Hunnia műtermeiben vettük föl. Kuksi, a gyerekfőszereplő, aki a film végén meghal, Radványi házmesterének volt a fia.
A filmnek aztán, annak ellenére, hogy kicsit az olasz neorealisták, Rossellini, De Sica – például a Fiúk a rács mögött – hatását mutatta, világsikere lett.
– Radványi később azt nyilatkozta, ez amolyan kollektív film volt, mindenki beledolgozhatta az ötleteit…
– Sokan hozzátették a magukét, kétségtelen. A forgatókönyvben például nagyon aktív volt Máriássy Judit. Az én anyám is beledolgozott, Balázs Béla is jegyzi a könyvet, bár én vagyok a tanú rá, hogy Balázsnak ehhez a filmhez nem sok köze volt. Pontosabban annyi mégis – a magyar filmesztétika esendőségének bizonyságaként – , hogy arra az elrontott, életlen felvételre a film végén ő találta ki, hogy legyen a haldokló Kuksi szemszöge, aki már ilyen homályosan látja maga körül a világot.
– Talán inkább az a filmesztétika „esendősége”, hogy a hazai kritika nem volt igazán elragadtatva a Valahol Európában láttán.
– Pedig Radványi filmje az akkori terméshez viszonyítva kiugróan jó volt. A magyar filmgyártás egyébként, miként a mozik is, azokban a koalíciós években fel volt osztva a pártok közt. Minden pártnak megvolt a maga vállalata, a Sarló Film a Parasztpárté, az Orient – amit Keleti Márton vezetett – a szocdemeké, a Mafirt a kommunistáké. De a többiek végtelenül gyenge dolgokat produkáltak. Emlékszem, Gertler Viktor egyik első háború utáni filmjére, az volt a címe: Hazugság nélkül. Egy temesvári cipőgyáros pénzéből készült, a cipőgyáros lánya játszotta a főszerepet, és a korhoz való igazodás szellemében teli volt proletkultos táncbetétekkel. Radványin kívül csak Szőts István csinált fontos filmet, az Ének a búzamezőkrőlt , szintén 46-ban, amit viszont rögtön be is tiltottak.
– Radványi ezek szerint vállaltan baloldali érzelmű volt? A Mafirt miatt gondolom. Egy interjúban egyébként megemlíti, milyen melegen gratulált neki a bemutató után Rajk László.
– Ő egy világpolgár volt, de liberális, baloldali világpolgár, ahogyan bátyja, Márai is, aki, ha olvassa a harmincas évekbeli írásait, rettentően utálta azt a régi, úri Magyarországot.
Miként később a létező szocializmust is…
Márai egyszer azt mondta, közte és a fennálló ideológia között tulajdonképpen csak öt százalék különbség van. „De ezért az öt százalékért érdemes élni…!”
– Ezt valószínűleg Radványi is elmondhatta volna. Vajon miért ment el olyan sietve?
– A Valahol Európában premierje után szinte rögtön kiment a feleségével Olaszországba, és onnan nem tért vissza. Makk Karcsi még találkozott vele, mert a filmhez Bécsben készült külföldi utószinkron és abban segédkezett. Aztán itthon 48-ban, mikor először adtak Kossuth-díjat, Radványi rögtön megkapta. De nem jött haza érte.
– Nem lehet, hogy a Hont Ferenc–Balázs Béla–Radványi Géza erőtér nem működött igazán jól? Balázst például világnézete és reputációja ellenére sem tisztelte meg az új hatalom az őt megillető feladatokkal. Kicsit bele is halt ebbe. Nem ilyesmi történt Radványival is?
– Balázs Béla, mikor hazatért, már világhírű ember volt. A látható ember című filmesztétikáját – ami az első volt a maga nemében – számtalan nyelvre lefordították, ’45 után Magyarországon is megjelent. Szerencsétlenségére a nácik elől a Szovjetunióba emigrált, s talán csak a renoméjának köszönhette, hogy a lágereket megúszta. Mikor hazajött – egyébként a sors iróniájából Páger Antal elkobzott villáját kapta meg lakhelyül –, a Fényszóró nevű lapnál adtak neki szerkesztői állást, és tanár lehetett a főiskolán. Valószínűleg ő azért ennél többre vágyott. A főiskola vezetője, alapítója egyébként Hont Ferenc volt, a korszak egyik óriási figurája, aki a filmgyártás államosítása után az egész magyar film művészeti vezetője lett. Géza viszont csak egy rendező volt, teli ötletekkel, sztorikkal, rengeteg kidolgozott, csiszolt, filmre kész történettel, neki nem voltak hatalmi ambíciói, és egyébként jóban volt Honttal. De érezhette, hogy ami jön, az nem neki való. Tulajdonképpen szerencséje, hogy a Valahol Európában még a teljes ideológiai nyomulás előtt elkészülhetett. 47-ben voltak, épp a forgatás ideje alatt, azok a bizonyos kékcédulás választások, aminek aztán a fordulat évében, 1949-ben ért be az eredménye.
– A következő évtizedekben Radványi külföldön él a családjával, mindig „valahol Európában”. Sok filmet forgat ismert sztárokkal – a Monsieur Bard óhaja Michel Simonnal, a Lányok egyenruhában Romy Schneiderrel, Lili Palmerrel készült, máskor Jean-Paul Belmondo tűnik fel mellékszerepben…
– A Monsieur Bard óhaját azért is érdemes megemlíteni, mert Géza valamennyi munkája közül erre volt a legbüszkébb, ezt művészi kvalitású filmnek tartotta. Aztán emlékszem, volt egy filmje, A sztálingrádi orvos, amelyben egy emberséges német orvos a főhős, amiből aztán itthon megpróbáltak politikai botrányt kavarni, azt az ostoba vádat kreálva Géza ellen, hogy átállt a nácikhoz.
Ezekben az években többször találkoztunk, amikor csak Nyugaton jártam, mindig felkerestem.
– Hontalan, de befutott rendezőként ki volt békülve a sorsával?
– Nem mondanám, épp ellenkezőleg. Volt benne egy állandó elégedetlenség és vágyakozás valami más után. Nem mondom, hogy Magyarországra vágyott, de nagyon érdekelte, mi van itthon, a tanítványai sorsa, filmjei. Én is mindig bíztattam, jöjjön haza. De azt mondta, a felesége miatt nem teheti. Tasnády-Fekete Mária ugyanis azokban az években a Szabad Európa Rádiónak lett a bemondója, és Géza attól félt, ha ő hazajárogatna, az a feleségének kellemetlen lenne.
– A hetvenes évek végén mégis hazajött, sőt filmet is csinált.
– A Circus Maximus témája már akkor motoszkált benne, amikor minket tanított. Ha itthon marad, a Valahol Európában után valószínűleg ezt szerette volna megcsinálni. De mikorra lehetővé vált, ő már nagyon elfáradt. Ezt a filmet tulajdonképpen úgy hozták össze neki, hogy ő már nem is nagyon akarta. Kicsit hasonló történt, mint Szőts Istvánnal, akit szintén biztattak – Batthyány Lajos peréről volt egy forgatókönyve –, hogy csináljon még egy filmet, de Szőts is fáradt volt már a forgatáshoz.
– Újranézve igen szerethető film a Circus Maximus. Margittay Ági és Máté Gábor pedig szinte kiragyognak belőle.
– Különösen Máté Gábor maradt meg bennem, akinek ez volt az első szerepe.
A Circus Maximus után Radványi beteg lett, a Kútvölgyi kórházban feküdt. Makk Karcsival benn voltunk nála, de akkor ő már csak azon törte a fejét, hogy hogyan kellene meghalni. Igazából nem volt itthon senkije, semmi kapcsolódási pontja.
Ha azt kérdezi, mit tanultam tőle: a kételkedés tudományát. Benne nem volt semmi dogmatikus, nem tisztelt semmilyen kánont. Remek humora volt, s az élet minden dolgával szemben értelmiségi iróniával viseltetett. Egyszer a filmgyár kisvetítőjében – ami már nincs meg – levetítettem neki a Tanút, meg a Te rongyos életet. Nagyon megdicsért érte.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9247 |
